A vesztfáliai béke — Fordulópont Európa történelmében

„RITKA pillanat a mai, hogy ennyi európai államfő egyszerre van jelen” — jelentette ki Roman Herzog, a Német Szövetségi Köztársaság korábbi elnöke 1998 októberében. A hallgatóság soraiban négy király és négy királynő, két herceg, egy nagyherceg és számos államfő figyelte a beszédét. A modern kori Németország ötvenéves történelmében nagy jelentőséggel bírt ez az Európa Tanács által támogatott esemény. Mi is volt ez az alkalom?

1998 októberében ünnepelték a vesztfáliai békeszerződés 350. évfordulóját. A békekötések gyakran fordítanak a történelem kerekén. Az 1648-ban aláírt vesztfáliai békeszerződés ugyancsak kiemelkedő volt: lezárta a harmincéves háborút, és utat nyitott a független államokból álló új Európa megszületésének.

Megdől a régi rend

A középkori Európa két legbefolyásosabb szervezete a római katolikus egyház és a Német-római Császárság volt. Ez utóbbi több száz kisebb-nagyobb fejedelemségből állt azon a részen, ahol ma Ausztria, a Cseh Köztársaság, Franciaország keleti fele, Németország, Svájc, a Benelux államok, valamint Olaszország egyes területei találhatók. A német fejedelemségek alkották a császárság magvát, ezért kapta a Német-római Birodalom elnevezést. Valamennyi fejedelemség részleges autonóm státust élvezett. A császár az osztrák Habsburg-család sarja és a római katolikus egyház tagja volt. A hatalmon lévő pápaság és a Német-római Birodalom révén Európa tehát a római katolikus egyház markában volt.

A XVI. és XVII. század folyamán azonban megdőlt a fennálló rend. A római katolikus egyház túlkapásai Európa-szerte széles körű elégedetlenséget váltottak ki. A hitújítók, köztük Luther Márton és Kálvin János, a bibliai értékekhez való visszatérést hangoztatták. Luther és Kálvin számos támogatóra lelt, és végül ebből a mozgalomból nőtt ki a reformáció és születtek meg a protestáns vallások. A reformáció vallásilag megosztottá tette a birodalmat; három fő hitnézetet teremtett: a katolikust, az evangélikust és a reformátust.

A katolikusok bizalmatlanok voltak a protestánsokkal, a protestánsok pedig megvetették katolikus vetélytársaikat. Ez a légkör váltotta ki a Protestáns Unió, valamint a Katolikus Liga megalakítását a XVII. század elején. A birodalmi fejedelmek egy része az Unióhoz, másik része a Ligához csatlakozott. Európa, és elsősorban a Német-római Császárság, a gyanakvás melegágya lett. A harc kirobbanásához egy apró szikra hiányzott, ami végül kipattant, és egy harminc évig tartó háborúhoz vezetett.

Egy végzetes szikra lángba borítja Európát

A protestáns fejedelmek szabadabb vallásgyakorlást próbáltak kiharcolni a katolikus Habsburgoktól. Ők azonban nehezen adták be a derekukat. 1617—18 folyamán erőszakkal bezárattak két csehországi evangélikus templomot. Válaszul a sértett protestáns nemesség  tagjai beviharzottak Prága egyik palotájába, megragadtak három katolikus tisztviselőt, és kidobták őket az emeleti ablakból. Ez volt az a szikra, amely lángba borította Európát.

Noha az egymással szemben álló vallások tagjai állítólagosan a Béke Fejedelmének, Jézus Krisztusnak a követői voltak, ez idő tájt mégis egymás torkának estek (Ézsaiás 9:6). A fehérhegyi csatában a Katolikus Liga megsemmisítő vereséget mért a Protestáns Unióra, amely darabjaira hullott. Prága piacterén protestáns nemeseket végeztek ki, és egész Csehországban elkobozták azoknak a protestánsoknak a javait, akik nem tagadták meg a hitüket, majd katolikusok között osztották szét azokat. Az 1648 — Krieg und Frieden in Europa (1648 — Háború és béke Európában) című könyv „a közép-európai tulajdonjogi viszonyok egyik legnagyobb elfajulásaként” jellemzi az akkori elkobzásokat.

A kezdeti, csehországi vallási összetűzésből nemzetközi hatalmi harc bontakozott ki. Az elkövetkező harminc évben Dánia, Franciaország, Hollandia, Spanyolország és Svédország is belefolyt a háborúba. A katolikus és protestáns fejedelmek, gyakran a pénz- és hatalomvágytól indíttatva, mindent elkövettek, hogy politikai és kereskedelmi előnyökhöz jussanak. Attól függően, hogy kik álltak éppen a császárral szemben, a harmincéves háborút szakaszokra osztják. Számos forrásmű négy szakaszt különböztet meg: a cseh—pfalzi háborút, a dán—alsó-szász háborút, a svéd háborút és a francia—svéd háborút. A csaták többsége a birodalom területén folyt.

A kor fegyverei közé tartozott a pisztoly, a muskéta, a mozsár- és tüzérségi ágyú. Az egyik fő fegyverellátó Svédország volt. Katolikusok és protestánsok keveredtek a háborúba. A katonák a „Santa Maria!”, illetve a „Velünk az Isten!” jelszót kiabálva vonultak a csatamezőre. A csapatok fosztogattak, raboltak, ahogy végigvonultak a német területeken; az ellenséggel és a köznéppel úgy bántak, mint az állatokkal. A háború brutalitásba torkollott. Micsoda ellentmondásban állt ez a Biblia próféciájával: „Nemzet nemzet ellen kardot nem emel, és hadakozást többé nem tanulnak” (Mikeás 4:3).

Felnőtt egy olyan német nemzedék, amely csak a háborút ismerte. Az elcsigázott lakosság békére vágyott, és a béke látszólag meg is valósulhatott volna, ha a vezetők politikai érdekei nem ütköznek. A vallásháború egyre jobban elvilágiasodott, ahogy a politika előtérbe került. Ironikus módon az a férfi, aki előmozdította ezt a folyamatot, a katolikus egyház egyik magas rangú tagja volt.

Richelieu bíboros hatalmon

A hivatalos címe Armand-Jean du Plessisnek, aki 1624-től 1642-ig Franciaország miniszterelnöki posztját is betöltötte, Richelieu bíboros volt. Richelieu célul tűzte ki, hogy Franciaországot Európa leghatalmasabb nemzetévé teszi, és ennek a megvalósítása érdekében  megpróbálta gyengíteni a katolikus hittársai, a Habsburgok befolyását. Hogyan érte ezt el? Anyagilag támogatta mindazokat, akik a Habsburgok ellen harcoltak: a német tartományok, Dánia, Hollandia és Svédország protestáns csapatait.

1635-ben Richelieu első ízben küldött francia csapatokat a harmincéves háborúba. A vivat pax — Es lebe der Friede! (Éljen a béke!) című könyv szerint a harmincéves háború befejező szakaszáról „már nem beszélhetünk úgy, mint vallásháborúról . . . A csatározás az európai politikai fölény megszerzéséért folyt.” A katolikusok és protestánsok között kirobbant kezdeti, vallási összetűzésből egy olyan háború bontakozott ki, amelyben katolikusok protestánsokkal együtt hadakoztak más katolikusok ellen. A Katolikus Liga, amely már az 1630-as évek elején meggyengült, 1635-ben feloszlott.

Vesztfáliai béketárgyalás

Európa romokban hevert, miután végigsöpört rajta a fosztogatás, gyilkolás, erőszak és a betegségek hulláma. Lassanként megerősödött az emberekben a béke utáni vágyódás, miközben ráeszméltek arra, hogy ebből a háborúból senki sem kerülhet ki győztesen. A vivat pax — Es lebe der Friede! című könyv megjegyzi: „az 1630-as évek végére a hatalmon lévő fejedelmek végre felismerték, hogy katonai erővel többé nem érhetnek célt.” Ha már mindenki békét akart, hogyan valósítsák azt meg?

A Német-római Birodalom császára, III. Ferdinánd, Franciaország királya, XIII. Lajos és a svéd királynő, Krisztina megállapodtak abban, hogy béketárgyalást tartanak, amelyen a háborúban részt vevő valamennyi fél jelen van, hogy megtárgyalják a béke feltételeit. Két várost választottak a megbeszélések helyszínéül: a német Vesztfália tartományban lévő Osnabrücköt és Münstert. Azért esett rájuk a választás, mert Svédország és Franciaország fővárosától félúton fekszenek. A tárgyalások 1643-ban kezdődtek. Mintegy százötven küldöttség érkezett a két városba, némelyik tanácsadók sokaságával. A katolikus küldöttek Münsterben, a protestánsok Osnabrückben gyűltek össze.

Először is meghatározták a protokollt, mint például a küldöttek címeit és rangját, az ülésrendjüket és a tárgyalások menetét. Ezután kezdődtek a béketárgyalások. Az indítványokat közvetítőkön keresztül juttatták el az egyik küldöttségtől a másikig. Majdnem öt év telt el, közben dúlt a háború, mire megállapodtak a béke feltételeiben. A vesztfáliai békeszerződés több okmányból állt. Az egyik egyezmény III. Ferdinánd császár és Svédország között, míg egy másik a császár és Franciaország között köttetett.

Mihelyt a békeszerződésről hírek keltek lábra, megkezdődtek az ünneplések. A háborút kirobbantó végzetes szikra tűzijátékba torkollott. A városok égboltját tűzijátékok világították meg, megszólaltak a templomok harangjai, ágyúkat dörgettek az egyezmény tiszteletére, és az emberek az utcákon énekeltek. Vajon Európa most már tartós békére számíthatott?

Lehetséges a tartós béke?

A vesztfáliai békeszerződés elismerte a teljes állami függetlenség alapelvét. Ez azt jelentette, hogy az egyezményt megkötő valamennyi fél tiszteletben tartja az összes többi fél területi jogait, és nem avatkozik bele a többi állam belügyeibe. Így született meg a független államokból álló új Európa. A békeszerződés kapcsán az így létrejött államok némelyike többet nyert, mint a másik.

Franciaország nagyhatalomként került ki a háborúból, Hollandia és Svájc pedig függetlenséget nyert. A német tartományok, amellett,  hogy sokuk területén a háború pusztítást végzett, kárt szenvedtek a szerződés miatt. A német birodalom sorsa a többi nemzet kezében volt. A The New Encyclopædia Britannica megjegyzi: „A nagyhatalmak — Franciaország, Svédország és Ausztria — kénye-kedve határozta meg, hogy a német fejedelmek nyernek vagy veszítenek az egyezményen.” Az egységes nemzet helyett a német tartományok továbbra is megosztottak maradtak, akárcsak azelőtt. Ezenkívül a német birodalom egyes területei idegen fennhatóság alá kerültek, köztük a fő folyók, a Rajna, az Elba és az Odera menti vidékek.

A katolikus, az evangélikus és a református egyformán elismert vallás lett. Ez a döntés azonban nem nyerte el mindenki tetszését. X. Ince pápa hevesen tiltakozott az egyezmény ellen, és semmisnek nyilvánította. Ennek ellenére a rögzített vallási határok szinte változtatás nélkül fennmaradtak az elkövetkező három évszázadban. Bár az egyéni szabad vallásgyakorlást még nem biztosították, egy lépéssel közelebb kerültek hozzá.

A békeszerződés lezárta a harmincéves háborút, és ezzel véget vetett a legtöbb ellenségeskedésnek is. Ez volt Európa legutolsó jelentős vallásháborúja. A fegyveres összetűzések nem szűntek meg, de többé már nem vallási, hanem politikai vagy kereskedelmi okokból robbantak ki. Ez nem azt jelenti, hogy a vallás már egyáltalán nem gyakorolt hatást Európa hadszínterein. Az első és második világháborúban például a német katonák övcsatján egy ismerősen hangzó felirat volt: „Velünk az Isten”. Az akkori borzalmas összecsapásokban a katolikusok és protestánsok újra csatasorba álltak az ellenség oldalán harcoló katolikusokkal és protestánsokkal szemben.

Nyilvánvaló, hogy a vesztfáliai békeszerződés nem eredményezett tartós békét. Az engedelmes emberiség mégis tapasztalja ezt hamarosan. Jehova Isten örökké tartó békét hoz a földre a Fia, Jézus Krisztus messiási Királyságán keresztül. Ez alatt az uralom alatt az egy igaz vallás egyesítő hatása fog érvényesülni; nem lesz megosztottság. Senki sem fog háborúzni semmilyen okból, sem vallási, sem egyéb okból. Micsoda megkönnyebbülés lesz, amikor az egész föld a Királyság uralma alá kerül, és „a békének nem lesz vége” (Ézsaiás 9:6, 7).

[Oldalidézet a 21. oldalon]

A katolikusok és protestánsok között kirobbant kezdeti, vallási összetűzésből egy olyan háború bontakozott ki, amelyben katolikusok protestánsokkal együtt hadakoztak más katolikusok ellen

[Oldalidézet a 22. oldalon]

A katonák a „Santa Maria!”, illetve a „Velünk az Isten!” jelszót kiabálva vonultak a csatamezőre

[Kép a 21. oldalon]

Richelieu bíboros

[Kép a 23. oldalon]

XVI. századi rajz Lutherről, Kálvinról és a pápáról, amint vitáznak

[Kép forrásának jelzése a 20. oldalon]

From the book Spamers Illustrierte Weltgeschichte VI

[Képek forrásának jelzése a 23. oldalon]

Vallási vezetők vitáznak: From the book Wider die Pfaffenherrschaft; térkép: The Complete Encyclopedia of Illustration/J. G. Heck