Élettörténet

A misszionáriusi szellem megőrzéséért gazdag áldásokban volt részünk

TOM COOKE ELMONDÁSA ALAPJÁN

A délután csendjét hirtelen fegyverropogás törte meg. Golyók süvítettek át a kertünkben levő fák között. Mi történt? Kisvártatva megtudtuk, hogy Idi Amin tábornok puccsot hajtott végre, és átvette a hatalmat Uganda felett. Ekkor 1971-et írtunk.

MIÉRT hagytuk ott a feleségemmel, Ann-nel a viszonylag nyugodt Angliát, hogy Afrikának ebbe a részébe költözzünk, ahol folyton bizonytalan a helyzet? Azt hiszem, a természetemnél fogva egy kicsit kalandvágyó vagyok, de elsősorban a szüleim Királyság-szolgálatban mutatott buzgó példája táplálta bennem a misszionáriusi szellemet.

Emlékszem arra a forró augusztusi napra, amikor a szüleim 1946-ban először találkoztak Jehova Tanúival. A bejárati ajtónál álldogáltak, és hosszasan beszélgettek a két idegennel. A látogatók, Fraser Bradbury és Mamie Shreve sokszor visszajöttek hozzánk, és a következő hónapokban a családunk élete gyökeresen megváltozott.

A szüleim bátor példája

A szüleim a közösségi élet aktív szereplői voltak. Például nem sokkal azelőtt, hogy tanulmányozni kezdték a Bibliát, a házunk tele volt ragasztva Winston Churchillt ábrázoló plakátokkal. A háború utáni országos választások idején nálunk volt a konzervatív párt bizottságának a helyi központja. Ezenkívül az ismerőseink között számos egyházi és világi méltóság volt. Akkor még csak kilencéves voltam,  de már felfogtam, mennyire megdöbbentette a rokonainkat, amikor megtudták, hogy Jehova Tanúi leszünk.

Azoknak a Tanúknak a teljes lelkűségben és bátorságban mutatott példája, akiket ismertünk, arra indította a szüleimet, hogy szorgalmas prédikálókká váljanak. Az apukám egy hangszóróval hamarosan szabadtéri előadásokat tartott a falunkban, Spondonban, azon a részen, ahol a legtöbb üzlet volt. Közben mi, gyerekek jól látható pontokon álltunk, és a kezünkben tartottuk Az Őrtorony és az Ébredjetek! folyóiratot. Bevallom, hogy amikor az iskolatársaim arrafelé jöttek, azt kívántam, hogy bárcsak megnyílna alattam a föld.

A szüleim példájának hatására a nővérem, Daphne elkezdte az úttörőszolgálatot. 1955-ben elvégezte az Őrtorony Gileád Bibliaiskolát, és kinevezték Japánba mint misszionáriust. * A húgom, Zoe azonban felhagyott Jehova szolgálatával.

Közben befejeztem illusztrátori és grafikai tanulmányaimat. Akkoriban gyakran felmerült a kötelező katonai szolgálat témája a diákok egymás közötti beszélgetéseiben. Amikor elmondtam a diáktársaimnak, hogy lelkiismereti okokból megtagadom a katonai szolgálatot, azt hitték, tréfálok. Ennek kapcsán néhányukkal sokat tudtam beszélgetni a Bibliáról. Nemsokára tizenkét havi börtönbüntetésre ítéltek a katonai szolgálat megtagadásáért. A művészeti főiskolára járt egy lány, aki érdeklődött a Biblia üzenete iránt, és később a feleségem lett. De hadd mondja el ő maga, hogyan ismerte meg az igazságot.

Ann kapcsolatba kerül az igazsággal

„A családom nem volt vallásos, és semelyik vallásba sem kereszteltek bele. Engem azonban érdekelt a vallás, és mindig elmentem abba a templomba, amelyikbe a barátaim jártak. Amikor belehallgattam azokba az élénk beszélgetésekbe, amelyeket Tom és egy másik Tanú folytatott más diákokkal a főiskolán, érdekelni kezdett a Biblia. Megrázott a hír, hogy Tom és a másik Tanú börtönbe kerül a katonai szolgálat megtagadásáért.

Levelezés útján tartottam a kapcsolatot Tommal, amíg börtönben volt, és egyre komolyabban érdekelt a Biblia. Amikor Londonba költöztem, hogy ott folytassam a tanulmányaimat, beleegyeztem, hogy Muriel Albrecht tanulmányozza velem a Bibliát. Muriel korábban misszionáriusként szolgált Észtországban, és az édesanyjával együtt sokat buzdított. Néhány hét múlva már jártam az összejövetelekre, és a Victoria pályaudvar előtt terjesztettem Az Őrtorony és az Ébredjetek! folyóiratot.

A Southwark Gyülekezetbe jártam London déli részén. A gyülekezet különféle nemzetiségű testvérekből állt, akik közül sokan igen szerény körülmények között éltek. Idegen voltam nekik, mégis úgy bántak velem, mintha hozzájuk tartoznék. A gyülekezetben érezhető szeretet győzött meg végleg arról, hogy ez az igazság, és 1960-ban megkeresztelkedtem.”

Változó körülmények, változatlan célok

Még 1960-ban feleségül vettem Annt, és a misszionáriusi szolgálat volt a célunk. Ámde megváltoztak a körülményeink, ugyanis megtudtuk, hogy Ann babát vár. Miután megszületett a lányunk, Sara, még mindig arra  vágytunk, hogy olyan országban szolgáljunk, ahol nagyobb szükség van Királyság-hírnökökre. Több országban is megpályáztam bizonyos állásokat, és végül 1966 májusában az Ugandai Oktatási Minisztériumtól levelet kaptunk, melyben közölték, hogy van számomra egy állásuk. Csakhogy Ann éppen állapotos volt a második gyermekünkkel. Némelyek úgy vélték, hogy a költözésnek még a gondolatával sem lenne bölcs foglalkoznunk. Beszéltünk az orvosunkkal, és ő ezt mondta: „Ha elmennek, még azelőtt induljanak, hogy a felesége hét hónapos terhes lesz.” Így hát késlekedés nélkül elutaztunk Ugandába. Ennélfogva a szüleink csak kétéves korában látták először a második lányunkat, Rachelt. Most, hogy mi is nagyszülők vagyunk, megértjük, micsoda áldozatot hoztak drága szüleink, és hálásak vagyunk érte.

Amikor 1966-ban megérkeztünk Ugandába, el voltunk ragadtatva, mégis kissé tartottunk tőle, hogy mi vár ránk. Amint leszálltunk a repülőgépről, egy szempillantás alatt lenyűgöztek bennünket a ragyogó színek. Első otthonunk egy kisváros, Iganga közelében volt; ez 50 kilométerre feküdt Jinja városától, mely a Viktória-Nílus forrásánál található. Hozzánk legközelebb Jinjában, egy elszigetelt csoportban voltak Tanúk. Gilbert és Joan Walters, valamint Stephen és Barbara Hardy misszionáriusok gondoskodtak erről a csoportról. Kérvényeztem a munkahelyemen, hogy helyezzenek át Jinjába, hogy többet tudjunk segíteni a csoportnak. Nem sokkal Rachel születése után Jinjába költöztünk. Ott abban az örömben volt részünk, hogy ezzel a hűséges Tanúkból álló kis csoporttal szolgálhattunk együtt, és megfigyelhettük, hogyan válik Uganda második gyülekezetévé.

Családként szolgálunk külföldön

Ann és én úgy éreztük, nem is választhattunk volna jobb helyet a gyermekeink felneveléséhez. Különböző országokból érkezett misszionáriusokkal dolgozhattunk együtt, és hozzájárulhattunk a szárnyait bontogató gyülekezet növekedéséhez. Mindez igazán örömteli élmény volt. Nagyon szerettünk együtt lenni ugandai testvéreinkkel, akik gyakran meglátogattak minket. Stanley és Esinala Makumba társasága különösen buzdító volt.

De nemcsak a testvérek látogattak meg minket. Elképesztően sokféle állat élt körülöttünk. Éjszaka vízilovak másztak ki a Viktória-Nílusból, és egészen közel jöttek a házunkhoz. Élénken emlékszem még arra, amikor egy hatméteres óriáskígyót találtunk a kertben. Néha mi látogattunk el olyan vadasparkokba, ahol az oroszlánok és más vadállatok szabadon kóborolnak.

A szolgálatban kivételes látványnak számítottunk a helyieknek, akik sosem láttak még  babakocsit. Miközben házról házra jártunk, rendszerint gyerekhad kísért bennünket. Az emberek tisztelettudóan megnéztek minket, majd megérintették a fehér kisbabát. Nagyon udvariasak voltak, így öröm volt prédikálni. Olyan könnyű volt bibliatanulmányozásokat bevezetni, hogy azt hittük, mindenki elfogadja majd az igazságot. Ám sokan nehezen tudtak szakítani az Írás-ellenes hagyományokkal. Azért jó néhányan alkalmazták a Biblia magas erkölcsi irányadó mértékeit, és a gyülekezet gyarapodott számban. 1968-ban mérföldkőhöz érkeztünk, amikor megtartottuk az első körzetkongresszusunkat Jinjában. Kedves emlékeink közé tartozik, hogy néhányan azok közül, akikkel tanulmányoztuk a Bibliát, megkeresztelkedtek a Viktória-Nílusban. Azonban hamarosan végeszakadt a békeidőnek.

Betiltás — A hit és a leleményesség próbája

Idi Amin tábornok 1971-ben magához ragadta a hatalmat. Jinjában óriási zűrzavar volt. Mi éppen teáztunk a kertben, amikor a bevezetőben említett jelenet lejátszódott. Az országban élő nagy létszámú ázsiai közösséget két éven belül kiutasították. A legtöbb külföldi elment; az iskolák és a kórházak súlyos gondokkal küzdöttek. Aztán félreérthetetlenül bejelentették, hogy Jehova Tanúi munkája be van tiltva. Az Oktatási Minisztérium a biztonságunk érdekében áthelyezett bennünket a fővárosba, Kampalába. A költözésnek két haszna is volt: Kampalában nem ismertek minket, így szabadabban mozoghattunk, azonkívül sok tennivaló volt a gyülekezetben és a szántóföldön.

Brian és Marion Wallace a két gyermekükkel hasonló helyzetben voltak, mint mi, és ők is úgy döntöttek, hogy Ugandában maradnak. Nagyon élveztük a társaságukat, amíg együtt szolgáltunk a Kampala Gyülekezetben azokban a nehéz időkben. Különösen buzdítottak azok a beszámolók, amelyeket korábban olvastunk betiltás alatt szolgáló testvéreinkről. Kis csoportokban jöttünk össze, és havonta egyszer kirándulásnak álcázott nagyobb összejöveteleket is tartottunk az Entebbe Botanikus Kertben. Lányaink ezt ragyogó ötletnek tartották.

Nagyon körültekintőnek kellett lennünk, amikor prédikáltunk. Túl feltűnő lett volna, ha fehér emberek jelennek meg ugandaiak házánál. Ezért csak üzletekben, bérházakban és bizonyos oktatási intézményekben tanúskodtunk. A boltokban egyebek közt azt a módszert alkalmaztam, hogy valami olyasmit kértem, amiről tudtam, hogy már nem lehet kapni, például cukrot vagy rizst. Ha az eladó  sajnálkozni kezdett az országban folyó események miatt, rátértem a Királyság-üzenetre. Ez bevált. Néha nemcsak az újralátogatást tudtam megalapozni, hanem ráadásul még kaptam is egy keveset valamelyik nehezen beszerezhető árucikkből.

Közben az erőszak egyre csak terjedt körülöttünk. Mivel Uganda és Nagy-Britannia kapcsolata tovább romlott, a hatóságok nem hosszabbították meg a szerződésemet. Így hát 1974-ben, nyolc év után fájdalmas búcsút vettünk ugandai testvéreinktől. A misszionáriusi szellem azonban még mindig ugyanolyan erős volt bennünk.

Új-Guineába megyünk

1975 januárjában megragadtunk egy pápua új-guineai munkalehetőséget. Ezzel kezdetét vette nyolcévi boldog szolgálat a csendes-óceáni térségnek azon a vidékén. A testvérek társasága és a szolgálat gazdaggá tette életünket, és megelégedést nyújtott.

A családunk úgy emlékszik vissza a Pápua Új-Guineában töltött éveinkre, mint a „drámás időszakra”, ugyanis minden évben részt vettünk a kerületkongresszuson bemutatott bibliai drámák előkészítésében. Annyit nevettünk! Sok szellemi gondolkodású család volt a környezetünkben, és ez jó hatással volt a lányainkra. A nagyobbik, Sara egy különleges úttörőhöz, Ray Smithhez ment feleségül, és az Irian Jaya-i határ közelében szolgáltak együtt különleges úttörőkként (Irian Jaya indonéz tartomány, mai neve Pápua). Fűkunyhóban laktak egy faluban, és Sara úgy gondolja, hogy rengeteget tanult akkor.

Alkalmazkodunk a megváltozott helyzethez

A szüleimnek akkortájt több odafigyelésre volt szükségük. Nem ragaszkodtak hozzá, hogy visszatérjünk Angliába, hanem beleegyeztek, hogy ők jöjjenek hozzánk, így 1983-ban mindannyian Ausztráliába költöztünk. Egy ideig a nővéremmel, Daphnéval is éltek Japánban. Miután a szüleim meghaltak, Ann és én elhatároztuk, hogy elkezdjük az általánosúttörő-szolgálatot. Így aztán hamarosan egy félelmetesnek tűnő feladatot kaptunk.

Alig kezdtük el az úttörőszolgálatot, amikor megkértek minket, hogy vegyünk részt a körzetmunkában. A körzetfelvigyázó látogatását gyermekkorom óta kivételes eseményként tartottam számon. Most pedig magam is körzetfelvigyázó lettem. Ez volt az addigi legnehezebb megbízatásunk, de Jehova jó néhányszor olyan módon sietett a segítségünkre, amilyet korábban még nem tapasztaltunk.

Amikor Theodore Jaracz testvér 1990-ben Ausztráliában tartózkodott mint zónafelvigyázó, megkérdeztük tőle, hogy szerinte túl idősek vagyunk-e ahhoz, hogy egy másik országban végezzünk teljes idejű szolgálatot. Így felelt: „Mit szólnátok a Salamon-szigetekhez?” Így történt, hogy Ann és én már mindketten túl voltunk az 50-en, amikor az első hivatalos misszionáriusi megbízatási helyünk felé tartottunk.

Szolgálat a „Boldog-szigeteken”

A Salamon-szigeteket Boldog-szigeteknek is nevezik, és valóban jól éreztük magunkat az  elmúlt évtizedben. Megismertük a Salamon-szigeteki testvérek és testvérnők gyöngéd kedvességét, mialatt kerületfelvigyázóként szolgáltam. Vendégszeretetük nagyon megható volt, és mindenki megértéssel fogadta, amint igyekeztem kifejezni magam a Salamon-szigetek pidzsin nyelvén, amely tudomásom szerint az egyik legkisebb szókincsű nyelv.

Nem sokkal azután, hogy megérkeztünk a Salamon-szigetekre, az ellenségeink megpróbáltak akadályokat gördíteni elénk, hogy ne tudjuk használni a kongresszusi termünket. Az anglikán egyház beperelte Jehova Tanúit, azt állítva, hogy az új, honiarai kongresszusi termünk részben az ő telkükön épült. A kormányzat igazat adott nekik, ezért fellebbeztünk a legfelsőbb bírósághoz. Az ő döntésüktől függött, hogy le kell-e bontanunk új, 1200 férőhelyes kongresszusi termünket.

Az ügyet egy álló héten át tárgyalta a bíróság. Miközben ismertették az ellenünk szóló vádakat, a másik fél ügyvédje öntelten magabiztosnak tűnt. Aztán a mi ügyvédünk, Warren Cathcart testvér, aki Új-Zélandról érkezett, pontról pontra egyre elsöprőbb érveléssel cáfolta meg az ellenfél vádjait. Péntekre híre ment az izgalmas eseménynek, és a bíróság zsúfolásig megtelt egyházi méltóságokkal, kormánytisztviselőkkel és keresztény testvéreinkkel. Emlékszem a hibás kiírásra, mely a hivatalos bírósági ütemterven jelent meg: „Salamon-szigetek kormányzata és Melanézia Egyháza kontra Jehova”. Megnyertük a pert.

A Boldog-szigetek viszonylagos nyugalma azonban nem tartott sokáig. Ann és én megint egy katonai puccs okozta felfordulás kellős közepébe csöppentünk, és erőszak dúlt mindenütt. Az etnikai villongások polgárháborúhoz vezettek. 2000. június 5-én megdöntötték a kormányt, és a főváros fegyveres harcosok kezére került. A kongresszusi termünk néhány hétig otthont adott a hajlék nélkül maradtaknak. A hatóságok ámulva látták, hogy a szembenálló etnikai csoportokhoz tartozó keresztény testvéreink egyetlen békés családként éltek a kongresszusi teremben. Milyen ragyogó tanúskodás volt ez!

A harcosok is tiszteletben tartották Jehova Tanúi semlegességét. Így rá tudtuk bírni az egyik parancsnokot, hogy engedjen át egy irodalmat és egyéb holmikat szállító kamiont az ellenséges területen rekedt testvéreink kis csoportjához. A meghatottság mindenkinek könnyeket csalt a szemébe, amikor megtaláltuk azokat a családokat, akik néhány hónapig el voltak vágva tőlünk.

Sok okunk van a hálára

Amikor eltűnődünk a Jehova szolgálatában töltött életünkön, nagyon sok okot találunk a hálára. Szülőkként abban az áldásban van részünk, hogy mindkét lányunkat láthatjuk, amint férjeik, Ray és John oldalán hűségesen kitartanak Jehova szolgálatában. Igazi támasznak bizonyultak misszionáriusi megbízatásunkban.

Az utóbbi tizenkét évben kiváltságunk volt a Salamon-szigeteki fiókhivatalban szolgálni, és ez idő alatt megfigyelhettük, amint a Királyság-hirdetők száma megkétszereződik, és immár 1800-nál is több. Nemrég az a kiváltság is megadatott nekem, hogy részt vehettem a fiókbizottsági tagoknak tartott iskolán Pattersonban (New York állam). Valóban elmondhatjuk, hogy eredményes, áldásokban gazdag életet élhettünk, mert megőriztük a misszionáriusi szellemet.

[Lábjegyzet]

[Kép a 23. oldalon]

Az esküvőnkön 1960-ban

[Kép a 24. oldalon]

Ugandában Stanley és Esinala Makumba társasága buzdító volt a családunknak

[Kép a 24. oldalon]

Sara meglátogatja az egyik szomszédunkat a kunyhójában

[Kép a 25. oldalon]

Rajzokkal könnyebb volt tanítani a Salamon-szigeteki embereket

[Kép a 25. oldalon]

Egy elszigetelt gyülekezettel találkozunk a Salamon-szigeteken

[Kép a 26. oldalon]

A családunk ma