Élettörténet

Határozottan Isten uralma mellett döntöttünk

MICHAL ŽOBRÁK ELMONDÁSA ALAPJÁN

Miután egy hónapot magánzárkában töltöttem, egy vallatótiszt elé hurcoltak. Kis idő múlva a tiszt méregtől vörösen ezt üvöltötte: „Ti kémek! Amerikai kémek!” Mi mérgesítette fel ennyire? Nos, megkérdezte, hogy mi a vallásom, én pedig azt feleltem, hogy „Jehova Tanúja vagyok”.

EZ TÖBB mint fél évszázaddal ezelőtt történt. Akkoriban az ország, ahol éltem, kommunista uralom alatt volt. De keresztény oktatómunkánk már jóval korábban heves ellenállásba ütközött.

Megismerjük a háború fájdalmait

Nyolcéves voltam, amikor 1914-ben kitört az I. világháború. Akkoriban a falunk, Zálužice az Osztrák—Magyar Monarchiához tartozott. A háború nemcsak a világot forgatta fel, hanem a gyerekkoromnak is minden átmenet nélkül véget vetett. Apám, aki katona volt, már a háború első évében meghalt, így az édesanyám, a két húgom és én ezután irgalmatlan nyomorban éltünk. Mivel én voltam a családban a legidősebb gyerek és az egyetlen férfi, hirtelen rengeteg felelősség szakadt a nyakamba a kis földbirtokunkon és a ház körül. Egészen fiatal koromtól kezdve vallásos voltam. A református (kálvinista) templomunk lelkésze még arra is megkért, hogy távollétében tanítsam helyette az osztálytársaimat.

Megkönnyebbültünk, amikor a nagy háború 1918-ban befejeződött. Az Osztrák—Magyar Monarchia felbomlott, így a Csehszlovák Köztársaság állampolgárai lettünk. Röviddel ezután sokan, akik a környékünkről kivándoroltak az Egyesült Államokba, hazatértek. Köztük volt Michal Petrík is, aki 1922-ben érkezett  a falunkba. Amikor meglátogatta az egyik családot a közelünkben, az édesanyámat és engem is meghívtak, hogy legyünk jelen.

Isten uralma valóságossá válik számunkra

Michal Bibliakutató volt, ahogyan Jehova Tanúit akkoriban ismerték, és fontos bibliai témákról beszélt, melyek történetesen engem is nagyon érdekeltek. Kiváltképp Jehova Királyságának az eljövetele érdekelt (Dániel 2:44). Amikor a tudtunkra adta, hogy a következő vasárnap keresztény összejövetelt fognak tartani egy másik faluban — Záhorban —, elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, ott leszek. Hajnali 4-kor felkeltem, és körülbelül 8 kilométert gyalogoltam az unokatestvéremék házáig, hogy kölcsönkérjem a biciklijüket. Miután megjavítottam a bicikli lyukas kerekét, további 24 kilométert tettem meg Záhorig. Nem tudtam, hogy hol lesz az összejövetel, ezért lassan elindultam az egyik utcán. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy az egyik házban Királyság-éneket énekelnek. Szívem nagyot dobbant örömömben. Bementem a házba, és elmondtam, miért vagyok ott. A család meghívott, hogy reggelizzek velük, majd elvittek magukkal az összejövetelre. Noha hazafelé további 32 kilométert kellett megtennem kerékpáron és gyalog, egyáltalán nem éreztem magam fáradtnak (Ézsaiás 40:31).

Lenyűgöztek Jehova Tanúi világos, Biblián alapuló magyarázatai. Megérintette a szívemet az a gondolat, hogy egyszer majd tökéletes és kielégítő életet élhetek Isten uralma alatt (Zsoltárok 104:28). Az édesanyám és én úgy döntöttünk, hogy levélben kijelentkezünk az egyházból. Emiatt nagy vita támadt a faluban. Néhányan még csak nem is szóltak hozzánk egy ideig, de a környéken élő sok Tanúnak köszönhetően volt kinek a nagyszerű társaságát élveznünk (Máté 5:11, 12). Nem sokkal ezután az Ung folyóban megkeresztelkedtem.

A szolgálat kerül az életünk középpontjába

Minden alkalmat megragadtunk arra, hogy Jehova Királyságáról prédikáljunk (Máté 24:14). Figyelmünket főleg a jól szervezett vasárnapi prédikálókampányokra fordítottuk. Akkoriban az emberek általában korán keltek, így hamar hozzá tudtunk fogni a prédikáláshoz, délután pedig tartottunk egy nyilvános összejövetelt. A bibliaoktatók legtöbbször rögtönzött előadásokat tartottak, az alapján, hogy hány érdeklődő van jelen, melyik valláshoz tartoznak, és milyen témák érdeklik őket.

A bibliai igazságok, melyeket hirdettünk, sok tiszta szívű ember szemét felnyitották. Nem sokkal azután, hogy megkeresztelkedtem, egy Trhovište nevű faluban prédikáltam. Az egyik háznál egy nagyon kedves és barátságos asszonnyal, Zuzana Moskallal beszélgettem. Ő és a családja kálvinisták voltak, ahogy korábban én is. Noha Zuzana ismerte a Bibliát, sok bibliai kérdése megválaszolatlan maradt. Egy órán keresztül beszélgettem vele, és adtam neki egy példányt az Isten hárfája * című könyvből.

Moskalék azon nyomban beiktatták az Isten hárfája olvasását a rendszeres bibliaolvasási programjukba. Több család is érdeklődést mutatott a faluban, és elkezdték látogatni az összejöveteleinket. A kálvinista lelkészük óva intette őket tőlünk és a kiadványainktól. Néhány érdeklődő erre azt javasolta a lelkésznek, hogy jöjjön el az összejövetelünkre, és egy nyílt vita keretében bizonyítsa be, hogy hamisak a tanításaink.

A lelkész eljött, de egyetlen érvet sem tudott felhozni a Bibliából a tanításai alátámasztására. Védekezésképpen ezt mondta: „Nem hihetünk el mindent, amit a Biblia mond. Emberek írták, és egyébként is a vallási kérdéseket több különböző módon meg lehet magyarázni.” Sokaknak ez volt a fordulópont. Voltak, akik megmondták a lelkésznek, hogy ha nem hisz a Bibliában, akkor nem mennek el többé a prédikációira. Ezzel szakítottak a kálvinista egyházzal, és a faluból mintegy 30-an szilárdan a Biblia igazsága mellett foglaltak állást.

Mivel a Királyság jó hírének a prédikálása került az életünk középpontjába, mi sem volt természetesebb, mint hogy olyan társat keressek  magamnak, aki szellemileg erős családból származik. Ján Petruška volt az egyik munkatársam a szolgálatban. Ő az Egyesült Államokban ismerte meg az igazságot. Nagyon tetszett, hogy a lánya, Mária milyen készségesen tanúskodik mindenkinek, akárcsak az édesapja. 1936-ban összeházasodtunk, és házasságunk 50 éve alatt Mária mindvégig hűséges társamnak bizonyult, egészen az 1986-ban bekövetkezett haláláig. Egyetlen fiunk, Eduard 1938-ban született meg. De akkoriban már gyűltek a következő háború fellegei Európa felett. Milyen hatással volt ez a háború a munkánkra?

Próba alatt a keresztény semlegességünk

A II. világháború kirobbanásakor Szlovákia, mely időközben önálló országgá vált, náci fennhatóság alatt volt, de a kormány nem hozott konkrét intézkedést Jehova Tanúi szervezete ellen. Természetesen titokban kellett dolgoznunk, és az irodalmunkat cenzúrázták. A munkát mégis tovább folytattuk, persze körültekintően (Máté 10:16).

A háború egyre nagyobb méreteket öltött, így besoroztak a hadseregbe, noha már elmúltam 35 éves. Keresztény semlegességem miatt nem voltam hajlandó részt venni a háborúban (Ézsaiás 2:2–4). Szerencsére még mielőtt a hatóságok kitalálták volna, hogy mit csináljanak velem, mindenkit hazaengedtek, aki ebbe a korosztályba tartozott.

Tudtuk, hogy sokkal nehezebb fenntartaniuk magukat azoknak a testvéreinknek, akik városban élnek, mint nekünk, vidékieknek. Szerettük volna megosztani velük, amink volt (2Korintusz 8:14). Ezért rendszeresen átutaztunk az országon az 500 kilométerrel távolabb lévő Pozsonyba, és annyi élelmet vittünk magunkkal, amennyit csak tudtunk. A háború alatt szoros barátságok szövődtek keresztény testvéreinkkel, és elmélyült az egymás iránti szeretetünk. Ez segített kitartanunk az előttünk álló nehéz években.

Megkapjuk a szükséges buzdítást

A II. világháború után Szlovákia ismét Csehszlovákia része lett. Jehova Tanúi 1946 és 1948 között hol Brnóban, hol Prágában rendezték meg a kongresszusaikat, melyekre az egész országból hivatalosak voltak a testvérek. Mi, kelet-szlovákiaiak olyan vonatokkal utaztunk, melyeket külön a kongresszusi küldöttek számára béreltek. Akár éneklő vonatoknak is hívhatjuk őket, mivel egész úton énekeltünk (Cselekedetek 16:25).

Különösen az 1947-es brnói kongresszus hagyott mély nyomot bennem, amelyen három keresztény felvigyázó vett részt a főhivatalból, köztük Nathan H. Knorr testvér is. Sokunk szendvicsemberként hirdette városszerte a nyilvános  előadást. A plakátokon az előadás témája volt olvasható. A fiunknak, Eduardnak, aki akkor még csak kilencéves volt, nagyon nem tetszett, hogy ő nem kapott plakátot. Ezért a testvérek készítettek kisebb plakátokat is, melyekből nemcsak neki jutott, hanem sok más gyereknek is. A fiatalok nagyon ügyesek voltak az előadás közhírré tételében!

1948 februárjában a kommunisták vették át a hatalmat. Tudtuk, hogy csak idő kérdése, mikor vezet be a kormány megszorító intézkedéseket a szolgálatunkra vonatkozóan. 1948 szeptemberében Prágában kongresszust tartottunk. Felkavaró érzés volt részt venni rajta, mivel számítottunk rá, hogy mindössze háromévi szabad gyülekezés után újból be fogják tiltani a nyilvános összejöveteleinket. Mielőtt hazamentünk, elfogadtunk egy határozatot, amely részben így hangzott: „Mi, Jehova Tanúi, akik itt összegyűltünk . . . , szilárdan elhatároztuk, hogy még jobban ki fogjuk terjeszteni ezt az áldott szolgálatot, és — az Úr kegye által — kitartunk benne a kedvező időszakban is, a próbateljes időszakban is, és még több buzgalommal fogjuk hirdetni Isten királyságának az evangéliumát.”

„Az állam ellenségei”

Mindössze két hónappal a prágai kongresszus után a titkosrendőrség berontott a Prágához közeli Bétel-otthonba, lefoglalta a területet, elkobzott minden irodalmat, melyet talált, és az összes Bétel-szolgát meg rajtuk kívül még néhány testvért letartóztatott. De ezzel még nem volt vége az atrocitásoknak.

A biztonságiak az 1952. február 4-ére virradó éjszakán átfésülték az országot, és több mint 100 Tanút letartóztattak, köztük engem is. Hajnali 3 óra tájt a rendőrség az egész családot felverte. Azt mondták, menjek velük. Magyarázatot nem adtak. Bilincsbe vertek, bekötötték a szemem, és másokkal együtt egy teherautó platójára löktek. Magánzárkában kötöttem ki.

Egy teljes hónapon át nem szólt hozzám senki. Az őr volt az egyetlen ember, akivel találkoztam, amikor az ajtón, egy nyíláson át belökte sovány kosztomat a cellába. Ekkor vittek a cikk elején említett vallatótiszt elé. Miután kémnek nevezett, ezt mondta: „A vallás tudatlanság. Nincs Isten! Nem engedhetjük meg maguknak, hogy megbolondítsák a munkásosztályt. Vagy egy hóhér fogja kirúgni maga alól a széket, vagy a börtönben fog megrohadni. És ha az Istene netán eljönne ide, azt is megöljük!”

A hatóságok tisztában voltak vele, hogy nincs olyan törvény, amely tiltaná a keresztény tevékenységeinket. Ezért hogy a már meglévő törvényeket alkalmazni tudják ránk, megpróbálták más színben feltüntetni a tevékenységeinket azáltal, hogy „az állam ellenségeinek” és külföldre dolgozó kémeknek minősítettek minket. Ehhez azonban az kellett, hogy megtörjék az akaraterőnket, és „elismerjük” a hamis vádakat. A vallatás után éjjel nem engedtek aludni. Néhány órával később újból a vallatószobába vittek. Ez alkalommal a vallatótiszt rá akart venni, hogy írjak alá egy nyilatkozatot, amely így szólt: „Én, a népi demokratikus Csehszlovákia ellensége lévén nem csatlakoztam [a termelőszövetkezethez], mert az amerikaiakat vártam.” Amikor megtagadtam, hogy egy ilyen hazugságot aláírjak, büntetőcellába tettek.

Megtiltották, hogy aludjak, lefeküdjek vagy akár leüljek. Csak állhattam vagy sétálgathattam. Amikor kimerültem, lefeküdtem a betonra. Ekkor az  őrök visszavittek a vallatótiszt irodájába. „Most már aláírja?” — kérdezte a tiszt. Amikor ismét nemet mondtam, megütött, mire az arcom vérezni kezdett. Ekkor odamorogta az őröknek: „Ez meg akarja ölni magát. Figyeljék, nehogy öngyilkosságot kövessen el!” Újból magánzárkába kerültem. Hat hónapon át többször is megismételték a vallatást, ugyanezzel a taktikával. De sem az ideológiájuk, sem a próbálkozásaik, hogy rávegyenek „az állam ellensége” vád elismerésére, nem gyengítették meg az elhatározásomat, hogy megőrzöm a Jehova előtti feddhetetlenségemet.

Egy hónappal a tárgyalás napja előtt egy ügyész érkezett Prágából, és mindegyikünket kikérdezett, mind a tizenkét testvért. „Mit fog tenni, ha a nyugati imperialisták megtámadják az országot?” — kérdezte tőlem. „Azt, amit akkor tettem, amikor ez az ország Hitlerrel együtt megtámadta a Szovjetuniót. Akkor sem harcoltam, most sem harcolnék. Keresztény vagyok, és semleges maradok.” Erre ezt mondta: „Nem tűrhetjük meg Jehova Tanúit. Katonák kellenek arra az esetre, ha a nyugati imperialisták támadásba lendülnek, és katonákra van szükségünk a nyugaton élő munkásosztály felszabadítására is.”

1953. július 24-én bevezettek minket a tárgyalóterembe. Mind a tizenkettőnket egyenként hívtak ki a bírók elé. Mi megragadtuk az alkalmat arra, hogy tanúskodjunk a hitünkről. Miután válaszoltunk az ellenünk felhozott hamis vádakra, az egyik ügyvéd felállt, és ezt mondta: „Már sokszor megfordultam ebben a teremben, és általában rengeteg vallomás és megbánás hangzik el, még könnyek is folynak. De ezek az emberek erősebb meggyőződéssel fognak távozni, mint amilyennel ideérkeztek.” Végül mind a tizenkettőnket bűnösnek nyilvánítottak az állam elleni összeesküvés vádjában. Háromévi börtönbüntetésre ítéltek, és az összes tulajdonomat birtokba vette az állam.

Az időskor sem akadály

A titkosrendőrség még hazatértem után is megfigyelés alatt tartott. Ennek ellenére folytattam teokratikus tevékenységeimet, és szellemi felvigyázással lettem megbízva a gyülekezetben. Bár az állam megengedte, hogy az elkobzott házunkban éljünk, törvényesen csak mintegy 40 évvel később kaptuk vissza, a kommunizmus bukása után.

Nem én voltam az utolsó a családban, akinek börtönbe kellett mennie. Még csak három éve voltam otthon, amikor Eduardot besorozták. A Biblia alapján kiiskolázott lelkiismerete miatt visszautasította a szolgálatot, ezért bebörtönözték. Még az unokámnak, Peternek is át kellett ezen esnie évekkel később, pedig neki gyenge az egészsége.

1989-ben összeomlott a kommunista uralom Csehszlovákiában. Milyen boldog voltam, amikor négy évtizedig tartó betiltás után szabadon prédikálhattam házról házra! (Cselekedetek 20:20). Mindaddig, amíg az egészségem engedte, örömmel vállaltam részt ebben a munkában. Most, 98 évesen már nem vagyok olyan jó állapotban, mint korábban, de még mindig boldog vagyok, hogy tanúskodhatok az embereknek Jehova dicsőséges ígéreteiről, melyeket a jövőre tett.

Megszámoltam, összesen öt ország 12 államfője gyakorolt hatalmat a szülőfalum felett, köztük diktátorok, elnökök és egy király is. Egyikük sem talált végleges megoldást azokra a bajokra, melyek uralmuk alatt az embereket sújtották (Zsoltárok 146:3, 4). Hálás vagyok Jehovának, hogy megengedte, hogy már kiskoromban megismerhessem őt. Így megérthettem, hogy a messiási Királyság által milyen megoldást kínál ő a bajokra, és nem kellett Isten nélkül, hiábavaló dolgokkal töltenem az életemet. Több mint 75 éve veszek részt aktívan a legjobb hír hirdetésében. Ez célt ad az életemnek, megelégedettséggel tölt el, és az a nagyszerű reménység is az enyém lehet, hogy örökké élhetek majd a földön. Vágyhatnék ennél többre? *

[Lábjegyzetek]

[Kép a 26. oldalon]

Röviddel a házasságkötésünk után

[Kép a 26. oldalon]

Eduarddal az 1940-es évek elején

[Kép a 27. oldalon]

Az 1947-es brnói kongresszust hirdetjük