Élettörténet

Kevés áldozat nagy áldásokkal

GEORGE ÉS ANN ALJIAN ELMONDÁSA ALAPJÁN

Még legvadabb álmainkban sem gondoltuk volna feleségemmel, hogy egy nap majd összekeverjük a „tanító” szót az „egér” szóval. Sosem gondoltuk volna, hogy majd 60-as éveinkben fura írásjeleket fogunk silabizálni, hogy kommunikálni tudjunk Távol-Keletről jött emberekkel. Pedig éppen ezt tesszük Annel az 1980-as évek vége óta. De hadd mondjuk el nektek, hogy az a kevés áldozat, amelyet az évek során hoztunk, milyen nagy áldásokat eredményezett.

ÖRMÉNY származású családba születtem, és az örmény egyház tagja voltam. Ann római katolikus volt. Amikor 1950-ben összeházasodtunk, mindketten megalkudtunk vallásos hitünkben. Én 27 éves voltam, Ann pedig 24. A vegytisztító üzemem fölött laktunk egy lakásban, Jersey Cityben (USA). Ekkor már négy éve volt az enyém az üzlet.

1955-ben vettünk egy gyönyörű, három hálószobás házat Middletownban (New Jersey). Házunk 60 kilométernyire volt az üzletemtől, ahol hat napot dolgoztam egy héten. Minden nap későn értem haza. Jehova Tanúival csak akkor találkoztam, amikor időszakonként meglátogattak az üzletben, és bibliai irodalmat hagytak nálam. Nagy érdeklődéssel olvastam az irodalmat. Bár a legtöbb időmet és figyelmemet lekötötte az üzlet, mélységes tisztelet épült ki bennem a Biblia iránt.

Nem sokkal később rájöttem, hogy az Őrtorony-rádióállomás, a WBBR akkor sugároz bibliai előadásokat, amikor úton vagyok az üzletbe,  vagy onnan hazafele. Feszülten figyeltem az előadásokra, míg végül olyan nagy lett az érdeklődés bennem, hogy arra kértem a Tanúkat, jöjjenek el hozzám. 1957 novemberében George Blanton felkeresett otthon, és elkezdte velem tanulmányozni a Bibliát.

Családom egységessé válik az igaz imádatban

Mit érzett Ann emiatt? Hadd mondja el ő.

„Eleinte rendkívül ellenségesen reagáltam. Olyan sokszor félbe kellett miattam szakítani George bibliatanulmányozását, hogy úgy döntött, valahol máshol fogja folytatni. Ez így is ment nyolc hónapon át. Ez idő alatt George vasárnaponként elkezdett járni az összejövetelekre a Királyság-terembe. Tudtam, hogy nagyon komolyan veszi a bibliatanulmányozást, hisz ez volt az egyetlen szabadnapja. Mindemellett jó férj és jó apa maradt, sőt még jobb, így hát kezdtem másképp szemlélni a helyzetet. Előfordult, hogy amikor a dohányzóasztalt törölgettem, és persze amikor senki sem látta, felvettem az Ébredjetek! folyóiratot, amit George mindig ott hagyott, és elolvastam. Máskor meg George olvasott nekem olyan Ébredjetek! cikkeket, amelyek nem foglalkoztak kifejezetten tanításbeli kérdésekkel, de a Teremtőre irányították a figyelmet.

Egyik este, amikor George nem volt otthon, mert a Bibliát tanulmányozta Blanton testvérrel, megnéztem, mi az a kiadvány, amit a kétéves fiunk, George tett az ágyunk mellett lévő asztalkára. A halottak reménységéről szólt. Bár fáradt voltam, olvasni kezdtem, ugyanis a nagymamám épp akkor halt meg, és nagyon el voltam keseredve. Azonnal átláttam és megértettem azt a bibliai igazságot, hogy a halottak nem szenvednek sehol sem, és hogy majd életre fognak kelni a jövőben bekövetkező feltámadáskor. Kis idő elteltével már felültem az ágyamban, és mohón olvastam, sőt aláhúzogattam azokat a részeket, amelyeket meg akartam mutatni George-nak, ha megjön a bibliatanulmányozásból.

Férjem alig tudta elhinni, mi történt; mintha kicseréltek volna. Még amikor elment, ellenséges voltam, most meg csak úgy ömlik belőlem a szó azokról a csodálatos bibliai igazságokról, amelyeket megtudtam! Hajnalig fenn maradtunk, és a Bibliáról beszélgettünk. George elmagyarázta, mi Isten szándéka a földdel. Még ezen a bizonyos estén megkérdeztem, hogy nem tanulmányozhatnának-e otthon, hogy én is ott lehessek.

Blanton testvér azt javasolta, hogy a gyerekek is legyenek ott a tanulmányozásunkon. Mi úgy gondoltuk, hogy még túl kicsik, mert akkor még csak két- és négyévesek voltak. Blanton testvér azonban megmutatta nekünk, mit ír az 5Mózes 31:12: »Gyűjtsd egybe a népet, a férfiakat és a nőket, a kicsinyeket . . . , hogy figyeljenek és tanuljanak.« Megfogadtuk ezt a tanácsot, és úgy intéztük, hogy a gyerekek  is hozzá tudjanak szólni a bibliatanulmányozáson. Együtt készültünk fel a hozzászólásra, de sosem mondtuk meg nekik, hogy mit mondjanak. Úgy véljük, ez segített rávezetnünk gyermekeinket, hogy sajátítsák el ők maguk az igazságot. Mindig is hálásak leszünk Blanton testvérnek, hogy segített családunk szellemi növekedésében.”

Nehézségek és áldozatok

Most, hogy már együtt tanulmányoztuk a Bibliát, újabb nehézségeket kellett megoldanunk. Mivel az üzletem nagyon messze volt, este kilencnél előbb általában nem értem haza. Emiatt nem tudtam hétköznap eljárni az összejövetelekre, bár vasárnaponként ott voltam. Ann ekkor már mindegyik összejövetelre eljárt, és gyorsan haladt előre. Én is szerettem volna mindegyik összejövetelen ott lenni, sőt, tartalmas családi tanulmányozást vezetni. Tudtam, hogy áldozatokat kell hoznom. Ezért úgy döntöttem, hogy csökkentem az üzletem nyitvatartási idejét még akkor is, ha ez néhány ügyfelem elvesztésével jár.

Ez bevált. Olyan komolyan vettük a családi tanulmányozást, mint a többi öt, heti összejövetelt a Királyság-teremben. Hatodik összejövetelnek hívtuk. Kijelöltünk egy napot, és az órát is: szerda, este 8 óra. Volt, hogy vacsora után, amikor az utolsó tányért raktuk el a konyhában, az egyikünk ezt mondta: „Mindjárt kezdődik az összejövetel!” Ha nem értem haza, Ann megkezdte a tanulmányozást, és amikor hazaértem, átvettem tőle.

Egy másik dolog, ami erősítette és egyesítette családunkat, az az volt, hogy együtt olvastuk a napiszöveget reggelente. Eleinte egy kicsit nehéz volt ezt összehozni, ugyanis mindenki más időpontban kelt fel. Megbeszéltük, és úgy döntöttünk, hogy mindannyian egyszerre fogunk felkelni, fél hétkor reggelizünk, és megvizsgáljuk együtt a napiszöveget. Ez nagyon hasznosnak bizonyult. Amikor a fiaink felnőttek, a Bétel-szolgálatot választották. Úgy érezzük, hogy ezek a naponkénti beszélgetések hozzájárultak szellemiségük fejlődéséhez.

Kiváltságok a keresztelkedés után — még több áldozatra van szükség

1962-ben keresztelkedtem meg, s miután már 21 éve volt a tulajdonomban az üzlet, eladtam, és az otthonunk közelében kerestem munkát, hogy ne legyek olyan távol a családomtól, és együtt szolgálhassuk Jehovát. Ezáltal sok kiváltság nyílt meg előttünk. Kitűztük célul, hogy mindannyian teljes idejű szolgák leszünk. Ez az 1970-es évek elején kezdett valóra válni, amikor idősebb fiunk, Edward rögtön a középiskola befejezése után teljes idejű szolga, vagyis általános úttörő lett. Nem sokkal később George fiunk is elkezdett úttörőzni, hamarosan követte őt Ann is. Mindhárman buzdítóak voltak, ahogy a szántóföldi tapasztalataikról beszéltek. Összeültünk, és együtt megbeszéltük, hogyan tudnánk egyszerűsíteni az életünket, hogy mindannyian a teljes idejű szolgálatban lehessünk. Úgy döntöttünk, eladjuk a házunkat. Tizennyolc évet éltünk ebben a házban, és itt neveltük fel gyermekeinket. Nagyon szerettük az otthonunkat, de Jehova megáldotta azt a döntésünket, hogy eladjuk.

Edwardot 1972-ben, George-ot pedig 1974-ben behívták a Bételbe. Bár Ann-nek is, nekem is hiányoztak, nem ábrándoztunk olyasmiről, hogy milyen jó is lenne, ha itt maradnának a közelünkben, megházasodnának, és gyermekeik lennének. Inkább annak örültünk, hogy fiaink a Bételben szolgálják Jehovát. * Egyetértünk  a Példabeszédek 23:15 szavaival: „Fiam, ha bölcs lett szíved, örül az én szívem is.”

Különleges úttörők lettünk

Mindkét fiunk a Bételben volt, mi pedig folytattuk az úttörőszolgálatot. Majd egy szép nap 1975-ben kaptunk egy levelet, amelyben felkértek minket, hogy szolgáljunk különleges úttörőként egy ki nem utalt területen Clinton megyében, Illinoisban. Micsoda meglepetés volt! Ez azt jelentette, hogy ott kellett hagynunk New Jerseyt, ahol közel voltunk New Yorkban élő fiainkhoz, és ahol a barátaink és a rokonaink éltek. De mi ezt Jehovától jövő megbízatásnak tekintettük, és meghoztuk az áldozatokat, amelyek újabb áldásokhoz vezettek.

Néhány hónappal később, hogy munkálkodni kezdtünk a ki nem utalt területen, összejöveteleket tartottunk egy művelődési ház termében Carlyle-ban (Illinois). De szerettük volna, ha lenne egy állandó összejöveteli helyünk. Egy helyi testvér a feleségével talált egy ingatlant, egy kis házat, amit ki tudtunk bérelni. Kitakarítottuk a kinti mellékhelyiséggel együtt, és egy egészen kicsi összejöveteli hellyé alakítottuk. Kedves emlékeink közé tartozik az a ló, amelyik ott kíváncsiskodott. Gyakran bedugta a fejét az ablakon, hogy megnézze, mi folyik az összejövetelen!

Idővel megalakult a Carlyle Gyülekezet, és nagyon boldogok voltunk, hogy részünk lehetett benne. Egy fiatal úttörő házaspár segített nekünk, Steve és Karil Thompson; ők is a ki nem utalt területre jöttek munkálkodni. Thompsonék néhány évig ott maradtak, majd később részt vettek az Őrtorony Gileád Bibliaiskolán, és a megbízatási helyükre költöztek Észak-Afrikába, ahol most az utazómunkában szolgálnak.

Hamarosan zsúfolttá vált kicsiny összejöveteli helyünk, nagyobb teremre volt szükségünk. Ugyanaz a helyi testvér és a felesége segített ki minket, mint korábban; vásároltak egy olyan ingatlant, amely alkalmasabb volt Királyság-teremnek. Milyen boldogok voltunk, amikor néhány évvel később meghívtak minket az újonnan felépített carlyle-i Királyság-terem átadására! Az én kiváltságom volt az átadási beszéd megtartása. Csodálatos tapasztalat volt az ottani megbízatásunk; Jehovától jövő áldás.

Új terület nyílik meg előttünk

1979-ben új megbízatást kaptunk, Harrisonba mentünk (New Jersey). Mintegy 12 évet szolgáltunk ott. Az idő alatt elkezdtünk tanulmányozni egy kínai asszonnyal, ami ahhoz vezetett, hogy végül sok kínai emberrel tanulmányoztunk. Időközben megtudtuk, hogy több ezer kínai diák és család él a környékünkön. Emiatt arra buzdítottak minket, hogy tanuljuk meg a kínai nyelvet. Bár ez azt jelentette, hogy  naponta kellett időt szánnunk a nyelvtanulásra, ennek eredményeként sok örömteli bibliatanulmányozást folytattunk a környékünkön élő kínai emberekkel.

Azokban az években sokszor kerültünk nevetséges helyzetbe, főleg, amikor kínaiul próbáltunk beszélni. Ann egyszer „bibliaegérként” mutatkozott be „bibliatanító” helyett. Nagyon hasonló a két szó. A házigazda mosolygott, majd ezt mondta: „Kérem, jöjjön be. Még sosem beszéltem bibliaegérrel.” Mind a mai napig küzdelmet jelent ez a nyelv.

Ezután máshova küldtek bennünket New Jerseyn belül, ahol folytathattuk szolgálatunkat a kínai területen. Később megkértek minket, hogy költözzünk Bostonba, Massachusetts-be, ahol egy kínai csoport bontogatta szárnyait három éve. Kiváltságunkban állt ezt a csoportot támogatni az elmúlt hét éven át, és az az öröm ért bennünket, hogy láthattuk, amint 2003. január 1-jén gyülekezet lett belőle.

Áldások az áldozatos élet nyomán

A Malakiás 3:10-ben olvashatjuk, amint Jehova felkéri népét, hozza be felajánlásait és áldozatait, hogy kiáraszthassa áldásait megelégedésig. Feladtunk egy olyan üzletet, amely nagyon fontos volt számomra. Eladtuk otthonunkat, amelyet nagyon szerettünk. Más dolgokról is lemondtunk. De ha összevetjük, milyen áldásokban volt részünk, eltörpülnek ezek az áldozatok.

Jehova bizony gazdagon árasztotta ránk az áldását! Megelégedéssel láthattuk, amint gyermekeink elfogadják az igazságot; örömmel tölt el minket, hogy a teljes idejű szolgálatban lehettünk egy életmentő munkában, s láthattuk, hogyan elégíti ki Jehova a szükségleteinket. Az a kevéske áldozat, amit mi hoztunk, nagy áldásokat eredményezett!

[Lábjegyzet]

[Kép a 25. oldalon]

Louise és George Blanton Annel 1991-ben

[Kép a 26. oldalon]

A Királyság-terem Carlyle-ban; 1983. június 4-én volt az átadása

[Kép a 27. oldalon]

Az újonnan megalakult Bostoni Kínai Gyülekezet

[Kép a 28. oldalon]

Edwarddal, Connie-val, George-dzsal és Grace-szel