Élettörténet

Tapasztalom Jehova szerető-kedvességét és törődését

FAY KING ELMONDÁSA ALAPJÁN

A szüleim kedves emberek voltak, de mint sok más embernek, nekik is borsódzott a hátuk a vallástól. Anyukám mindig ezt mondta: „Kell lennie Istennek, különben ki alkotta volna meg a virágokat és a fákat?” De csak eddig jutott el.

AZ ÉDESAPÁM 1939-ben hunyt el, amikor én 11 éves voltam. Anyukámmal Stockportban laktunk, Manchestertől délre, Angliában. Mindig is szerettem volna többet megtudni a Teremtőről, és tiszteltem a Bibliát, pedig semmit sem tudtam róla. Ezért úgy döntöttem, hogy az anglikán egyházba fogok járni, és megnézem, mit tanít.

Az istentiszteletek nem jelentettek nekem túl sokat, de amikor az evangéliumokból olvastak fel, Jézus szavai valahogy meggyőztek arról, hogy a Bibliának igaznak kell lennie. Most, hogy visszagondolok, igazán furcsa, hogy én magam miért nem olvastam a Bibliát. Még akkor sem kerítettem sort soha az olvasására, amikor később a családunk egyik barátjától kaptam egy modern fordítású „Újszövetséget”.

1950-ben a koreai háború kitörése igencsak gondolkodóba ejtett. Vajon ez a konfliktus kiteljesedik, ahogyan a II. világháború? Ha igen, hogyan tudok majd engedelmeskedni Jézus parancsának, hogy szeressük az ellenségeinket? Vagy tétlenül nézzem, ahogy lerohanják a hazámat, és ne tegyek semmit, hogy megakadályozzam őket ebben? Ha ezt teszem, akkor kibújok a kötelességem alól. Teljesen össze voltam zavarodva. Egy dologban viszont továbbra is biztos  voltam: minden kérdésemre megvan a válasz a Bibliában, csak épp fogalmam sem volt róla, hogy hogyan, és hol találhatom meg őket.

Ausztráliában keresem az igazságot

1954-ben anyukámmal úgy döntöttünk, hogy kivándorolunk Ausztráliába, ahol a nővérem, Jean élt. Néhány év elteltével Jean azt mondta, hogy megkérte Jehova Tanúit, hogy keressenek fel, mivel látta, hogy engem érdekel a Biblia, és járok a templomba. Kíváncsi volt, hogy mi a véleményem róluk. Bevallotta: „Nem tudom, hogy jók-e a magyarázataik vagy sem, de legalább tudnak mit mondani magyarázatképpen, nem úgy, mint más egyházak.”

Egy tündéri házaspár keresett fel, Bill és Linda Schneider. A hatvanas éveik vége felé jártak, és már évek óta Tanúk voltak. Jehova Tanúi adelaide-i rádióállomásánál dolgoztak, és amikor a II. világháború idején Ausztráliában betiltották a prédikálómunkát, jelentkeztek teljes idejű evangéliumhirdetőknek. Bár Bill és Linda sokat segítettek, én mégis megvizsgáltam más vallásokat is.

Az egyik kollégám elvitt egy gyűlésre, ahol Billy Graham evangelizátor mondott beszédet, majd többen összejöttünk, hogy elbeszélgessünk egy pappal, aki örömmel fogadta a kérdéseinket. Így hát feltettem azt a kérdést, amely még mindig gyötört: „Hogyan lehet valaki keresztény, és hogyan szeretheti az ellenségeit, ha közben elmegy a háborúba, és megöli őket?” Az egész csoport azonnal felhördült, hisz szemlátomást őket is egytől egyig nyugtalanította ez a kérdés! Kis szünet után a pap ezt felelte: „Erre a kérdésre nem tudok válaszolni. Még gondolkodom rajta.”

Időközben rohamléptekkel haladtam előre a bibliatanulmányozásban Bill és Linda segítségével, így 1958 szeptemberében megkeresztelkedtem. Az volt a leghőbb vágyam, hogy kövessem tanítóim nyomdokát, ezért a következő év augusztusában beléptem az általános úttörők, azaz teljes idejű evangéliumhirdetők soraiba. Nyolc hónap elteltével meghívást kaptam, hogy csatlakozzam a különleges úttörőkhöz. Mennyire boldog voltam, amikor értesültem róla, hogy a nővérem, Jean is előrehaladt a tanulmányozásban, és megkeresztelkedett!

Előttem egy újabb lehetőség

Az egyik sydneyi gyülekezetben szolgáltam, és jó pár házi bibliatanulmányozást vezettem. Egyszer találkoztam egy nyugdíjazott anglikán lelkésszel, és megkérdeztem tőle, hogy mit mond az egyháza a világ végéről. Bár azt mondta, hogy ötven évig tanított egyházi elméletet, a válaszától még a szám is tátva maradt: „Ennek utána kell még járnom, mert én nem ismerem olyan jól a Bibliát, mint Jehova Tanúi.”

Kicsivel később felhívás hangzott el, hogy önkénteseket keresnek, akik szolgálnának Pakisztánban. Én jelentkeztem, mert nem tudatosult bennem, hogy egyedülálló nőket nem küldenek, csak egyedülálló férfiakat vagy házaspárokat. Valószínűleg továbbították a jelentkezési lapomat a brooklyni főhivatalunkba, mert hamarosan levelet kaptam, melyben az állt, hogy Bombayben (mai nevén Mumbai; India) lenne rám szükség, és kérdezték, hogy szívesen vállalom-e a megbízatást. 1962-t írtunk ekkor. Én belevágtam, és 18 hónapig laktam Bombayben, majd Allahabadba költöztem.

Azonnal belevetettem magamat a hindi tanulásába. Ennek az indiai nyelvnek az írásmódja és kiejtése jobbára következetes, így hát nem túl nehéz elsajátítani. Az azonban sokszor bosszantott, hogy a házigazdák megkértek, beszéljek  inkább angolul, minthogy küszködök a saját nyelvükkel. De ez az új ország érdekes és ösztönző feladatok elé állított, és örömmel töltött el, hogy együtt lehetek az Ausztráliából érkezett Tanú-társaimmal.

Amikor még fiatal voltam, foglalkoztatott a házasság gondolata, de mire megkeresztelkedtem, annyira elfoglalt lettem a Jehovának végzett szolgálattal, hogy nem maradt időm ezen gondolkodni. Ekkor azonban újra érezni kezdtem, hogy szükségem lenne egy társra az életben. Természetesen nem akartam elhagyni külföldi megbízatásomat, ezért imában Jehova elé tártam az ügyet, aztán nem gondoltam rá többet.

Váratlan áldás

Edwin Skinner felügyelte akkoriban az indiai fiókhivatal munkáját. 1946-ban részt vett az Őrtorony Gileád Bibliaiskolán, a nyolcadik osztályban. Sok hűséges testvér járt vele egy osztályba, köztük Harold King és Stanley Jones *, akik Kínába szóló megbízatást kaptak. 1958-ban Harold és Stanley magánzárkába kerültek a Sanghajban végzett prédikálótevékenységük miatt. Amikor Harold 1963-ban szabadult, Edwin írt neki egy levelet. Harold azután válaszolt rá, hogy az Egyesült Államokba és Nagy-Britanniába tett látogatásait követően Hongkongba érkezett. Levelében megemlítette, hogy szeretne megnősülni, és ezt már imája tárgyává tette a börtönben. Kérdezte Edwintől, hogy ismer-e valakit a Tanúk között, aki hozzáillő feleség lenne.

Indiában a legtöbb ember nem maga választja meg a házastársát, hanem mások teszik meg ezt helyette, és Edwint is folyton nyaggatták, hogy vegyen részt ilyesmiben, de ő mindig úgy döntött, hogy nem teszi meg. Így hát most is továbbadta Harold levelét, mégpedig Ruth McKay-nek. Ruth férje, Homer utazófelvigyázó volt. Ruth aztán írt nekem, és elmondta, hogy egy misszionárius, aki évek óta az igazságban van, feleséget keres. Kérdezte, hogy szívesen leveleznék-e vele. Arról nem beszélt, hogy ki vagy miféle ez a testvér.

Senki sem tudott arról az imámról — kivéve persze Jehovát —, hogy szeretnék egy társat. Az első reakcióm az volt, hogy szó sem lehet róla. De aztán minél többet gondolkodtam rajta, annál inkább hajlottam afelé, hogy Jehova ritkán válaszol úgy az imáinkra, ahogyan mi gondoljuk. Ezért válaszoltam Ruthnak, és azt írtam, hogy megkérheti a testvért, hogy írjon újra, de csak azzal a feltétellel, hogy ez még nem jelent elkötelezettséget. Harold King második levele már kimondottan nekem szólt.

 Harold fényképe és története már több újságban és folyóiratban is megjelent azt követően, hogy Kínában kiszabadult a börtönből, így hát ekkorra a világon mindenütt jól ismerték. Rám azonban a hűséges teokratikus szolgálata miatt szerzett hírneve volt nagy hatással. Öt hónapon át leveleztünk, majd elmentem Hongkongba. 1965. október 5-én összeházasodtunk.

Mindketten házasságban szerettünk volna élni, és mindketten folytatni szerettük volna a teljes idejű szolgálatot, továbbá a kor előrehaladtával úgy éreztük, hogy mindennél jobban szükségünk van egy társra. Beleszerettem Haroldba, és amint láttam, hogy milyen kedvesen és figyelmesen bánik az emberekkel, és ugyanígy rendezi a szolgálatunk során felmerülő gondokat, mély tisztelet ébredt bennem iránta. Huszonhét éven át nagyon boldog házasságban éltünk, és Jehova keze sok-sok áldást árasztott ránk.

A kínaiak szorgos emberek, és nagyon szeretem őket. Hongkongban a kínai nyelvnek olyan nyelvjárását, a kantoni nyelvet beszélik, amelyben több hangsúly vagy hangváltozás van a mandarin nyelvjáráshoz képest, ezért aztán elég nehéz elsajátítani. Harolddal Jehova Tanúi fiókhivatalában a misszionáriusotthonban  kezdtük közös életünket, majd Hongkong több pontján is szolgáltunk. Nagyon boldogok voltunk, de 1976-ban az egészségemmel történt valami, ami súlyos gondot jelentett.

Egészségi gondok

Néhány hónapja véreztem, és a vérsejtszámom drasztikusan lecsökkent. Műtétre volt szükségem, de az orvosok a kórházban azt mondták, hogy vértranszfúzió nélkül nem műtenek, mert akkor minden valószínűség szerint sokkot kapok, és meghalok. Egyik nap, amikor az orvosok az én esetemről beszéltek, a nővérek próbáltak hatni rám, és azt mondták, hogy nincs jogom eldobni az életet. Arra a napra 12 műtét volt betervezve, ebből 10 abortusz, de úgy láttam, hogy azért egy szót sem szóltak a terhes asszonyoknak, hogy kioltják a gyermekük életét.

Végül aztán Harold írt egy levelet, amelyben felmentette a kórházat minden felelősség alól, ha meghalok, így az orvosok beleegyeztek, hogy elvégezzék a szükséges beavatkozást. Betoltak a műtőbe, és előkészítették az altatást. Az utolsó pillanatban azonban az aneszteziológus visszalépett, és a kórháznak haza kellett küldenie engem.

Ekkor egy privát alapon dolgozó nőgyógyászhoz fordultunk. Ő felismerte, hogy milyen súlyos az állapotom, ezért felajánlotta, hogy olcsón megműt, de csak akkor, ha senkinek sem mondjuk el, mennyiért teszi. A műtét sikerült, és egy csöpp vért sem kaptam. Jehova szerető-kedvessége és törődése a napnál is világosabb volt Harold előtt és énelőttem ebben a konkrét időszakban.

1992-ben Haroldnál gyógyíthatatlan betegség lépett fel. A fiókhivatalba költöztünk, ahol mindkettőnkről szeretettel gondoskodtak. Drága férjem 1993-ban, 81 éves korában befejezte földi pályafutását.

Újra Angliában

Örültem, hogy a hongkongi Bétel-család tagja lehetek, de egyre nehezebben viseltem a hőséget és a párás időt. Ekkor meglepetés érkezett a brooklyni főhivatalból: egy levél, amelyben azt kérték, hogy az egészségemre való tekintettel gondoljam át, hogy nem költöznék-e el egy olyan fiókhivatalba, ahol felszereltebbek egészségügyileg. Ezért aztán 2000-ben visszaköltöztem Angliába, és a londoni Bétel-család tagja lettem. Micsoda szeretetteljes gondoskodás! Meleg fogadtatásban részesültem, és rendkívül boldog vagyok, hogy többféle megbízatást kaptam. Például az én gondjaimra bízták a Bétel-család könyvtárát annak 2000 kötetével.

Emellett a kínai gyülekezetbe járok, amely Londonban tartja összejöveteleit. Itt nagy változások történtek. Mostanában nagyon kevesen jönnek Hongkongból, és inkább olyan kínaiakkal lehet találkozni, akik a mandarin nyelvjárást beszélik. Ez új feladat elé állít a prédikálómunkában! Az ország különböző pontjairól hallani, hogy sok érdekes bibliatanulmányozás folyik olyan kínai személyekkel, akik az egyetem elvégzése után még tovább tanulnak. Keményen dolgozó emberek ők, akik nagyra értékelik a tanult bibliai igazságokat. Öröm nekik segíteni.

Új otthonom csendes nyugalmában gyakran elgondolkodom boldog életemről, és továbbra is csodálom Jehova szerető-kedvességét. Mindent átjár ez a tulajdonsága, ami csak kapcsolatban van szándékával, és nagyon is szemmel látható, mennyire törődik a szolgáival mint egyénekkel. Minden okom megvan rá, hogy hálás legyek szeretetteljes törődéséért (1Péter 5:6, 7).

[Lábjegyzet]

[Kép a 24. oldalon]

Indiában szolgálva

[Képek a 25. oldalon]

Harold King 1963-ban és az 1950-es években, amikor Kínában szolgált

[Képek a 26. oldalon]

Esküvőnk napja Hongkongban (1965. október 5.)

[Kép a 26. oldalon]

A hongkongi Bétel-család tagjaival; középen a Liang házaspár, jobb oldalon pedig a Gannaway házaspár