Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

Megerősített az Isten szerinti megelégedettség

Megerősített az Isten szerinti megelégedettség

Élettörténet

Megerősített az Isten szerinti megelégedettség

BENJAMIN IKECHUKWU OSUEKE ELMONDÁSA ALAPJÁN

Röviddel azután, hogy elkezdtem a teljes idejű szolgálatot, hazalátogattam. Amikor édesapám meglátott, megragadta az ingemet, és elkezdett kiabálni: „Tolvaj!” Elővette a vadászkését, és a lapjával ütlegelt. A lármára a falubeliek összegyűltek a házunk körül. Hogy mit loptam el? Hadd meséljem el.

NIGÉRIA délkeleti részén, egy Umuariam nevű faluban születtem 1930-ban. Hét gyermek közül én voltam az első. A legidősebb húgom 13 évesen meghalt. A szüleim anglikánok voltak. Édesapa földműveléssel, édesanya pedig kereskedéssel foglalkozott. Édesanya elgyalogolt a falunktól körülbelül 30 kilométerre lévő piacra, hogy vásároljon egy kanna pálmaolajat, és még aznap késő este hazajött. Majd következő nap, kora reggel körülbelül 40 kilométert gyalogolva eljutott egy vasútvonal mentén épült városba, és ott eladta az olajat. Ha volt haszna, amely általában nem volt több 15 centnél, élelmet vett a családnak, és még aznap hazatért. Ez volt a szokásos munkamenete 15 éven át, egészen az 1950-ben bekövetkezett haláláig.

Az iskolát a falunkban kezdtem, egy olyan intézményben, melyet az anglikán egyház tartott fenn, de ahhoz, hogy befejezzem az általános iskolát, albérletbe kellett költöznöm, úgy 35 kilométerre az otthonomtól. Mivel a szüleimnek nem volt pénzük arra, hogy folytathassam a tanulmányaimat, munkát kerestem. Először háziszolga voltam egy vasúti pályaőrnél Lagosban, Nigéria nyugati részén, majd egy köztisztviselőnél dolgoztam Kadunában, Észak-Nigériában. Benin Cityben, Nigéria közép-nyugati részén írnok voltam egy ügyvéd mellett, ezután pedig segédmunkás egy fűrésztelepen. Onnan 1953-ban Kamerunba utaztam az egyik nagybátyámhoz, aki segített munkát szereznem egy gumiültetvényen. Egyhavi bérem körülbelül kilenc dollár volt. Mindig alantas munkát végeztem, ám ennek ellenére, amíg volt mit ennem, elégedett voltam.

Egy nincstelen kincseket oszt

Silvanus Okemiri, az egyik munkatársam, Jehova Tanúja volt. Miközben a gumifák körül vágtuk a füvet, és betakartuk a talajt, Silvanus minden alkalmat megragadott, hogy megossza velem a bibliai ismeretét. Bár figyeltem rá, akkoriban még nem tettem semmit. Mégis, amikor az unokatestvérem megtudta, hogy kapcsolatban vagyok a Tanúkkal, mindent elkövetett, hogy eltántorítson. Így figyelmeztetett: „Benji, ne menj el Okemiri úrhoz. Ő egy nincstelen jehovás. Mindenki, aki társul hozzá, olyan lesz, mint ő.”

Mivel nem bírtam tovább a vállalat kíméletlen munkakörülményeit, 1954 elején hazatértem. Az anglikán egyháznak akkoriban elég szigorú erkölcsi szabályai voltak. Úgy neveltek, hogy gyűlöljem az erkölcstelenséget, de csakhamar megundorodtam az egyháztagok képmutatásától. Miközben azt hangoztatták, hogy követik a Biblia irányadó mértékeit, az életmódjukkal meghazudtolták az állításukat (Máté 15:8). Sokat vitatkoztam édesapámmal, ami miatt nagyon feszült lett a kapcsolatunk. Egy éjszaka elmentem hazulról.

Egy vasútvonal mentén épült kisvárosba, Omobába költöztem. Ott újra kapcsolatba kerültem Jehova Tanúival. Priscilla Isiocha, akit a falumból ismertem, adott nekem két füzetet. Az egyiknek az volt a címe, hogy ’A Királyságnak ez a jó híre’, a másiknak pedig Armageddon után — Isten új világa *. Csak úgy faltam őket. Meggyőződtem róla, hogy megtaláltam az igazságot. Az egyházamban nem tanulmányoztuk a Bibliát, inkább az emberi hagyományokat helyeztük előtérbe. A Tanúk kiadványai azonban folyton idéztek a Bibliából.

Nem egész egy hónap elteltével megkérdeztem Isiocha testvért és testvérnőt, hogy mikor mennek istentiszteletre. Legelőször, amikor részt vettem Jehova Tanúi összejövetelén, egy árva szót sem értettem. Az Őrtorony-cikk ’Magóg Gógjának’ a támadásáról szólt, melyet Ezékiel prófétai könyve fejteget (Ezékiel 38:1, 2). Sok kifejezés idegen volt nekem, de akkora hatást gyakorolt rám a meleg fogadtatás, hogy elhatároztam, a következő vasárnap megint elmegyek. A második összejövetelen hallottam a prédikálásról. Megkérdeztem Priscillát, hogy mikor mennek prédikálni. A harmadik vasárnap velük tartottam. Nem volt se táskám, se bibliai kiadványom, csupán egy kis Bibliát vittem magammal. Mégis Királyság-hírnök lettem, és a hónap végén munkajelentést adtam le!

Senki nem tanulmányozta velem a Bibliát, de akárhányszor csak meglátogattam az Isiocha házaspárt, mindig tanultam olyan írásszövegeket, melyek erősítették a hitemet, és buzdítottak, valamint kaptam bibliai irodalmat is. Egy kerületkongresszuson, melyet 1954. december 11-én tartottak Abában, Jehovának tett önátadásomat vízben történő megkeresztelkedéssel szimbolizáltam. A rokonom, akinél laktam, és akinél tanulóként dolgoztam, nem adott többé ételt, nem tanított tovább, és semmit sem fizetett a munkámért. Ám én nem haragudtam rá. Egyszerűen csak hálás voltam, hogy személyes kapcsolatot ápolhatok Istennel. Ez a tudat vigaszt és elmebeli békét nyújtott. A helyi Tanúk a segítségemre siettek. Az Isiocha házaspártól élelmet kaptam, mások pedig pénzt adtak kölcsön, hogy kereskedhessek. 1955 derekán vettem egy használt biciklit, és 1956 márciusában elkezdtem az általánosúttörő-szolgálatot. Röviddel ezután kifizettem az adósságaimat. A kereskedésből csekély hasznom származott, de most már fenn tudtam tartani magam. Teljesen kielégített, amit Jehovától kaptam.

„Elrablom” a testvéreimet

Amint a saját lábamra álltam, az első gondolatom az volt, hogy szellemileg segítsek az édestestvéreimnek. Édesapa, mivel előítéletet táplált és felettébb gyanakvó volt, ellenezte, hogy Tanú legyek. Hogyan segíthetnék ilyen helyzetben a testvéreimnek, hogy ők is megismerhessék a Biblián alapuló igazságot? Felajánlottam, hogy támogatom Ernest öcsémet, így édesapa megengedte neki, hogy hozzám költözzön. Ernest hamar elfogadta az igazságot, és 1956-ban megkeresztelkedett. Ez a változás még szilárdabbá tette édesapa ellenállását. Ennek ellenére a húgom, aki ekkor már házas volt, a férjével együtt szintén megismerte az igazságot. Amikor úgy intéztem, hogy a második húgom, Felicia nálam töltse a szünidőt, édesapa vonakodva beleegyezett. Nem sokkal ezután Felicia is megkeresztelkedett, és Jehova Tanúja lett.

1959-ben hazamentem, hogy elvigyem Bernice-t, a harmadik húgomat Ernesthez. Ekkor támadt rám édesapa, azzal vádolva, hogy elraboltam a gyermekeit. Nem fogadta el, hogy ők személyesen döntöttek úgy, hogy Jehovát szolgálják. Megesküdött, hogy soha nem egyezik bele, hogy Bernice velem jöjjön. Jehova keze azonban nem volt rövid, hiszen a következő évben Bernice eljött, hogy Ernesttel töltse a szünidőt. Akárcsak a nővérei, ő is elfogadta az igazságot, és megkeresztelkedett.

’Megtanuljuk a titkot’

1957 szeptemberétől különleges úttörőként szolgáltam. Minden hónapban körülbelül 150 órát szenteltem a prédikálómunkának. Sunday Irogbelachival, a társammal, Akpu-na-abou (Etche) hatalmas területén szolgáltunk. Az első körzetkongresszuson, melyen az ott-tartózkodásunk alatt részt vettünk, a csoportunkból 13-an keresztelkedtek meg. Milyen jó érzés most látnunk a 20 gyülekezetet abban a térségben!

1958-ban megismerkedtem Christiana Azuikéval, aki általános úttörő volt az Aba-Kelet Gyülekezetben. Csodáltam a buzgalmát. Abban az évben, decemberben összeházasodtunk. 1959 elején kineveztek utazófelvigyázónak, hogy látogassam meg és erősítsem a szellemi testvéreink gyülekezeteit. Attól kezdve 1972-ig Nigéria keleti és közép-nyugati részén Jehova népének majdnem az összes gyülekezetét meglátogattuk a feleségemmel.

A gyülekezetek messze voltak egymástól, a fő közlekedési eszközünk pedig a bicikli volt. Amikor a nagyvárosokban lévő gyülekezeteknél szolgáltunk, a testvérek taxit béreltek, hogy eljussunk a következő gyülekezetbe. Néha olyan helyen aludtunk, ahol a szobában a padló döngölt föld volt, és nem volt mennyezet. Ágakból összetákolt ágyakon aludtunk. Némelyiken volt egy szalmával kitömött, pokróccal letakart matrac, de egyes ágyakon egyáltalán nem volt matrac. Az étel mennyisége és minősége nem jelentett gondot. Mivel a múltban megtanultuk, hogy legyünk elégedettek kevéske élelemmel, bármilyen ételnek örültünk, és a vendéglátóink ezt nagyra értékelték. Akkoriban néhány városban nem volt áram, ezért mindig magunkkal vittük a petróleumlámpánkat. A nehéz körülmények ellenére sok örömteli időt töltöttünk a gyülekezetekkel.

Azokban az években értettük meg Pál apostol intésének a jelentőségét: „ha van élelmünk és ruházatunk meg hajlékunk, elégedettek leszünk ezekkel” (1Timóteusz 6:8). A megpróbáltatások által Pál megtanult egy titkot, amely segített neki, hogy elégedett maradjon. Mi volt ez a titok? Elmagyarázta: „Tudom én, hogyan kell szűkölködni, tudom én, hogyan kell bővelkedni. Mindenben és minden körülmények között megtanultam a titkát a jóllakottságnak is, és az éhezésnek is, a bővelkedésnek is, és annak is, hogyan kell szükséget szenvedni.” Ezt a titkot mi is megtanultuk. Pál még hozzátette: „Mindenre megvan az erőm [Istennek] köszönhetően, aki erőt ad nekem” (Filippi 4:12, 13). Mennyire igaznak bizonyult ez a mi esetünkben! Megelégedettségnek és elmebeli békének örvendtünk, valamint teljes mértékben kivehettük a részünket az építő keresztény tevékenységekből.

Családunk együtt szolgálja a gyülekezeteket

1959 végén megszületett az első fiunk, Joel, majd őt 1962-ben Samuel követte. Christianával folytattuk az utazómunkát, és a fiúkkal együtt látogattuk meg a gyülekezeteket. 1967-ben kitört a nigériai polgárháború. A szűnni nem akaró légitámadások miatt bezárták az iskolákat. A feleségem, mielőtt csatlakozott hozzám az utazómunkában, tanítónő volt, így a háború alatt otthon tanította a gyerekeket. Samuel hatéves korára már tudott írni és olvasni. Amikor a háború után elkezdte az iskolát, tudásban két osztállyal a társai előtt járt.

Akkor fel sem fogtuk igazán, hogy milyen nehéz az utazómunka közben gyerekeket nevelni. Áldásosnak bizonyult azonban, hogy 1972-ben különleges úttörőnek neveztek ki bennünket. Ez lehetővé tette, hogy egy helyen lakjunk, és így megfelelő figyelmet tudjunk szentelni a családunk szellemiségének. Már korán megtanítottuk a fiainknak az Isten szerinti megelégedettség értékét. 1973-ban Samuel megkeresztelkedett, Joel pedig ugyanabban az évben elkezdte az általánosúttörő-szolgálatot. Mindketten remek keresztény nőket vettek feleségül, és a családjukkal együtt az igazságban vannak.

A polgári harcok borzalmai

Amikor kitört a polgárháború, éppen az Onitsha Gyülekezetet szolgáltam ki körzetfelvigyázóként a családommal. Ez a háború még inkább belénk véste az anyagi javak felhalmozásának és a beléjük vetett bizalomnak a hiábavalóságát. Láttam, amint az emberek értékeiket maguk mögött hagyva rohantak, hogy mentsék az életüket.

Ahogy a háború egyre inkább kiterjedt, minden egészséges férfit besoroztak. Sok testvért, akik elutasították a katonai szolgálatot, megkínoztak. Nem is költözhettünk el. Az élelmiszerhiány nagy zűrzavart okozott az országban. Egy fél kilogramm manióka ára 7 centről 14 dollárra, egy csésze sóé pedig 8 dollárról 42 dollárra ment fel. A tej, a vaj és a cukor eltűnt. A túlélés érdekében éretlen papaját daráltunk le, és összekevertük egy kevéske maniókaliszttel. Ettünk még szöcskét, maniókahéjat, hibiszkuszleveleket, elefántfüvet — bármilyen növényt, amit találtunk. A hús luxus volt, ezért gyíkokat fogtam a gyerekeknek, hogy legyen mit enniük. Nem számított, hogy milyen rossz dolgok jöttek, Jehova mindig fenntartott minket.

Ám a háború miatti szellemi nélkülözés még veszélyesebb volt. A legtöbb testvér a háborús övezetből a dzsungelbe vagy különböző falvakba menekült, és eközben a bibliai kiadványaik nagy részét — hacsak nem az összeset — elveszítették. Ráadásul, mivel a kormány csapatai ostromzár alá vették az országot, lehetetlen volt új bibliai irodalmat behozni Biafra területére. Jóllehet a legtöbb gyülekezet megpróbálta megtartani az összejöveteleket, a testvérek szellemisége kárt szenvedett, hiszen a fiókhivataltól jövő irányítás nem jutott el hozzájuk.

Legyőzzük a szellemi éhínséget

Az utazófelvigyázók minden tőlük telhetőt megtettek, hogy továbbra is minden gyülekezetet meglátogathassanak az elrendezés szerint. Mivel sok testvér elmenekült a városokból, ezért fel kellett kutatnom őket, bárhová is mentek. Egyszer a feleségemet és a gyerekeket egy biztonságos helyen hagytam, én pedig egymagam hat hétre elutaztam. Testvérek után kutattam különböző falvakban és a dzsungel egyes részein.

Miközben Ogbunkában szolgáltam ki egy gyülekezetet, a fülembe jutott, hogy Okigwe körzetében, Isuochi területén sok Tanú van. Így üzenetet küldtem az ottani testvéreknek, hogy gyűljenek össze Umuaku falujában egy kasuültetvényen. Egy idős testvérrel körülbelül 15 kilométert bicikliztünk az ültetvényig, ahol mintegy 200 Tanú gyűlt össze, beleértve a nőket és a gyermekeket is. Egy úttörő testvérnő segítségével felderítettem a Tanúk egy másik, körülbelül százfős csoportját, akik Lomara bozótosában húzódtak meg.

Lawrence Ugwuegbu azon bátor testvérek csoportjába tartozott, akik Owerri háború sújtotta városában laktak. Tőle tudtam meg, hogy számos Tanú van Ohaji körzetében. Mivel a katonák elfoglalták a térséget, nem mozoghattak szabadon. Az éj leple alatt odabicikliztünk, hogy találkozzunk közel 120 Tanúval, akik egy testvér birtokán húzták meg magukat. Arra is felhasználtuk ezt a lehetőséget, hogy meglátogassunk néhány más Tanút a búvóhelyén.

Isaac Nwagwu testvér az életét kockáztatva segített nekem felderíteni más testvéreket is, akik elköltöztek. Kenuval átvitt az Otamiri folyón, hogy találkozhassunk több mint 150 Tanúval, akik Egbu-Etchében gyűltek össze. Az egyik ottani testvér így kiáltott fel: „Ez életem legszebb napja! Soha nem gondoltam volna, hogy újra láthatok majd egy körzetfelvigyázót! Ha most meghalnék a háború idején, akkor is elégedett lennék.”

A sorozás veszélye folyton fenyegetett, de újra és újra éreztem Jehova védelmét. Egy délután, miután körülbelül 250 testvérrel találkoztam, és elindultam a szálláshelyemre, egy katonai kommandós egység megállított egy úttorlasznál. „Miért nem lépett be a hadseregbe?” — kérdezték. Elmondtam nekik, hogy misszionárius vagyok, és Isten Királyságáról prédikálok. Tudtam, hogy le akarnak tartóztatni. Röviden imádkoztam magamban, majd ezt mondtam a parancsnokuknak: „Kérem, engedjenek el.” Meglepetésemre ezt kérdezte: „Azt mondja, hogy el kellene eresztenünk?” „Igen — válaszoltam —, engedjenek el.” Így szólt: „Szabadon elmehet.” A katonák egy szót sem szóltak (Zsoltárok 65:1, 2).

A megelégedettségből fakadó újabb áldások

Miután 1970-ben véget ért a háború, folytattam a körzetmunkát. Kiváltságnak tartom, hogy segíthettem újjászervezni a gyülekezeteket. Később Christianával különleges úttörőkként szolgáltunk 1976-ig, amikor is újra körzetfelvigyázónak neveztek ki. Annak az évnek a derekán kerületmunkára jelöltek ki. Majd hét évvel később a feleségemmel meghívást kaptunk, hogy Jehova Tanúi nigériai fiókhivatalában, a jelenlegi otthonunkban szolgáljunk. Itt, a fiókhivatalban, mindig nagy örömforrás, hogy újra láthatjuk azokat a testvéreket és testvérnőket, akikkel a polgárháború alatt, vagy máskor találkoztunk, és még mindig hűségesen szolgálják Jehovát.

Christiana hosszú évek óta nagyszerű támaszom és hűséges társam. Derűlátó és határozott jelleme, az 1978 óta fennálló egészségi gondjai ellenére mindig segített, hogy folytassam a munkám. Tapasztaltuk, hogy mennyire igazak a zsoltáríró szavai: „Jehova megerősíti őt betegágyán” (Zsoltárok 41:3).

Visszatekintve a teokratikus tevékenységekkel eltöltött évekre, csak hálát adhatok Jehovának a csodálatos áldásaiért. Megelégedve azzal, amivel ellát bennünket, szívből kijelenthetem, hogy nagy boldogságra leltem. Semmihez sem fogható áldás az öröm, hogy láthatom, amint a testvéreim, a gyermekeim, és az ő családjaik mind Jehovát szolgálják velem és a feleségemmel együtt. Kielégítő, értelmes életet kaptam Jehovától. Egyetlen kívánságom sem maradt beteljesületlen.

[Lábjegyzet]

^ 10. bek. Mindkét füzet Jehova Tanúi kiadványa. Már nem nyomtatjuk őket.

[Kiemelt rész a 27. oldalon]

Egy jól időzített elrendezés segít fenntartani a testvériséget

Az 1960-as évek közepén a Nigéria északi és keleti részén élő etnikai csoportok közötti ellenségeskedés zavargásokhoz, felkelésekhez, törvénytelenséghez és etnikai erőszakhoz vezetett. Ezek a fejlemények igencsak próbára tették Jehova Tanúit, akik elhatározták, hogy szigorúan semlegesek maradnak a konfliktusban. Mintegy 20 Tanút megöltek, a legtöbben pedig minden vagyonukat elvesztették.

1967. május 30-án Nigéria keleti államai különváltak a szövetségtől, és megalakították a Biafrai Köztársaságot. A szövetségi hadsereget mozgósították, és a keleti részt teljes ostromzár alá vették. Egy véres és erőszakkal teli polgárháború következett.

A biafrai térségben Jehova Tanúi a semlegességük miatt a támadás célpontjaivá váltak. Az újságok gyűlölködő megjegyzéseket közöltek, és így a Tanúk ellen hangolták az embereket. Ám Jehova gondoskodott arról, hogy a szolgái megkapják a szellemi táplálékot. Hogyan?

1968 elején egy köztisztviselőt kineveztek Európába, egy másikat pedig a biafrai repülőtérre. Mindketten Tanúk voltak. A megbízatásuk a Biafrát és a külvilágot összekötő egyetlen kapocs két végére helyezte őket. Ez a két Tanú önként vállalta azt a kockázatos feladatot, hogy segít Biafrába juttatni a szellemi táplálékot. Abban is közreműködtek, hogy a rászoruló testvérek fizikai segítséget kapjanak. A két testvér az 1970-ig tartó háború alatt végig fenntartotta ezt a létfontosságú elrendezést. Egyikük később ezt mondta: „Ez az elrendezés felette állt minden emberi tervnek.”

[Kép a 23. oldalon]

1956-ban

[Kép a 25. oldalon]

1965-ben a fiainkkal, Joellel és Samuellel

[Kép a 26. oldalon]

Micsoda áldás, hogy a családunk együtt szolgálja Jehovát!

[Kép a 27. oldalon]

Christianával jelenleg a nigériai fiókhivatalban szolgálunk