Ugrás a tartalomra

Ugrás a tartalomjegyzékre

Bíztam Jehova szerető törődésében

Bíztam Jehova szerető törődésében

Élettörténet

Bíztam Jehova szerető törődésében

ANNA DENZ TURPIN ELMONDÁSA ALAPJÁN

„Miért, miért!” — kiáltott fel derűsen az édesanyám. Kislánykoromban rengeteg kérdést tettem fel, de anyu és apu soha nem hordtak le gyerekes kíváncsiságom miatt. Megtanítottak érvelni, és a saját, Biblia által kiiskolázott lelkiismeretemre támaszkodva döntéseket hozni. Milyen becses volt is ez a nevelés! Egy napon 14 éves koromban a nácik elszakították tőlem szeretett szüleimet, és soha nem láttam őket viszont.

ÉDESAPÁM, Oskar Denz, és édesanyám, Anna Maria, Lörrachban éltek, egy német városban a svájci határtól nem messze. Fiatalkorukban aktívan politizáltak, és a környékbeliek ismerték és tisztelték őket. De 1922-ben, röviddel azután, hogy összeházasodtak, megváltozott a véleményük a politikáról, és a céljaik is mások lettek. Anya tanulmányozni kezdte a Bibliát a Bibliakutatókkal, ahogyan Jehova Tanúit akkoriban hívták. Nagyon boldog volt, amikor megtudta, hogy Isten Királysága békét teremt majd a földön. Rövidesen apa is csatlakozott hozzá a tanulmányozásban, és elkezdtek járni a Bibliakutatók összejöveteleire. Az év karácsonyán apa még egy bibliatanulmányozási segédeszközt is ajándékozott anyának, az Isten hárfája című könyvet. Én, az egyetlen gyermekük, 1923. március 25-én születtem.

Olyan kellemes visszagondolni az együtt töltött időre! A nyári családi kirándulásokra a békés Fekete-erdőben, és azokra az alkalmakra, amikor anya a háziasszonyi teendők ellátására tanított. Még mindig magam előtt látom, ahogy ott áll a konyhában, és szemmel tartja az ő kis szakácsát. De a szüleim mindenekelőtt Jehova Isten szeretetére tanítottak, és arra, hogy bízzak benne.

A gyülekezetünkhöz körülbelül 40 szorgalmas Királyság-prédikáló tartozott. A szüleimnek jó érzékük volt ahhoz, hogy beszélgetéseket kezdeményezzenek a Királyságról. Korábbi közéleti tevékenységük miatt nem jöttek zavarba mások előtt, és az emberek is örömmel fogadták őket. Hétéves koromra én is szerettem volna házról házra prédikálni. Az első napon a társam a kezembe adott néhány kiadványt, rámutatott egy házra, és ennyit mondott: „Menj, kérdezd meg, hogy kérik-e ezeket.” 1931-ben részt vettünk a Bibliakutatók egyik kongresszusán a svájci Baselben. A szüleim ezen a kongresszuson keresztelkedtek meg.

A zűrzavart zsarnoki uralom váltja fel

Németországban nagy zűrzavar uralkodott abban az időben. Különböző politikai frakciók erőszakos összecsapásai törték meg az utcák csendjét. Az egyik éjjel arra ébredtem, hogy a szomszéd házban sikítoznak. Két tizenéves fiú egy vasvillával megölte a bátyját, mert nem értettek egyet a politikai nézeteivel. A zsidók elleni rosszindulat is érezhetően fokozódott. Az iskolában az egyik lányt a sarokba állították csak azért, mert zsidó volt. Nagyon sajnáltam őt. Akkor még nem sejtettem, hogy hamarosan én is megtudom, milyen érzés kitaszítottnak lenni.

1933. január 30-án Adolf Hitler lett Németország kancellárja. Úgy két háztömbnyivel messzebbről néztük, ahogy a nácik győzelemittasan kitűzik a horogkeresztes zászlót a városházán. Az iskolában a tanárunk lelkesen tanított minket a „heil Hitler!” köszöntésre. Még aznap délután elmondtam apának. Felkavarta a dolog. „Nem tetszik ez nekem — mondta. — A »heil« szó megmentést jelent. Ha »heil Hitler«-rel köszönnénk, akkor Hitlernek tulajdonítanánk a megmentésünket, nem Jehovának. Az én véleményem az, hogy ez nem helyes, de döntsd el te magad, hogy mit tegyél.”

Az osztálytársaim számkivetettként kezdtek bánni velem, mert úgy döntöttem, nem veszem számra a Hitler-köszöntést. Néhány fiú még meg is vert, amikor a tanárok nem figyeltek. Végül békén hagytak, de még a barátaim is azt mondták, hogy megtiltotta az apjuk, hogy velem játsszanak. Túl veszélyesnek tartottak.

Két hónappal azután, hogy a nácik hatalomra jutottak Németországban, betiltották Jehova Tanúi tevékenységét, mert veszélyesnek tartották a Tanúkat az államra nézve. A rohamosztagosok bezárták a magdeburgi hivatalt, és betiltották az összejöveteleinket. De mivel közel laktunk a határhoz, apa engedélyt szerzett, hogy átjárhassunk Baselbe, ahol részt vettünk a vasárnapi összejöveteleken. Gyakran mondogatta, hogy bárcsak a testvérek Németországban hozzájuthatnának ehhez a szellemi táplálékhoz, az segítene nekik bátorsággal szembenézni a jövővel.

Kockázatos kirándulások

A magdeburgi létesítmények bezárása után Julius Riffel, egy korábbi Bétel-szolga visszatért a szülővárosába, Lörrachba, hogy megszervezze a prédikálást az illegalitás alatt. Apa azonnal felajánlotta a segítségét. Leültette anyát és engem, és elmondta, hogy beleegyezett, hogy segít bibliai irodalmat hozni Svájcból Németországba. Azt is elmondta, hogy ez borzasztóan veszélyes munka lesz, és hogy bármikor letartóztathatják. Nem akarta, hogy úgy érezzük, nincs más választásunk, mint részt venni benne, a feladat ugyanis nekünk is kockázatos lesz. Anya azonnal rávágta: „Én melletted állok!” Majd mindketten rám néztek. „Én is melletted állok!” — mondtam.

Anya horgolt egy táskát, körülbelül akkorát, amekkora Az Őrtorony folyóirat volt. A táska oldalán egy nyílásba csúsztatta a kiadványokat, majd behorgolta a nyílást. Apa ruháira titkos zsebeket varrt, magának és nekem pedig készített egy-egy fűzőt, melyekben elfértek a kisméretű bibliatanulmányozási segédeszközök. Minden alkalommal, amikor sikerült hazatérnünk titkos kincseinkkel, megkönnyebbülten adtunk hálát Jehovának. A padláson rejtettük el az irodalmat.

A nácik eleinte nem gyanakodtak ránk. Soha nem kérdezősködtek, és nem is kutatták át az otthonunkat. Mégis jobbnak láttuk, ha kitalálunk egy jelet, amellyel baj esetén figyelmeztethetjük szellemi testvéreinket. A jel a 4711 lett, egy híres kölni neve. Ezzel gondoltuk valamilyen módon figyelmeztetni a testvéreket, ha kockázatos lenne meglátogatniuk minket. Apa arra is megkérte őket, hogy mielőtt belépnek a házba, nézzenek fel a nappali ablakaira. Ha a bal oldali ablak nyitva van, az azt jelenti, hogy valami nincs rendjén, és maradjanak távol.

1936—37-ben a Gestapo tömegével tartóztatta le a Tanúkat, és több ezrüket küldte börtönbe és koncentrációs táborba, ahol a lehető legbarbárabb és legszadistább módon bántak velük. A svájci Bernben lévő fiókhivatal hozzáfogott, hogy összegyűjtse az erről készült beszámolókat, köztük azokat is, amelyek a táborokból lettek kicsempészve, hogy kiadja őket a Keresztes hadjárat a keresztényiség ellen (Kreuzzug gegen das Christentum) című kiadványban a náci bűntények leleplezésére. Elvállaltuk, hogy átvisszük a határon Baselbe ezeket a titkos beszámolókat, ami veszélyes feladat volt. Ha a nácik elkapnak, és megtalálják nálunk ezeket a tiltott dokumentumokat, azonnal bebörtönöznek minket. Zokogtam, amikor elolvastam, hogy milyen gyötrelmeket élnek át a testvéreink. De nem féltem. Bíztam benne, hogy Jehova és a szüleim, a legjobb barátaim, vigyáznak majd rám.

Tizennégy évesen elvégeztem az iskolát, és egy vasedényszaküzletben kaptam irodai munkát. A futárkodást általában szombaton délután vagy vasárnap végeztük, amikor apunak nem kellett dolgoznia. Rendszerint kéthetente indultunk útnak. Úgy néztünk ki, mint egy átlagos család, mely egy kis hétvégi kirándulásra indul. Majdnem négy évig, egészen 1938-ig jöttünk-mentünk úgy, hogy a határőrök nem állítottak meg, és nem is próbáltak átkutatni minket. Aztán egy februári napon megtörtént a baj.

Lelepleznek minket!

Soha nem fogom elfelejteni apa arckifejezését, amikor megérkeztünk a Baselhez közeli felvevőhelyre, és meglátta a nagy köteg irodalmat, amely aznap várt ránk. Mivel egy másik futárcsaládot elkaptak, több könyvet kellett magunkkal vinnünk a szokásosnál. A határnál az egyik vámőr gyanakvóan méregetett minket, aztán elrendelte, hogy kutassanak át. Amikor megtalálták a könyveket, a vámőr a puskáját ránk szegezve kísért minket az ott várakozó rendőrautókhoz. Amint a tisztek elhajtottak velünk, apa megszorította a kezemet, és odasúgta: „Ne légy áruló. Ne adj fel senkit!” „Nem fogok” — biztosítottam róla. Amikor megérkeztünk Lörrachba, az én drága édesapámat elvitték, és nem is láttam többé. Eltűnt a becsukódó börtönajtó mögött.

Négy órán keresztül vallatott négy Gestapo-ügynök. Követelték, hogy áruljam el nekik a többi Tanú nevét és címét. Amikor nemet mondtam, az egyik tiszt dühbe gurult, és így fenyegetőzött: „Más módszerekkel is beszédre bírhatunk!” Nem mondtam nekik semmit. Ezután anyát és engem visszavittek a házunkba, amelyet most először át is kutattak. Anyát őrizetbe vették, engem pedig elvittek a nagynénémhez, és őt nevezték ki gyámomul. Nem tudták, hogy ő is Tanú. Bár megengedték, hogy dolgozzak, négy gestapós ült az épület előtt egy kocsiban, és minden mozdulatomat szemmel tartották, miközben egy rendőr fel-alá sétált a járdán.

Néhány nappal később ebédidőben kijöttem az épületből, és megláttam, hogy egy fiatal testvérnő felém tart kerékpárral. Ahogy közelebb ért, láttam, hogy egy papírdarabot készül odadobni nekem. Amint elkaptam, mindjárt a Gestapo emberei felé fordultam, hogy lássam, észrevették-e, mi történt. Meglepetésemre éppen abban a pillanatban nagy nevetésben törtek ki; még a fejüket is hátravetették!

A testvérnő üzenetében az állt, hogy menjek a szülei házához délben. De hogyan kockáztathatnám ezt meg a Gestapóval a sarkamban? Még gyanúba keverném őket. Először az autóban ülő négy ügynökre néztem, aztán arra a rendőrre, aki fel-alá masírozott a járdán. Nem tudtam, mitévő legyek. Könyörögve kértem Jehovától, hogy segítsen. Egyszer csak a rendőr odament a kocsihoz, és mondott valamit a gestapósoknak. Aztán beült, és elhajtottak!

A nagynéném éppen akkor fordult be a sarkon. Ekkor már elmúlt déli tizenkettő. Elolvasta az üzenetet, és úgy gondolta, azt kellene tennünk, amire utasítást kaptunk, feltételezve, hogy a testvérek elintézték a Svájcba való átjutásomat. Amikor megérkeztünk, a család bemutatott egy számomra ismeretlen férfinak. Heinrich Reiff volt a neve. Azt mondta, örül, hogy sikerült biztonságban odajutnom, és hogy azért jött, hogy segítsen kimenekülnöm Svájcba. Kaptam fél órát, hogy odaérjek az erdőbe, ahol találkoznom kellett vele.

Élet száműzöttként

Folytak a könnyeim, amikor odaértem arra a helyre, ahol Reiff testvér várt rám. Sajgott a szívem a gondolattól, hogy ott kell hagynom a szüleimet. Minden olyan gyorsan történt. Egy-két nyugtalanító pillanat után sikerült elvegyülnünk egy turistacsoportban, és biztonságban átjutottunk a svájci határon.

Amikor megérkeztem a berni fiókhivatalba, akkor tudtam meg, hogy az ottani testvérek szervezték meg a kijutásomat. Kedvesen helyet biztosítottak nekem maguk között. A konyhában dolgoztam, amit nagyon szerettem. De milyen nehéz volt száműzetésben élnem! Nem tudtam, mi fog történni a szüleimmel, akiket két év börtönbüntetésre ítéltek. Időnként annyira szomorú voltam, és úgy aggódtam, hogy bezárkóztam a fürdőszobába, és zokogtam. De sikerült rendszeresen leveleznem velük, és ők arra buzdítottak, hogy maradjak hűséges.

A szüleim hithű példája arra indított, hogy átadjam az életem Jehovának, és 1938. július 25-én megkeresztelkedtem. Egyévi Bétel-szolgálat után Chanélaz-ba mentem dolgozni, arra a farmra, melyet a svájci fiókhivatal vásárolt, hogy legyen hol élelmet előállítani a Bétel-családnak és elszállásolni az üldözés elől menekülő testvéreket.

Amikor a szüleim 1940-ben letöltötték a büntetésüket, a nácik felajánlották nekik, hogy elengedik őket, ha megtagadják a hitüket. A szüleim szilárdak maradtak, ezért koncentrációs táborba vitték őket, apát Dachauba, anyát Ravensbrückbe. 1941 telén anya és még rajta kívül több testvérnő a táborban megtagadta, hogy a hadseregnek végezzen munkát. Büntetésként három nap, három éjjel kellett a hidegben állniuk, utána pedig sötét cellákba zárták őket, és negyven napig alig kaptak pár falatot enni. Végül megkorbácsolták őket. Anya 1942. január 31-én, három héttel egy kegyetlen ütlegelés után meghalt.

Apát Dachauból Mauthausenbe, Ausztriába vitték. Ebben a táborban a nácik módszeresen ölték a rabokat éheztetéssel és rettenetesen kemény fizikai munkával. De apát másképp ölték meg a nácik hat hónappal anya halála után: orvosi kísérleteket hajtottak végre rajta. A tábori orvosok szándékosan megfertőzték a kísérleti nyulaknak tekintett rabokat tuberkulózissal. Később halálos injekciót kaptak a szívükbe. A hivatalos jelentés szerint apa azért halt meg, mert „gyenge volt a szívizma”. Negyvenhárom éves volt. Én csak hónapokkal később értesültem róla, hogy milyen brutálisan végeztek velük. Szeretett szüleim emléke még most is könnyeket csal a szemembe. De akkor is megvigasztalt, és most is megvigasztal az a tudat, hogy anya és apa, akik az égi életben reménykedtek, biztonságban vannak Jehova kezében.

A II. világháború után kiváltságomban állt részt venni New York államban az Őrtorony Gileád Bibliaiskolán, a 11. osztályban. Micsoda boldogság volt öt hónapig teljesen belemerülni a Szentírás tanulmányozásába! A diplomaosztás után 1948-ban Svájcba küldtek misszionáriusnak. Nem sokkal később megismerkedtem egy hűséges testvérrel, James L. Turpinnel, aki a Gileád ötödik osztályában végzett. Amikor Törökországban létrehozták az első fiókhivatalt, ő lett a felvigyázója. 1951 márciusában összeházasodtunk, és nemsokára rájöttünk, hogy szülők leszünk! Az Egyesült Államokba költöztünk, ahol az év decemberében világra hoztam a kislányunkat, Marlene-t.

Az évek során Jim és én nagy örömünket leltük a Királyság-szolgálatban. Szeretettel gondolok vissza az egyik bibliatanulmányozóra, egy fiatal kínai nőre, Pennyre, aki annyira szerette tanulmányozni a Bibliát. Meg is keresztelkedett, és később feleségül ment Guy Pierce-hez, aki most Jehova Tanúi Vezető Testületében szolgál. Az ilyen drága testvérek, mint amilyenek ők is, segítettek kitölteni az űrt, melyet a szüleim elvesztése okozott.

2004 elején a testvérek új Királyság-termet építettek Lörrachban — ahol a szüleim felnőttek —, a Stich utcában. A városi tanács úgy döntött, hogy annak elismeréseként, amit Jehova Tanúi tettek, a szüleim tiszteletére az utca nevét Denzstraße-ra (Denz utcára) változtatják. A Badische Zeitung című helyi újság az „Új utcanév a meggyilkolt Denz házaspár emlékére” főcím alatt leírta, hogy a szüleimet „egy koncentrációs táborban ölték meg a hitük miatt a Harmadik Birodalom uralmának idején”. Váratlan, de annál szívmelengetőbb fordulat volt számomra a városi tanácsnak ez az intézkedése.

Apa sokszor mondogatta, hogy úgy tervezzük a jövőnket, mintha Armageddon nem a mi életidőnkben jönne el, de úgy éljük a mindennapjainkat, mintha holnapra várnánk. Mindig megpróbáltam e szerint az értékes tanács szerint élni. Nem mindig könnyű megtalálni az egyensúlyt a türelem és a buzgó várakozás között, különösen most, hogy a koromból adódó betegségek miatt már nem tudok kimozdulni otthonról. De sohasem kételkedtem Jehova ígéretében, mely minden hűséges szolgájának szól: „Bízzál Jehovában teljes szívedből . . . Minden utadban vedd figyelembe őt, és akkor ő fogja egyengetni ösvényeidet” (Példabeszédek 3:5, 6).

[Kiemelt rész/kép a 29. oldalon]

DRÁGA SZAVAK A MÚLTBÓL

Egy nő, aki Lörrachtól nem messze él egy faluban, az 1980-as években ellátogatott Lörrachba. Az ottaniak éppen lomtalanítottak, és egy közterületre vitték azokat a holmikat, amelyekre már nem volt szükségük. Így bárki átválogathatta őket, és ha kellett neki valami, elvihette. Ez az asszony talált egy varródobozt, és hazavitte. Később a doboz aljából egy kislány fényképei kerültek elő, és olyan levelek, amelyeket koncentrációs táborból származó levélpapírra írtak. Az asszonynak nagyon felkeltették a kíváncsiságát a levelek, és eltűnődött, hogy vajon ki lehet a fonott hajú kislány.

Aztán egy napon 2000-ben az asszony elolvasott egy újságcikket, amely egy lörrachi történelmi kiállításról számolt be. A cikk leírta, min mentek keresztül Jehova Tanúi a náci időszak alatt, és a mi családunkról is beszélt. Rólam is közöltek néhány tizenéves kori képet az újságban. Amikor a nő látta, hogy minden részlet egybevág, kapcsolatba lépett az újságíróval, és elmondta neki, hogy mit talált — összesen 42 levelet! Néhány hét múlva már az én kezemben voltak. A levelekben a szüleim kézzel írott sorait olvashattam. Rengeteget kérdezősködtek felőlem a nagynénémtől. Soha nem szűntek meg szeretettel törődni velem. Én csak ámulok, hogy ezek a levelek épségben maradtak, és több mint 60 év múlva előkerültek!

[Képek a 25. oldalon]

Boldog családunkat szétszakították, amikor Hitler hatalomra került

[Forrásjelzés]

Hitler: U.S. Army photo

[Képek a 26. oldalon]

1. A magdeburgi hivatal

2. A Gestapo több ezer Tanút tartóztatott le

[Kép a 28. oldalon]

Jim és én mindig is nagy örömünket leltük a Királyság-szolgálatban