Mindenki hirdesse Jehova dicsőségét!
Mindenki hirdesse Jehova dicsőségét!
„Adjátok meg Jehovának a dicsőséget, övé legyen az erő! Adjátok meg Jehovának neve dicsőségét!” (ZSOLTÁROK 96:7, 8).
1—2. Milyen forrásból kap Jehova dicséretet, és kik kapnak ösztönzést arra, hogy szintén dicsérjék őt?
DÁVID, Isai fia pásztorfiúként nőtt fel Betlehem környékén. Bizonyára nagyon gyakran kémlelte a végtelen, csillagos eget az éjszaka csendjében, miközben apja nyájaira vigyázott a magányos legelőkön. Élénken élhettek benne az ilyen alkalmakkor szerzett benyomások, amikor Isten szent szellemétől ihletve megfogalmazta és elénekelte a 19. zsoltár következő gyönyörű szavait: „Az egek hirdetik Isten dicsőségét; keze művéről ad hírt az égboltozat. Az egész földre kiterjed mérőzsinórjuk, a termékeny föld végéig elhat szózatuk” (Zsoltárok 19:1, 4).
2 A félelmet keltő egek, Jehova kezének művei beszéd, szavak és hang nélkül hirdetik Teremtőjük dicsőségét, napról napra, éjszakáról éjszakára. A teremtésmű szakadatlanul hirdeti Isten dicsőségét, és alázatra int minket, ha elgondolkodunk azon, hogy ez a csendes tanúbizonyság „az egész földre kiterjed”, annak minden lakója előtt nyilvánvaló. A teremtésmű szavak nélküli tanúskodása azonban nem elegendő. A hűséges emberek arra kapnak ösztönzést, hogy szavaikkal ők is tanúskodjanak. Egy zsoltáríró, akinek a kilétét nem ismerjük, ezekkel az ihletett szavakkal szólt a hűséges imádókhoz: „Adjátok meg Jehovának a dicsőséget, övé legyen az erő! Adjátok meg Jehovának neve dicsőségét!” (Zsoltárok 96:7, 8). Azok, akik szoros kapcsolatot ápolnak Jehovával, lelkesen reagálnak erre a buzdításra. De mit jelent megadni Istennek a dicsőséget?
3. Miért adják meg a dicsőséget Istennek az emberek?
3 Nem pusztán szavakra van szükség. Az izraeliták Ézsaiás napjaiban ajkukkal dicsőítették ugyan Istent, de a legtöbbjükből hiányzott az őszinteség. Jehova így szólt Ézsaiás által: „ez a nép a szájával közeledik, és csak ajkukkal dicsőítenek engem, szívüket pedig messze eltávolították tőlem” (Ézsaiás 29:13). Az a dicséret, amely az ilyen emberek szájából hangzott el, értelmetlen volt. A dicséretnek csak akkor van értelme, ha olyan szívből fakad, amely túlcsordul Jehova szeretetétől és az ő páratlan dicsőségének őszinte elismerésétől. Egyedül Jehova a Teremtő. Ő a Mindenható, az Igazságos, a szeretet megtestesítője. Tőle jön a megmentésünk, és méltán nevezhető a legfőbb Úrnak, akinek az égben és a földön minden élő alárendeltséggel tartozik (Jelenések 4:11; 19:1). Ha igazán hiszünk mindebben, akkor hát dicsérjük őt teljes szívünkből!
4. Milyen utasításokat adott Jézus arra nézve, hogy miként dicsőítsük Istent, és hogyan tudunk eleget tenni ezeknek?
4 Jézus Krisztus elmondta, hogyan dicsérhetjük Istent: „Abban dicsőül meg az én Atyám, hogy mindig sok gyümölcsöt teremtek, és a tanítványaimnak bizonyultok” (János 15:8). Hogyan teremhetünk sok gyümölcsöt? Egyfelől úgy, hogy teljes lelkünkből részt veszünk ’a királyság jó hírének’ prédikálásában, csatlakozva ezáltal a teremtett dolgokhoz, amelyek Isten ’láthatatlan tulajdonságairól’ ’adnak hírt’ (Máté 24:14; Róma 1:20). Így közvetlenül vagy közvetve mindannyian hozzájárulunk a tanítványok képzéséhez is, akik gyarapítják a Jehova Istent dicsérők kórusát. Másfelől ápoljuk a gyümölcsöt, melyet a szent szellem terem bennünk, és igyekszünk utánozni Jehova Isten felülmúlhatatlan tulajdonságait (Galácia 5:22, 23; Efézus 5:1; Kolosszé 3:10). Ennek eredményeként a mindennapi viselkedésünk dicsőíti Istent.
„Az egész földre”
5. Magyarázd el, hogyan emelte ki Pál, hogy a keresztények kötelesek Istent dicsőíteni azáltal, hogy megosztják másokkal a hitüket!
5 Pál a rómaiaknak írt levelében kiemelte, hogy a keresztények kötelesek Istent dicsőíteni azáltal, hogy megosztják másokkal a hitüket. Ennek a levélnek az egyik fő mondanivalója az, hogy csak azok részesülhetnek megmentésben, akik hitet gyakorolnak Jézus Krisztusban. A 10. fejezetben Pál rámutatott, hogy izraelita kortársai még mindig a Mózesi Törvény betartásával próbáltak igazságos állapotba kerülni, pedig Krisztus „a Törvény vége” volt. Ezért Pál így ír: „ha nyilvánosan hirdeted azt a ’saját szádban levő szót’, hogy Jézus Úr, és szívedben hitet gyakorolsz abban, hogy az Isten feltámasztotta őt a halottak közül, megmentésben részesülsz.” Akkortól „nincs különbség zsidó és görög között, mert ugyanaz az Úr van mindenek fölött, aki gazdagon ad mindazoknak, akik segítségül hívják őt. Mert »mindenki, aki segítségül hívja Jehova nevét, megmentésben fog részesülni«” (Róma 10:4, 9–13).
6. Mire alkalmazta Pál a Zsoltárok 19:4-et?
6 Pál ezután logikusan ezt kérdezi: „Hogyan fogják azonban segítségül hívni azt, akiben nem hisznek? Hogyan fognak pedig hinni abban, akiről nem hallottak? Hogyan fognak pedig hallani, ha nincs, aki prédikáljon?” (Róma 10:14). Az izraelitákról Pál azt mondja, hogy „nem mindnyájan engedelmeskedtek a jó hírnek”. Miért nem? Nem azért, mintha nem lett volna lehetőségük rá, hanem a hitük hiánya miatt. Pál a Zsoltárok 19:4-et idézve mutat rá erre, miközben a verset nem a teremtésmű szavak nélküli tanúskodására, hanem a keresztény prédikálómunkára alkalmazza. Ezt írja: „Hisz valójában »az egész földre kiment a hangjuk, és a lakott föld végső határáig szózatuk«” (Róma 10:16, 18). Igen, ahogy az élettelen teremtésmű dicsőíti Jehovát, úgy az első századi keresztények is mindenütt prédikálták a megmentés jó hírét, és ezáltal ’az egész földön’ dicsérték Istent. Pál a kolosszéiaknak írt levelében azt is megemlíti, hogy milyen széles körben terjedt el a jó hír: „az ég alatt levő egész teremtésben” prédikálták (Kolosszé 1:23).
Buzgó tanúk
7. Milyen felelősségük van a keresztényeknek Jézus szavai szerint?
7 Feltételezések szerint Pál körülbelül 27 évvel Jézus Krisztus halála után írta meg levelét a kolosszéiaknak. Hogyan terjedt ki a prédikálómunka egészen Kolosszéig ez alatt a viszonylag rövid idő alatt? Erre az a magyarázat, hogy az első századi keresztények buzgók voltak, és Jehova megáldotta a buzgalmukat. Jézus megjövendölte, hogy követői tevékenyen fognak prédikálni, hiszen kijelentette: „a jó hírt előbb minden nemzetben prédikálni kell” (Márk 13:10). E prófécia elmondása mellett Jézus parancsot is adott, mely Máté evangéliumának az utolsó verseiben van feljegyezve: „Menjetek hát, és tegyetek tanítvánnyá minden nemzetből való embereket, kereszteljétek meg őket az Atyának, a Fiúnak és a szent szellemnek nevében, és tanítsátok meg őket arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek” (Máté 28:19, 20). Röviddel Jézus mennybemenetele után a követői nekiláttak, hogy teljesítsék a parancsát.
8—9. Hogyan fogadták meg a keresztények Jézus parancsait a Cselekedetek könyve szerint?
8 Miután i. sz. 33 pünkösdjén kitöltetett a szent szellem, Jézus hűséges követői nyomban prédikálni kezdtek, és beszéltek a Jeruzsálemben összegyűlt tömegnek „Isten nagyszerű dolgairól”. Nagyon hatásosan prédikáltak, és „mintegy háromezer lélek” megkeresztelkedett. A tanítványok továbbra is buzgón dicsérték Istent a nyilvánosság előtt, és szép eredményeket értek el (Cselekedetek 2:4, 11, 41, 46, 47).
9 A keresztények tevékenysége hamarosan szemet szúrt a vallási vezetőknek. Mivel nyugtalanította őket Péter és János nyíltsága, megparancsolták a két apostolnak, hogy ne prédikáljon tovább. Ők így feleltek erre: „nem hagyhatunk fel azzal, hogy beszéljünk azokról, amiket láttunk és hallottunk.” Miután megfenyegették és szabadon bocsátották őket, visszatértek testvéreikhez, és együtt imádkoztak velük Jehovához. Bátran ezt kérték tőle: „add meg rabszolgáidnak, hogy mindig teljes bátorsággal szólják szavadat” (Cselekedetek 4:13, 20, 29).
10. Milyen ellenségeskedéssel találkoztak az igaz keresztények, és mit tettek ebben a helyzetben?
10 Imájuk összhangban volt Jehova akaratával, ami csakhamar nyilvánvalóvá vált. Az apostolokat letartóztatták, majd egy angyal csoda folytán kiszabadította őket. Ezt mondta nekik: „Menjetek, és kiállva a templomban, továbbra is szóljátok a népnek ennek az életnek minden beszédét” (Cselekedetek 5:18–20). Mivel az apostolok engedelmeskedtek, Jehova azután is megáldotta őket. Így „a templomban és házról házra mindennap szakadatlanul folytatták a tanítást és a jó hír hirdetését a Krisztusról, vagyis Jézusról” (Cselekedetek 5:42). Látjuk tehát, hogy az ádáz ellenségeskedés egyáltalán nem tudta megakadályozni Jézus követőit abban, hogy nyilvánosan megadják a dicsőséget Istennek.
11. Hogyan végezték a korai keresztények a prédikálómunkát?
11 Nem sokkal később Istvánt elfogták és megkövezték. Kivégzése elkeseredett üldözést indított el Jeruzsálemben, és az apostolokon kívül valamennyi tanítványnak távoznia kellett a városból. Vajon elcsüggesztette őket az üldözés? Semmiképpen sem. „Akik szétszóródtak, bejárták a vidéket, hirdetve a szó jó hírét” — írják róluk (Cselekedetek 8:1, 4). Újra és újra megmutatkozott a buzgalmuk az iránt, hogy hirdessék Isten dicsőségét. A Cselekedetek könyve 9. fejezetében arról olvashatunk, hogy miközben a tárzuszi Saul nevű farizeus Damaszkusz felé tartott, hogy ott is üldözze Jézus tanítványait, látomásban látta Jézust, és megvakult. Damaszkuszban Anániás csodát téve visszaadta Saul látását. Mi volt az első dolga Saulnak, aki később Pál apostolként vált ismertté? A feljegyzés szerint „azonnal elkezdte prédikálni a zsinagógákban Jézust, hogy Ő az Isten Fia” (Cselekedetek 9:20).
Mindenki prédikált
12—13. a) A történészek szerint mit lehetett megfigyelni a korai keresztény gyülekezetnél? b) A Cselekedetek könyve és Pál szavai mennyiben egyeznek a történészek kijelentéseivel?
12 Széles körben elismert tény, hogy a korai keresztény gyülekezetben mindenki prédikált. Philip Schaff ezt írja az akkori keresztényekről: „Minden gyülekezet misszionáriusi közösség volt, és minden hívő keresztény misszionárius” (History of the Christian Church). W. S. Williams kijelenti: „A bizonyítékok egybehangzóan arra mutatnak, hogy a korai egyházban valamennyi keresztény prédikálta az evangéliumot, kivált azok, akiknek karizmatikus ajándékuk volt”, azaz akiknek megadattak a szellem ajándékai. Azt is leszögezi, hogy „Jézus Krisztus soha nem akarta, hogy a prédikálás csak bizonyos szolgálati ranggal járó kiváltság legyen” (The Glorious Ministry of the Laity). Még Celsus, a keresztényiség ókorban élt ellensége is elismerte, hogy „a gyapjúfeldolgozók, a cipészek, a tímárok, vagyis a legképzetlenebb és legegyszerűbb emberek is az evangélium buzgó hirdetői voltak”.
13 Ezeknek a kijelentéseknek a pontosságát bizonyítja a Cselekedetek könyvének történelmi beszámolója. I. sz. 33 pünkösdjén, a szent szellem kitöltése után az összes tanítvány, tehát férfiak és nők egyaránt, nyilvánosan hirdették Isten nagyszerű dolgait. Az István halálát követő üldözés után minden keresztény, akinek el kellett hagynia otthonát, széles körben terjesztette a jó hírt. Mintegy 28 évvel később Pál valamennyi héber kereszténynek — nem csupán egy kis létszámú papi osztálynak — írta a következőket: „Őáltala ajánljunk fel mindenkor az Istennek dicséretáldozatot, vagyis az ajkak gyümölcsét, amelyek nyilvános kijelentést tesznek az Ő neve mellett” (Héberek 13:15). Pál így fejezte ki, hogy ő maga hogyan vélekedett a prédikálómunkáról: „Ha pedig hirdetem a jó hírt, az nem ok arra, hogy dicsekedjek, mert szükség nehezedik rám. Bizony, jaj nekem, ha nem hirdetem a jó hírt!” (1Korintusz 9:16). Nem kétséges, hogy az első században mindegyik hűséges keresztény osztotta az érzéseit.
14. Milyen összefüggés van a hit és a prédikálás között?
14 Igen, az igaz keresztényeknek részt kell venniük a prédikálómunkában, mivel az elválaszthatatlan a hittől. „Az ember . . . a szívével gyakorol hitet az igazságosságra, de a szájával tesz nyilvános kijelentést a megmentésre” — írta Pál (Róma 10:10). Vajon a gyülekezeten belül csak egy kis csoport — mondjuk egy papi osztály — gyakorol hitet, így csak az ő felelősségük a prédikálás? Természetesen nem! Minden igaz keresztény élő hitet gyakorol az Úr Jézus Krisztusban, és indíttatást érez arra, hogy kinyilvánítsa a hitét mások előtt. Máskülönben a hite halott lenne (Jakab 2:26). Minthogy az időszámításunk szerinti első században valamennyi hűséges keresztény kimutatta a hitét ilyen módon, harsogó dicséret volt hallható, mely Jehova nevének szólt.
15—16. Mondj példákat arra, hogy a prédikálómunka a nehézségek ellenére is szépen haladt előre!
15 Az első században Jehova növekedéssel áldotta meg népét a gyülekezeten belüli bajok és a külső nehézségek ellenére. A Cselekedetek könyvének 6. fejezete például beszámol róla, hogy a görögül beszélő megtérteknek nézeteltérésük támadt a héberül beszélőkkel. Az apostolok megoldották a gondot, és ennek eredményéről azt olvashatjuk, hogy „Isten szava tovább növekedett, és a tanítványok száma igencsak sokasodott Jeruzsálemben, és a papoknak nagy sokasága kezdett engedelmeskedni a hitnek” (Cselekedetek 6:7).
16 Később politikai feszültség alakult ki Júdea királya, Heródes Agrippa, valamint Tírusz és Szidón lakói között. Ez utóbbiak békét kértek Heródestől, amit ő hízelgőnek tartott, és válaszul nyilvános beszédet intézett hozzájuk. Az egybegyűlt tömeg kiáltozásba fogott: „Ez isten hangja, és nem emberé!” Jehova angyala nyomban lesújtott Heródes Agrippára, és a király meghalt, „amiért nem az Istennek adta a dicsőséget” (Cselekedetek 12:20–23). Milyen megdöbbentő volt ez azoknak, akik emberi uralkodókban reménykedtek! (Zsoltárok 146:3, 4). A keresztények azonban továbbra is Jehovát dicsőítették. Ennek köszönhetően „Jehova szava . . . tovább növekedett és terjedt”, a politikailag bizonytalan helyzet ellenére is (Cselekedetek 12:24).
Akkor és most
17. Mit tett az első században egyre több ember?
17 Ahogy láttuk, az első században a több országban is működő keresztény gyülekezet tagjai Jehova Isten buzgó, tevékeny dicsérői voltak. Mindegyik hűséges keresztény terjesztette a jó hírt. Amikor fogékony emberekkel találkoztak, Jézus utasításának megfelelően megtanították őket arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsolt (Máté 28:19, 20). A gyülekezet ennek eredményeként gyarapodott, és egyre többen tették azt, amit régen Dávid király, vagyis dicsérték Jehovát. Mindannyian a következő ihletett szavakat visszhangozták: „Magasztallak téged, ó, Jehova Istenem, teljes szívemből, és időtlen időkig dicsőítem nevedet, mert nagy a te szerető-kedvességed irántam” (Zsoltárok 86:12, 13).
18. a) Milyen különbség figyelhető meg az első századi keresztény gyülekezet és a mai kereszténység között? b) Mi a következő cikk témája?
18 Ennek fényében elgondolkodtató, amit Allison A. Trites teológiaprofesszor mondott. A mai kereszténységet az első századi keresztényiséggel összehasonlítva ezt figyelte meg: „A mai egyházak általában biológiai úton gyarapodnak hívőkkel (amikor a helyi egyházközséghez tartozó családok gyermekei személyesen megvallják hitüket), vagy pedig átjelentkezéssel (amikor az újonnan érkezett hívő egy másik helyről jelentkezik át). A Cselekedetek könyvében azonban olyan növekedésről olvashatunk, melyet a megtérés eredményezett, hiszen az egyház csak akkor kezdte meg munkáját.” Vajon ez azt jelenti, hogy az igaz keresztényiség már nem gyarapszik olyan módon, ahogy Jézus szavai szerint kellene? Nem, nem jelenti azt. A ma élő igaz keresztények minden tekintetben ugyanolyan buzgón dicsérik Istent a nyilvánosság előtt, mint az első századi keresztények. Ez a témája a következő cikknek.
Meg tudod magyarázni?
• Milyen módokon dicsőíthetjük Istent?
• Mire alkalmazta Pál a Zsoltárok 19:4-et?
• Milyen összefüggés van a hit és a prédikálás között?
• Mit lehetett megfigyelni az első századi keresztény gyülekezetnél?
[Tanulmányozási kérdések]
[Kép a 8–9. oldalon]
Az egek szüntelenül tanúskodnak Jehova dicsőségéről
[Forrásjelzés]
Courtesy of Anglo-Australian Observatory, photograph by David Malin
[Képek a 10. oldalon]
A prédikálómunka és az ima szorosan kapcsolódnak egymáshoz