Élettörténet

Egy életen át tanultam

HAROLD GLUYAS ELMONDÁSA ALAPJÁN

Egy gyermekkori emlék több mint 70 éven át elkísért. Ültem a konyhánkban, és nézegettem egy címkét, melyre ez volt írva: „Ceylon Tea”. A címke nőket is ábrázolt, amint tealeveleket szednek Ceylon (ma Srí Lanka) buja zöld mezőin. Ez a táj, mely annyira messzire volt sivár dél-ausztráliai otthonunktól, megragadta a képzeletemet. Milyen szépséges, izgalmas ország lehet! Akkor még csak nem is sejtettem, hogy 45 évet fogok tölteni ezen a csodás földön misszionáriusként.

AMIKOR 1922 áprilisában megszülettem, a világ egészen más volt, mint ma. Családom a hatalmas ausztrál kontinens felezővonalán, a sivatagos rész déli csücskénél, Kimba közelében művelte magányosan álló szántóföldjét. Életünk ezen a félreeső vidéki területen viszontagságos volt: állandó küzdelem a szárazsággal, a rovarinváziókkal és a perzselő hőséggel. Édesanyám keményen dolgozott, hogy el tudja látni apámat és minket, hat gyermeket a bozótosban lévő otthonunkban, ami mindössze egy bádogkunyhó volt.

Számomra azonban ez az eldugott világ a szabadság és izgalom helye volt. Emlékszem, hogy gyermeki csodálattal figyeltem, amint a robusztus ökrökből álló csordák munkájának eredményeképpen eltűnnek az addig burjánzó bokrok, és bámultam, amint bömbölő homokviharok söpörnek végig a vidéken, mindent beborítva porral. Szóval már jóval azelőtt  elkezdtem magamba szívni az élettel kapcsolatos ismereteket, mielőtt az otthonunktól öt kilométerre lévő kicsi, egytanítós iskolában először kezembe vettem a tankönyveket.

A szüleim szívében ott élt a vallásosság, mégsem jártak templomba, aminek főleg a farmunk és a város közötti nagy távolság volt az oka. Anya azonban az 1930-as évek elején elkezdte hallgatni Rutherford bíró bibliai előadásait, melyeket minden héten az egyik adelaide-i rádióadó sugárzott. Azt gondoltam, hogy Rutherford bíró egy adelaide-i prédikátor, ezért hidegen hagyott a mondandója. Anya viszont minden héten alig várta ezt a műsort, és figyelmesen hallgatott, amikor Rutherford hangja recsegve megszólalt ősrégi, elemes rádiónkon.

Egy forró, szürke délután egy régi teherkocsi állt meg a farmunkon, és két jól öltözött férfi szállt ki belőle. Jehova Tanúi voltak. Anya meghallgatta az üzenetüket, és több könyvet is vásárolt tőlük, majd azonnal bújni kezdte azokat. Nagy hatással voltak rá az olvasottak, ezért nemsokára megkérte apát, hogy vigye el őt autón a szomszédainkhoz, hogy beszélgessen velük is arról, amit tanul.

A jó hatás jutalma

Nem telt bele sok idő, és a lakóhelyünket sújtó zord körülmények arra kényszerítettek, hogy a tőlünk 500 kilométerre lévő Adelaide-ba költözzünk. Családunk kezdett részt venni Jehova Tanúi adelaide-i gyülekezetének az összejövetelein, és szellemileg előrehaladt. A költözésünkkel vége szakadt az iskolai tanulmányaimnak. Csupán 13 éves voltam akkor, és hét osztályt végeztem el. Szeleburdi természetem könnyen eltéríthetett volna a szellemi dolgoktól, ha nincsenek ott mellettem nagyszerű testvérek — úttörők, vagyis teljes idejű szolgák —, akik szívükön viselik a sorsomat.

Idővel ezek a buzgó testvérek lángra lobbantották a bennem szunnyadó érdeklődést a szellemi dolgok iránt. Szerettem velük lenni, és csodáltam szorgalmukat. Ezért amikor 1940-ben egy adelaide-i kongresszuson elhangzott egy felhívás a teljes idejű szolgálatra, saját magamon is meglepődve, feliratkoztam. Még nem keresztelkedtem meg, és kevés tapasztalatom volt a tanúskodásban. Ennek ellenére néhány nap múlva meghívtak, hogy csatlakozzam az úttörők egy kicsiny csoportjához a szomszédos Victoria államban lévő Warrnamboolban, mely több száz kilométerre volt az otthonomtól.

Bár eleinte bizonytalan voltam, hamarosan megszerettem a szántóföldi szolgálatot, és örömmel mondhatom, hogy ez a szeretet az évek alatt sem hűlt ki. Ez az időszak valójában fordulópont volt számomra, mert ekkor kezdtem el igazán fejlődni szellemileg. Megtanultam, milyen értékes közel húzódni azokhoz, akik szeretik a szellemi dolgokat. Rájöttem, hogy az iskolázottságunktól függetlenül az ilyen testvérek kiváló példája a legjobbat hozhatja ki belőlünk, és hogy az, amit ily módon  megtanulunk, egész életünkön át hasznunkra lehet.

A próbák megerősítenek

Még csak rövid ideje végeztem az úttörőszolgálatot, amikor Jehova Tanúi munkáját betiltották Ausztráliában. Mivel nem tudtam, hogy most mi a teendő, tanácsot kértem a testvérektől. Ők azt mondták, hogy a tiltás nem vonatkozik arra, hogy az emberekkel a Bibliáról beszélgessünk. Így hát a többi úttörővel egy egyszerű bibliai üzenettel kezdtünk házról házra járni. Ez megerősített a közvetlenül előttem álló próbákra.

Négy hónap múlva betöltöttem a 18. életévemet, és besoroztak. Lehetőségem nyílt arra, hogy számos katonatiszt és egy bíró előtt megvédjem a hitemet. Akkoriban úgy 20 testvér ült az adelaide-i börtönben a semleges álláspontja miatt, és nemsokára én is odakerültem. Nehéz munkát végeztettek velünk: kőfejtést és útjavítást. Ez segített olyan tulajdonságokat kifejlesztenem, mint a kitartás és az eltökéltség. Jó viselkedésünkkel és szilárd állásfoglalásunkkal végül sikerült sok börtönőr tiszteletét kivívnunk.

Amikor hónapokkal később kiszabadultam, ettem egy jóízűt, és újra elkezdtem az úttörőszolgálatot. Nem nagyon akadt úttörőtárs, ezért megkérdezték, hogy elmennék-e egyedül Dél-Ausztrália elszigetelt helyeire. Elfogadtam a megbízatást, és elhajóztam a Yorke-félszigetre. Csak a tanúskodóholmimat és a biciklimet vittem magammal. Megérkezésemkor egy érdeklődő család egy kis vendégházhoz irányított; ott a kedves háziasszony a fiaként bánt velem. Napközben a poros utakon kerekeztem, és a félszigeten elszórtan fekvő kisvárosokban prédikáltam. Azért, hogy nagy távolságokat tudjak bejárni, olykor kis fogadókban vagy vendégházakban éjszakáztam. Több száz kilométert tettem meg kerékpáron, és rengeteg jó tapasztalatban volt részem. Sosem keserített el, hogy egyedül vagyok a szolgálatban. Miközben éreztem Jehova gondoskodását, egyre közelebb kerültem hozzá.

Az alkalmatlanság érzésével küszködve

1946-ban levelet kaptam, amelyben felkértek, hogy legyek utazószolga, akit akkoriban testvérek szolgájának neveztek (most a körzetfelvigyázó név használatos). Ehhez a munkához hozzátartozott az, hogy egy adott körzetben több gyülekezetet meglátogassak. Be kell vallanom, hogy igen nehéz volt eleget tennem a megbízással járó felelősségeknek. Egyszer meghallottam, amint egy testvér ezt mondja: „Harold nem remekel az emelvényen, de nagyon jó a szántóföldön.” Ez a megjegyzés roppant bátorítólag hatott rám. Tudatában voltam, hogy nem vagyok jó szónok, sem jó szervező, de hittem, hogy a prédikálás a keresztények elsődleges feladata.

Nagy izgalommal töltött el minket 1947-ben, hogy Jehova Tanúi brooklyni főhivatalából látogatóba érkezik hozzánk Nathan Knorr és Milton Henschel testvér. Ez volt az első ilyen látogatás azóta, hogy 1938-ban Rutherford testvér nálunk járt. A látogatás alkalmából tartottunk egy nagy kongresszust Sydneyben. Mint sok más fiatal úttörőt, engem is érdekelt a misszionáriusképzés, mely az akkor nemrég megnyílt Őrtorony Gileád Bibliaiskolán folyt New York államban, South Lansingben (USA).  A jelenlevők közül többen elgondolkodtunk azon, hogy feltétele-e a jelentkezésnek az iskolázottság. Knorr testvér azonban kifejtette, hogy ha el tudunk olvasni egy cikket Az Őrtoronyból, és képesek vagyunk felidézni a kulcsgondolatokat, akkor valószínűleg boldogulni fogunk a Gileád Iskolán.

Úgy éreztem, hogy az iskolázatlanságom miatt alkalmatlannak tekintenek majd erre a képzésre. Meglepetésemre hónapokkal később mégis azt mondták, hogy adjak be jelentkezési lapot. Ezt követően meghívást kaptam a 16. osztályba, mely 1950-ben indult. Csodálatos élmény volt az iskola, nagyon megerősítette az önbizalmamat. Meggyőzött, hogy nem az iskolázottság, hanem a szorgalom és az engedelmesség az elsődleges kulcs a sikerhez. Oktatóink arra buzdítottak minket, hogy tegyünk meg minden tőlünk telhetőt. Tanácsaikat megfogadva sokat fejlődtem, és nem maradtam le a tanulásban.

A sivár kontinensről a buja szigetre

A diplomaosztást követően két másik ausztrál testvérrel együtt Ceylonra (most Srí Lanka) jelöltek ki. 1951 szeptemberében érkeztünk meg a fővárosba, Colombóba. A város meleg, párás hely volt. Az érzékszerveinket összpontosított támadás érte: szinte minden szokatlan volt a szemünknek, a fülünknek és az orrunknak. Amikor leszálltunk a hajóról, egy testvér, aki már ott szolgált egy ideje az országban misszionáriusként, egy röplappal üdvözölt, mely a város főterén elhangzó, következő vasárnapi nyilvános előadást hirdette meg. Megrökönyödésemre az én nevem volt feltüntetve az előadó nevénél! Képzelhetitek, micsoda nyugtalanság lett úrrá rajtam. De az Ausztráliában úttörőként eltöltött évek megtanítottak arra, hogy minden megbízatást el kell fogadni. Jehova segítségével sikerült megtartanom az előadást. Ahhoz a négy egyedülálló testvérhez hasonlóan, akik már a colombói misszionáriusotthonban laktak, mi hárman is belefogtunk a könnyűnek éppen nem mondható szingaléz nyelv tanulásába, és elkezdtük a szántóföldi szolgálatot. Többnyire egyedül munkálkodtunk, és örömünkre volt, hogy tiszteletteljes, vendégszerető helyiekre találtunk. Hamarosan növekedni kezdett az összejöveteleken részt vevők száma.

Ahogy telt-múlt az idő, kezdtem egyre többször arra a vonzó úttörő testvérnőre gondolni, akivel a Gileád Iskolára tartva a hajón találkoztam. Sybil, mert így hívták, a New York-i nemzetközi kongresszusra utazott. Később elvégezte a Gileád Iskola 21. osztályát, és 1953-ban Hongkongba küldték. Úgy döntöttem, hogy írok neki. 1955-ig leveleztünk, majd Sybil Ceylonra költözött, és házasságot kötöttünk.

Misszionárius házaspárkénti első közös megbízatásunk a Srí Lanka északi csücskében fekvő városba, Jaffnába szólt. Az 1950-es évek derekán politikai érdekkülönbségek megosztottságot idéztek elő a szingaléz és a tamil közösségek között, és ez a későbbi évtizedekben fegyveres összecsapásokba torkollott. Milyen megható volt látni, amint a szingaléz és a tamil Tanúk a nehéz években akár hónapokig is menedéket nyújtottak egymásnak! A próbák finomították és megerősítették a testvérek hitét.

Prédikálás és tanítványképzés Srí Lankán

Türelmet és kitartást igényelt, hogy alkalmazkodjunk a hindu és muszlim közösségekhez.  Idővel azonban megismertük mindkét kultúrát, és értékelni kezdtük az emberek kedves tulajdonságait. Minthogy ritkaságszámba mentek a külföldiek a helyi buszokon, jelenlétünket gyakran kíváncsi pillantások kísérték. Sybil elhatározta, hogy széles mosollyal válaszol majd. Micsoda élmény volt látni, amint a fürkésző arcokra szépséges mosoly ül ki feleletképpen!

Egy alkalommal megállítottak minket egy úttorlasznál. Miután a szolgálatban lévő katona megkérdezte, hogy hova valósiak vagyunk, és hova tartunk, a kérdései személyes természetűbbé váltak:

— Ki ez az asszony?

— A feleségem — válaszoltam.

— Mióta házasok?

— Nyolc éve.

— Vannak gyerekeik?

— Nincsenek.

— Egek! Voltak már orvosnál?

Ez a természetes kíváncsiság eleinte meghökkentett minket, de idővel az őszinte személyes érdeklődés jelének vettük, mely a helyiekben élt mások iránt. Valójában ez volt az egyik legmegnyerőbb tulajdonságuk. Elég volt, ha az ember néhány másodpercig állt egy közterületen, biztos, hogy odament hozzá valaki, és megkérdezte, hogy segíthet-e neki.

Változások és gondolatok

Az évek alatt a Srí Lanka-i misszionáriusi munkánk mellett más megbízatásoknak is eleget tettünk. Felkértek a körzet- és kerületmunka végzésére, és voltam a fiókbizottság tagja is. 1996-ban a 70-es éveim közepén jártam, és 45 év misszionáriusi szolgálatot tudtam magam mögött Srí Lankán. Az első colombói összejövetelen, melyen részt vettem, úgy 20 ember volt jelen. Ez a szám 1996-ra 3500 fölé emelkedett. Sybil és én e kedves személyek közül sokra úgy tekintettünk, mint szellemi gyermekeinkre és unokáinkra. Ám még sok munka volt hátra az országban, olyan munka, mely nálunk fiatalabbak erejét és képességeit igényelte. Ennek tudatában a Vezető Testület meghívására visszatértünk Ausztráliába. Így lehetővé vált, hogy fiatalabb képesített házaspárok menjenek Srí Lankára misszionáriusként, és átvegyék a helyünket.

Most 83 éves vagyok. Örömünkre Sybillel még elég egészségesek vagyunk ahhoz, hogy folytassuk a különlegesúttörő-szolgálatot egykori otthonomban, Adelaide-ban. A szolgálat szellemileg frissen tart minket, és segít megőrizni a rugalmasságunkat. Abban is segít, hogy alkalmazkodni tudjunk az ausztrál életformához, mely nagyban eltér az általunk megszokottól.

Jehova nem szűnt meg gondoskodni anyagi szükségleteinkről. A gyülekezetünkben lévő testvérek és testvérnők is határtalan szeretettel vannak irántunk, és nagymértékben támogatnak minket. Nemrégiben új megbízatást kaptam: a gyülekezetünk titkára lettem. Azt tapasztaltam, hogy miközben igyekszem hűségesen szolgálni Jehovát, a képzésem folytatódik. Visszatekintve a múltamra, minduntalan csodálattal tölt el, hogy miként kaphattam egyszerű, szeleburdi, vidéki fiú létemre olyan csodálatos oktatást, mely egy egész életen át tartott.

[Kép a 26. oldalon]

Az esküvőnk napján (1955)

[Kép a 27. oldalon]

A szántóföldi szolgálatban egy helyi testvérrel, Radzsan Kadirgamarral (1957)

[Kép a 28. oldalon]

Sybillel ma