Meg lehet menteni az egyházakat?

„NAGY-BRITANNIÁBAN az emberek még hisznek Istenben, de nem akarják elkötelezni magukat Krisztusnak” — állítja Stephen Tirwomwe ugandai lelkész, aki túlélte az egyházát ért erőszakos tisztogatást körülbelül 20 évvel ezelőtt Ugandában. Ma férfiklubokban tart tízperces prédikációkat az angliai Leeds városában, mielőtt hallgatósága belemerülne a bingóba.

Az Atlanti-óceán túlsó partján, a nemrég megalakult Anglikán Misszió Amerikában elnevezésű szervezet hasonló szellemi válsággal küzd. „Ma a világon az Egyesült Államokban van a legtöbb olyan, angolul beszélő ember, aki nem egyháztag, és semmilyen kapcsolata sincs szellemi dolgokkal — olvasható a misszió hivatalos weboldalán. — Misszionáriusi területté válunk.” Az új misszió — melyet csalódásként ért, hogy erőfeszítései kudarcba fulladtak, amikor belső változtatásokkal próbálkozott — szakított a hagyománnyal, és ázsiai, valamint afrikai vezetőkhöz csatlakozva mostantól „az Egyesült Államokra is kiterjeszti misszionáriusi tevékenységét”.

De vajon az afrikai, ázsiai és latin-amerikai misszionáriusok Európának és Észak-Amerikának miért olyan országaiba mennek „lelkeket menteni”, ahol az emberek többsége kereszténynek vallja magát?

Ki ment meg kit?

Több mint négyszáz éven át a hitbuzgó európai misszionáriusok folyamatosan özönlöttek az egyre gyarapodó gyarmati területekre, például Afrikába, Ázsiába, a Csendes-óceán szigeteire és Dél-Amerikába. Azzal a céllal tették ezt, hogy saját vallásukat elvigyék az ott élő, úgynevezett pogányoknak. Idővel az állítólag keresztény alapelvekre épülő amerikai gyarmatok csatlakoztak az európai misszionáriusokhoz, sőt végül túltettek azokon, és szerte a világon saját protestáns missziókat szerveztek. Mostanra azonban már a visszájára fordult a helyzet.

 A névleges kereszténység „gócpontja máshová került” — jelenti ki Andrew Walls, egy olyan központnak az alapító igazgatója, amely azzal foglalkozik, hogy tanulmányozza, milyen a kereszténység helyzete a nem nyugati országokban. 1900-ban a magukat kereszténynek valló személyek 80 százaléka vagy európai, vagy észak-amerikai volt. Ma azonban az összes, magát kereszténynek valló ember 60 százaléka Afrikában, Ázsiában és Latin-Amerikában él. Nemrég a sajtóban arról számoltak be, hogy „Európában a katolikus egyház a Fülöp-szigetekről és Indiából érkező papokra épít”, és „az amerikai katolikus parókiákon szolgáló minden hatodik pap külföldről érkezett”. A Hollandiában élő afrikai — jobbára ghánai — protestánsok úgy gondolják, hogy ők „egy misszionáriusi tevékenységet végző egyház tagjai egy elvilágiasodott földrészen”. A brazil protestánsok pedig hadjáratot folytatnak Nagy-Britannia különböző részein. Egy író megjegyezte: „A keresztény misszionáriusok ellenkező irányba haladnak.”

Gyűlnek a viharfelhők

Nagyon valószínű, hogy szükség van misszionáriusokra az egyre világiasodó Európában és Észak-Amerikában. „Skóciában a keresztényeknek nem egész 10 százaléka jár rendszeresen templomba” — jegyzi meg egy hírmagazin. Franciaországban és Németországban még kevesebben. Egy másik újsághír még megemlíti, hogy egy felmérésben „az amerikaiaknak körülbelül a 40 százaléka, a kanadaiaknak pedig a 20 százaléka mondta, hogy rendszeresen jár templomba”. Ezzel ellentétben — mint mondják — a Fülöp-szigeteken majdnem 70 százalékos a templomok látogatottsága, és más fejlődő országokban is hasonló a helyzet.

Még figyelemreméltóbb, hogy a déli féltekén a templomba járók sokkal inkább hagyománytisztelők, mint az északi félgömbön. Amikor például az Egyesült Államokban és Európában közvélemény-kutatást végeztek a katolikusok körében, azok egyöntetűen úgy nyilatkoztak, hogy egyre kevésbé bíznak meg a papi méltóságokban, és több laikus alkalmazása, valamint a nők egyenjogúsága mellett kardoskodtak. A déli féltekén élő katolikusok viszont lelkük mélyéig azonosulnak az egyháznak az ilyen kérdésekről alkotott, hagyományos álláspontjával. Ahogy az egyházak támogatottsága az emberek számát tekintve dél felé tolódik, készülőben van az alap az elkövetkezendőkben várható összeütközéshez. Philip Jenkins történelem- és vallástudós ezt jósolja: „Minden bizonnyal egy vagy két évtizeden belül eljutunk odáig, hogy a világ keresztény elemei egyik féltekén sem fogják teljes mértékben és őszintén kereszténynek elismerni a másik félgömbön élő társaikat.”

Tekintettel az ilyen irányzatokra, Andrew Walls azt állítja, hogy égető kérdés, hogy „az afrikai, ázsiai, latin-amerikai, észak-amerikai és európai keresztények miként tudnak ugyanabban az egyházban együtt létezni úgy, hogy hitelt érdemlően egy hitet valljanak”. Mi személy szerint vajon mit gondolunk erről? Fenn tudnak maradni az egyházak egy megosztott világban? Mi az alapja az igazi keresztény egységnek? A következő cikk szentírási válasszal szolgál, valamint egyértelmű bizonyítékokat mutat arra, hogy egy egységes keresztény közösség már ma is virágzik szerte a világon.

[Kép a 4. oldalon]

Ez az egykori templom most zenés kávéház

[Forrásjelzés]

AP Photo/Nancy Palmieri