Helyes szemléletmóddal várakozol?

MANAPSÁG az emberek senkire és semmire nem szeretnek várni, mert ez próbára teszi a türelmüket. A Szentírás azonban arra ösztönzi Isten népét, hogy ’várakozzon’. A körülötte élő emberektől eltérően Mikeás próféta kijelentette: „Megmentésem Istenére várakozom” (Mikeás 7:7; Siralmak 3:26).

De mit jelent Jehovára várni? Hogyan kell egy kereszténynek várnia Istenre? Lehet helyes és helytelen szemléletmóddal is várni? Az i. e. kilencedik században élt Jónás próféta tapasztalata fontos tanulsággal szolgál ebben a tekintetben.

Helytelen szemléletmóddal várt

Jehova Isten arra utasította Jónást, hogy menjen el Ninivébe, az Asszír Birodalom fővárosába, és prédikáljon a lakosainak. Ninive ’a vérontás városaként’ volt ismert kirívó durvasága és kegyetlensége miatt, amire a történészek és a régészek számtalan bizonyítékot tudnak felhozni (Náhum 3:1). Jónás először megpróbált elmenekülni a megbízatása elől, de Jehova úgy irányította az eseményeket, hogy a próféta végül mégis elment Ninivébe (Jónás 1:3—3:2).

„Jónás . . . bement a városba, egynapi járásnyira, és hirdetni kezdte ezeket a szavakat: »Még negyven nap, és elpusztul Ninive!«” (Jónás 3:4). Jónás figyelmeztetése rendkívüli hatást váltott ki: „A ninivei emberek . . . kezdték Istenbe vetni hitüket; böjtöt hirdettek hát, és a legnagyobbtól a legkisebbig mindenki zsákruhát öltött” (Jónás 3:5). Ezért Jehova — mivel olyan Isten, aki „nem kívánja, hogy bárki is elpusztuljon, hanem azt kívánja, hogy mindenki megbánásra jusson” — megkímélte a város lakóinak életét (2Péter 3:9).

Hogyan érintette ez Jónást? A beszámoló szerint „Jónásnak . . . ez egyáltalán nem tetszett, és haragra gerjedt” (Jónás 4:1). Vajon miért? Úgy érezhette, hogy mivel nem következett be a pusztulás az általa bejelentett időpontban, tekintélyét vesztette mint próféta. Nyilvánvalóan jobban foglalkoztatta a saját hírneve, mint a mások iránti irgalom és mások megmenekülése.

Természetesen Jónás odáig azért nem ment el, hogy abbahagyja prófétai tevékenységét. Csak várt, „amíg meglátja, mi lesz a várossal”. Húzódozott attól, hogy bármit is tegyen, ezért várakozó álláspontra helyezkedett. Amikor rájött, hogy nem úgy alakulnak az események, ahogy gondolta, készített egy sátrat, leült alá az árnyékba, és duzzogva várta, hogy  mi történik. Jehovának azonban nem tetszett Jónás szemléletmódja, ezért szeretettel helyreigazította tévesen gondolkodó prófétáját (Jónás 4:5, 9–11).

Miért türelmes Jehova?

Bár Ninive lakói megbánást tanúsítottak, és így életben maradhattak, később visszatértek gonosz útjaikhoz. Náhum és Sofóniás próféta által Jehova megjövendölte a város pusztulását. ’A vérontás városáról’ szólva Jehova kijelentette, hogy elpusztítja Asszíriát, és elhagyatott pusztasággá teszi Ninivét (Náhum 3:1; Sofóniás 2:13). I. e. 632-ben Ninive elpusztult, és soha többé nem állt talpra.

A mai világot is az indokolatlan vérontás bűne terheli, méghozzá sokkal nagyobb mértékben, mint az ókori Ninivét. Emiatt és más okokból Jehova elhatározta, hogy véget vet a mostani gonosz világrendszernek egy példa nélkül álló ’nagy nyomorúságban’ (Máté 24:21, 22).

De Jehova visszatartja a megígért pusztulást, hogy a ma élő őszinte emberek, akárcsak a bűnbánó niniveiek, megbánást tanúsíthassanak, és életben maradhassanak. Péter apostol így ír Isten türelméről: „Jehova nem lassú az ígéretét illetően, amint némelyek a lassúságról vélekednek, hanem türelmes hozzátok, mert nem kívánja, hogy bárki is elpusztuljon, hanem azt kívánja, hogy mindenki megbánásra jusson” (2Péter 3:9, 10, 13).

Várakozzunk helyes szemléletmóddal!

Péter így folytatja a gondolatsort: „Mivel mindezek így fel fognak bomlani, ügyeljetek arra, milyen embereknek is kell lennetek a szent viselkedés és az Isten iránti odaadás tetteiben, mialatt várjátok és élénken elmétekben tartjátok Jehova napjának jelenlétét!” (2Péter 3:11, 12). Figyeljük meg, hogy míg várjuk Jehova napját, „a szent viselkedés és az Isten iránti odaadás tetteiben” kell járnunk, más szavakkal nem lehetünk tétlenek, hanem tevékenykednünk kell.

Igen, ha helyes szemléletmóddal várakozunk, akkor feltétlenül bízunk abban, hogy Jehova napja egy percet sem késik; pontosan akkor jön el, amikorra Jehova kitűzte. Az ebbe vetett hit szent és Istennek tetsző tetteket szül, amelyek között kiemelkedő az, hogy prédikáljuk az Isten Királyságáról szóló jó hírt. Jézus kiváló példát mutatott a prédikálásban, és ezt az utasítást adta felkent követőinek: „Legyen felövezve derekatok, és égjen a lámpátok, ti magatok pedig legyetek hasonlók az olyan emberekhez, akik várják urukat, amikor az visszatér a menyegzőről, hogy amikor megérkezik és zörget, rögtön ajtót nyithassanak neki. Boldogok azok a rabszolgák, akiket az úr, amikor megérkezik, virrasztva talál!” (Lukács 12:35–37).

Az első században a rabszolgák úgy ’övezték fel derekukat’, hogy a ruhájuk végét az övük alá gyűrték, mert így könnyebben tudtak kemény fizikai munkát végezni. A keresztényeknek tehát lendületesnek, jótettekben buzgónak kell lenniük. Harcolniuk kell  az ellen a hajlam ellen, hogy „restek” legyenek, és szellemi tétlenségbe süllyedjenek, talán amiatt, hogy energiájukat élvezetekre vagy anyagias törekvésekre használják fel. Inkább ’bőven legyen tennivalójuk az Úr munkájában’, miközben várják Jehova nagy és félelmetes napját (Róma 12:11; 1Korintusz 15:58).

Tevékeny várakozás

Jehova Tanúi elfoglalják magukat, mialatt Jehova napját várják. A 2003-as szolgálati évben például naponta átlagosan 3 383 000 órát töltöttek Jehova szavának a prédikálásával. Ha egy ember egyedül szeretné ugyanezt megvalósítani, megállás nélkül 386 éven át kellene prédikálnia!

Ettől függetlenül jó, ha elgondolkodunk azon, hogy mi magunk milyen szemléletmóddal várakozunk. Jézus egy példázatban szemléltette, hogy a hűséges felkent keresztényektől elvárják, hogy szorgalmasak legyenek. Három rabszolgáról beszélt: az úr „az egyiknek adott öt talentumot, a másiknak kettőt, megint egy másiknak egyet, kinek-kinek a maga képessége szerint, és elment külföldre. Az, aki az öt talentumot kapta, azonnal elment, és kereskedett velük, és másik ötöt nyert. Ugyanígy, aki a kettőt kapta, másik kettőt nyert. De aki csak egyet kapott, elment, gödröt ásott a földbe, és elrejtette ura ezüstpénzét. Hosszú idő múltán megjött ezeknek a rabszolgáknak az ura, és számadást tartott velük” (Máté 25:15–19).

Mindhárom rabszolga várta az úr hazatértét. Annak a kettőnek, aki várakozás közben elfoglalta magát, az ura ezt mondta, mikor megérkezett: „Jól van, jó és hű rabszolga!” Ám azzal, amelyik tétlenül várt, másképpen bánt. „Dobjátok ki a semmirekellő rabszolgát a külső sötétségre” — rendelkezett felőle (Máté 25:20–30).

Jóllehet ez a példázat a felkent keresztényekre vonatkozik, a reménységünktől függetlenül mindannyian tanulhatunk belőle. Az Úr, Jézus Krisztus mindegyikünktől elvárja, hogy szorgalmasan végezzük a szolgálatát, mialatt várjuk, hogy megérkezzen Jehova nagy napján. Mindenkinek a fáradozását értékeli, ’kinek-kinek a maga képességét’ és körülményeit figyelembe véve. Micsoda öröm lesz hallani  az Úr dicsérő szavait, amikor végre valóra válik, amire vártunk!

Urunk türelme megmentést jelent

Tovább tart ez a rendszer, mint ahogy annak idején gondoltuk vagy reméltük? Megvan az oka annak, hogy miért tart ilyen sokáig. „Tekintsétek . . . megmentésnek a mi Urunk türelmét” — írta Péter apostol (2Péter 3:15). Ha pontosan tisztában vagyunk Isten szándékával, és alázatosan felismerjük, hogy ehhez mérten mi nem vagyunk olyan fontosak, akkor képesek leszünk türelmesen várni, amíg csak Jehova úgy látja jónak, hogy türelmes legyen ezzel a régi rendszerrel szemben.

Jakab, a bibliaíró egy szemléltetéssel ösztökélte a keresztényeket a türelemre. Ezt írta: „Íme! A földműves kitartóan várja a föld értékes gyümölcsét, türelmet gyakorolva vár rá, míg meg nem kapja a korai esőt és a kései esőt. Ti is legyetek türelmesek; szilárdítsátok meg szíveteket, mert az Úr jelenléte elközeledett” (Jakab 5:7, 8).

Jehova Isten nem szeretné, ha várakozás közben kimerülnénk vagy feladnánk. Adott nekünk munkát, és örül neki, ha a várakozási időt arra használjuk fel, hogy ebben a munkában szorgoskodjunk. Szívesen látna minket azok között, akikről Pál apostol így írt a hébereknek címzett levelében: „Kívánjuk . . . , hogy mindegyikőtök ugyanazt a serénységet tanúsítsa, hogy a reménységnek teljes bizonyosságával legyen mindvégig, hogy ne váljatok restté, hanem legyetek utánzói azoknak, akik hit és türelem által öröklik az ígéreteket” (Héberek 6:11, 12).

Ne fáradjunk hát bele a várakozásba. Merítsünk erőt a Jehova Istennel ápolt kapcsolatunkból, a Jézus váltságáldozatába vetett hitünkből, és az új rendszerrel kapcsolatos reménységünkből. A Jézus példázatában szereplő „jó és hű” rabszolgákhoz hasonlóan bizonyuljunk mi is méltónak a dicséretre és a jutalomra, azáltal hogy szorgalmasan dicsérjük Istenünket. Ezt tette a zsoltáríró is, aki így szólt: „Én pedig szüntelenül várok, és szaporítom minden dicséretedet” (Zsoltárok 71:14).

[Kép a 21. oldalon]

Jónás csalódottan várta, hogy mi lesz Ninivével

[Képek a 22–23. oldalon]

Tanúsítsunk Isten iránti odaadást, miközben várjuk Jehova napját