Prédikáljanak-e a papok a politikáról?

„EGY kanadai érsek azt mondta a zarándokoknak, hogy a politikában való részvétel segíthet a szegényeken . . . Még ha a politikai rendszer látszólag nincs is összhangban Isten akaratával, »részt kell vennünk benne ahhoz, hogy igazságot szolgáltathassunk a szegényeknek«” (Catholic News).

Gyakran találkozni olyan beszámolókkal, hogy elsőrangú egyházi személyek a politikában való részvétel mellett szállnak síkra, és az sem megy ritkaságszámba, hogy vallási vezetők politikai tisztséget töltenek be. Egyesek próbálnak rendet tenni a politikában. Másokat azért csodálnak, és azért emlékeznek meg róluk, mert kampányt folytattak például a faji egyenlőségért és a rabszolgaság megszüntetéséért.

Sok laikust azonban nyugtalanít, hogy egyházuk prédikátorai állást foglalnak politikai kérdésekben. „Protestáns templomjárók nemegyszer megkérdőjelezték a papság nyilvánosság előtti aktív tevékenységét” — olvasható egy folyóirat (Christian Century) politikai teológiáról szóló cikkében. Számtalan vallásos ember úgy érzi, hogy az egyház szent, ezért nem lenne szabad belekeverednie a politikába.

Az egyház és a politika összefonódása viszont olyan érdekes kérdéseket vet fel, amelyek minden embert aggasztanak, aki csak szeretne jobb világot látni. A kereszténység prédikátorai rendet tudnak-e tenni a politikában *? A politikáról való prédikálás vajon Isten eszköze arra, hogy jobb kormányzatot és jobb világot érjen el? A keresztényiség azért alakult-e meg, hogy a politizálás újfajta módszere legyen?

Hogyan kezdődött a Krisztus nevében való politizálás?

Henry Chadwick történész A korai egyház című művében kijelenti, hogy a korai keresztény gyülekezet jellemző módon „közömbös volt az evilági hatalom birtoklása iránt”. „Apolitikus, kvietista és pacifista közösség” volt. Az A History of Christianity című mű megjegyzi: „A keresztények között széles körben elfogadott volt az a meggyőződés, hogy egyikük sem vállalhat állami tisztséget . . . Még a harmadik század elején Hippolütosz is azt mondta, hogy a történelmi keresztény szokások értelmében egy városi elöljárónak le kellett mondania a hivatásáról, ha csatlakozni akart az egyházhoz.” Fokozatosan azonban hatalomra éhes férfiak kezdték átvenni a vezető szerepet sok gyülekezetben, és hangzatos címekkel illették magukat (Cselekedetek 20:29, 30). Voltak, akik vallási vezetők és politikusok akartak lenni egy személyben. A római kormányzatban bekövetkezett hirtelen változás lehetőséget adott az ilyen egyházi személyeknek arra, amire vágytak.

 I. sz. 312-ben a pogány római császár, Konstantin szimpatizálni kezdett a névleges kereszténységgel. Megdöbbentő módon az egyház püspökei készek voltak egyezségre lépni a pogány császárral, aki ezért cserébe kiváltságokat adományozott nekik. „Az egyház is egyre inkább részt vett a magas politikai döntésekben” — írta Henry Chadwick. Milyen hatással volt az egyházi személyekre a politikában való részvétel?

A politika hatása a prédikátorokra

Ágoston, befolyásos, ötödik századi katolikus teológus módfelett támogatta azt az elképzelést, hogy Isten politikusokként használja fel az egyházi személyeket. Lelki szemeivel látta, hogy az egyház fog uralkodni a nemzetek fölött, és békét hoz az emberiségre. H. G. Wells történész viszont ezt írta: „Európa története az V. századtól egészen a XV. századig túlnyomó részben annak a kudarcnak a története, amelyet a világ isteni kormányzatának ez a nagy ideája vallott akkor, amikor a gyakorlatba akarták átültetni.” A kereszténység nem hozott békét még Európának sem, nemhogy a világnak. Amit keresztény hitnek véltek, az sokak szemében hitelét vesztette. Mi volt a baj?

Többen azok közül, akik azt vallották, hogy a keresztény hitről prédikálnak, jó indítékkal ugyan, de belekeveredtek a politikába, és azon vették észre magukat, hogy gonosztettek elkövetésében vesznek részt. Luther Márton prédikátor és bibliafordító arról híres, hogy igyekezett megreformálni a katolikus egyházat. Az egyház tanításaival szemben való bátor kiállása azonban olyanok szemében tette népszerűvé, akik politikai célzattal akartak lázadást szítani. Luther sokak megbecsülését elveszítette azzal, hogy ő is hangoztatni kezdte a véleményét politikai kérdésekben. Kezdetben a parasztok oldalán állt, akik lázadoztak a nemesi elnyomás ellen. Majd amikor a lázadás kegyetlenségbe torkollott, arra buzdította a nemeseket, hogy verjék le a lázadást. Ők ezt meg is tették, ezreket mészárolva le. Nem meglepő, hogy a parasztok árulónak tekintették Luthert. Luther akkor is ösztönözte a nemeseket, amikor azok maguk lázadtak fel a katolikus császár ellen. Így aztán a protestánsok — ahogyan Luther követőit kezdték ismerni — a lázadás kezdetekor politikai mozgalmat alkottak. Hogyan hatott Lutherre a hatalom? Megrontotta. Például, bár eleinte ellenezte azoknak az elnyomását, akik vallási kérdésekben másképpen gondolkodnak, később arra sarkallta politikai barátait, hogy tűzben végezzék ki azokat, akik ellene vannak a csecsemők megkeresztelésének.

Kálvin János híres genfi egyházi személy volt, mégis óriási politikai befolyásra tett szert. Amikor Szervét Mihály bemutatta, hogy a Háromságnak nincs semmi alapja a Szentírásban, Kálvin arra használta fel politikai befolyását, hogy támogassa Szervét máglyán való megégetését. Micsoda borzalmas kiforgatása ez Jézus tanításainak!

Ezek az emberek talán megfeledkeztek arról, amit a Biblia az 1János 5:19-ben mond: „az egész világ a gonosz hatalmában van.” Vajon az volt az őszinte vágyuk, hogy rendet tegyenek koruk politikai rendszerében, vagy az a lehetőség vonzotta őket, hogy hatalomra és befolyásos barátokra tehetnek szert? Bármelyik volt igaz az esetükre, emlékezniük kellett volna Jézus tanítványának, Jakabnak az ihletett szavaira: „nem tudjátok, hogy a világgal való barátság ellenségeskedés az Istennel? Aki tehát a világ barátja akar lenni, az az Isten ellenségévé teszi magát” (Jakab 4:4). Jakab tudta, hogy Jézus korábban ezt mondta a követőiről: „ők nem része a világnak, mint ahogy én sem vagyok része a világnak” (János 17:14).

 Mindamellett sokan elismerik ugyan, hogy a keresztényeknek nem szabad részévé válniuk a világ gonoszságának, de kifogásolják a politikai semlegességet, pedig ezt jelenti igazán az, hogy valaki „nem része a világnak”. Mint mondják, az ilyenfajta semlegesség akadályozza a keresztényeket abban, hogy tevékenyen kimutassák a szeretetüket mások iránt. Úgy vélik, hogy az egyház vezetőinek bátran el kell mondaniuk a véleményüket, és szerepet kell vállalniuk a korrupció és az igazságtalanság elleni harcban. De a Jézus által tanított semlegesség valóban nem fér össze a mások iránt kimutatott tevékeny törődéssel? Távol tudja-e tartani magát egy keresztény a megosztó politikai kérdésektől, s ugyanakkor hathatós segítséget tud-e nyújtani másoknak? A következő cikk ezeket a kérdéseket boncolgatja.

[Lábjegyzet]

[Kép a 4. oldalon]

Az egyházi vezetők politikai hatalomvágyukban behódoltak olyan uralkodóknak, mint Konstantin császár

[Forrásjelzés]

Musée du Louvre, Paris

[Képek az 5. oldalon]

Miért vonzott közismert vallási vezetőket a politika?

Ágoston

Luther

Kálvin

[Forrásjelzések]

Ágoston: ICCD Photo; Kálvin: Portrait by Holbein, from the book The History of Protestantism (Vol. II)