Élettörténet

Megtanultunk teljes szívből Jehovában bízni

NATALIE HOLTORF ELMONDÁSA ALAPJÁN

1945 júniusában egy nap sápadt férfi jelent meg a házunknál, és türelmesen állt az ajtó előtt. Kisebbik lányom, Ruth rémülten kiáltott fel: „Mama, van valaki az ajtóban!” Nem tudta, hogy az a valaki az ő édesapja, és az én drága férjem, Ferdinand. Csupán három nappal Ruth születése után ment el otthonról Ferdinand — ennek már két éve volt akkor —, majd letartóztatták, és egy náci koncentrációs táborban kötött ki. De ekkor Ruth végre valahára találkozhatott az apukájával, és családunk újra egyesülhetett. Ferdinandnak és nekem annyi mesélnivalónk volt egymásnak!

FERDINAND 1909-ben született a németországi Kiel nevű városban, én pedig szintén Németországban, csak Drezdában, és 1907-ben. Tizenkét éves koromban került kapcsolatba a családunk először a Bibliakutatókkal, ahogyan Jehova Tanúit akkoriban hívták. Tizenkilenc évesen kiléptem a protestáns egyházból, és átadtam életemet Jehovának.

Közben Ferdinand elvégezte a tengerészeti főiskolát, és tengerész lett. Utazásai során kérdések merültek fel benne, melyek egy Teremtő létezésével voltak kapcsolatban. Egy útjáról hazatérve Ferdinand meglátogatta a bátyját, aki Bibliakutató volt. Ez a látogatás elegendő volt ahhoz, hogy meggyőződjön róla, hogy a Biblia válaszol azokra a kérdéseire, amelyek  gyötörték. Otthagyta az evangélikus egyházat, és úgy döntött, hogy tengerészi munkájával is felhagy. A prédikálótevékenységben töltött első napja után teljes szívéből arra vágyott, hogy élete hátralévő részében ezt a szolgálatot végezhesse. Még ugyanaznap este Ferdinand átadta az életét Jehovának. 1931 augusztusában keresztelkedett meg.

Tengerész és prédikáló

1931 novemberében Ferdinand vonatra szállt, és Hollandiába utazott, hogy ott támogassa a prédikálómunkát. Amikor elmondta az ottani munkát megszervező testvérnek, hogy korábban tengerész volt, a testvér felkiáltott: „Pont egy ilyen emberre van szükségünk!” A testvérek ugyanis már béreltek egy hajót, hogy egy csoport úttörő (azaz teljes idejű szolga) elmehessen az ország északi részén, a vízi utak mentén élőkhöz prédikálni. A hajó legénysége öt főből állt, de egyikük sem ismerte a hajózás csínját-bínját. Így hát Ferdinand lett a hajóskapitány.

Hat hónappal később megkérték Ferdinandot, hogy szolgáljon úttörőként Tilburgban, Hollandia déli részén. Én is akkortájt érkeztem Tilburgba, hogy úttörőszolgálatot végezzek, és találkoztam Ferdinanddal. Azon nyomban megkértek minket, hogy költözzünk Groningenbe, az ország északi vidékére. Ott 1932 októberében összeházasodtunk, és egy olyan házban töltöttük a nászutunkat, ahol több úttörő is lakott, közben pedig az úttörőszolgálatot is folytattuk!

1935-ben született meg Esther lányunk. Bár alig volt valami jövedelmünk, elhatároztuk, hogy nem hagyjuk abba az úttörőszolgálatot. Egy faluba költöztünk, és egy kis házikóban laktunk. Miközben én otthon voltam a kicsivel, a férjem egész nap a szolgálatban volt. Másnap aztán cseréltünk. Ez egészen addig így ment, amíg Esther elég nagy nem lett ahhoz, hogy velünk jöjjön a szolgálatba.

Nem sokkal később vészjósló felhők gyülekeztek Európa politikai horizontján. Értesültünk róla, hogy a németországi Tanúkat üldözik, és tudtuk, hogy hamarosan rajtunk a sor. Azon tűnődtünk, vajon hogyan boldogulunk majd a súlyos üldözés közepette. 1938-ban a holland hatóságok egy határozatot léptettek életbe, melynek értelmében külföldiek nem házalhattak vallásos kiadványokkal. A holland Tanúk úgy segítettek nekünk a szolgálat folytatásában, hogy megadták olyan emberek neveit, akik érdeklődést mutattak a munkánk iránt, így mi néhányukkal bibliatanulmányozást folytathattunk.

Ez idő tájt Jehova Tanúi kongresszust rendeztek. Bár nem volt pénzünk a vonatjegyekre, szerettünk volna jelen lenni a programon. Ezért aztán kerékpárral indultunk útnak — háromnapos túra volt —, úgy, hogy a kis Esther a kormánynál utazott egy ülésben. Az éjszakákat Tanúknál töltöttük, akiknek a lakása útba esett.  Annyira örültünk, hogy jelen lehetünk első országos kongresszusunkon! A program megerősített minket az előttünk álló próbák elviselésére. Mindenekelőtt pedig arra emlékeztetett bennünket, hogy bízzunk Istenben. A mottónk a Zsoltárok 31:6 szavai lettek: „Én Jehovában bízom.”

Vadásznak ránk a nácik

1940 májusában a nácik betörtek Hollandiába. Nem sokkal ezután a Gestapo, vagyis a titkosrendőrség meglepetésszerű látogatást tett nálunk, miközben a bibliai irodalomszállítmányunkat válogattuk szét. Ferdinandot elvitték a Gestapo főhadiszállására. Estherrel rendszeresen meg tudtuk látogatni őt. Néha a szemünk láttára hallgatták ki és verték meg. Decemberben váratlanul szabadon engedték, de nem sokáig volt szabad. Egyik este, amikor hazafelé tartottunk, észrevettük, hogy a Gestapo egyik autója a házunk közelében parkol. Ferdinand el tudott menekülni, míg Esther és én beléptünk a házba. A Gestapo már várt ránk. Ferdinandot keresték. Miután a Gestapo elment, még ugyanazon az éjjel a holland rendőrség is beállított, és elvittek kihallgatni. Másnap Estherrel bujdosni kezdtünk, és egy újonnan megkeresztelkedett Tanú-házaspár otthonában, a Norder családnál leltünk menedékre és oltalomra.

1941 januárjának vége felé letartóztattak egy lakóhajón élő úttörő házaspárt. Másnap egy körzetfelvigyázó (utazószolga) és a férjem felment a hajóra, hogy elhozzanak egy-két dolgot a házaspár holmijai közül, de a Gestapo ügynökei lecsaptak rájuk. Ferdinandnak sikerült egérutat nyernie, és kerékpárral elmenekülnie. A körzetfelvigyázót viszont börtönbe vitték.

Ferdinandot megkérték a felelős testvérek, hogy vegye át a körzetfelvigyázó feladatait. Ez azt jelentette, hogy egy hónapban csak három napot lehet otthon velünk. Ez új helyzet elé állított minket, amely nem volt könnyű, de én folytattam az úttörőszolgálatot. A Gestapo fokozott igyekezettel kereste a Tanúkat, ezért folyton vándoroltunk. 1942 folyamán háromszor kellett költözködnünk. Végül Rotterdam városában kötöttünk ki, messze attól a helytől, ahol Ferdinand titokban végezte a szolgálatot. Akkorra várandós voltam második gyermekünkkel. A Kamp család kedvesen befogadott minket. Két fiukat nem sokkal azelőtt hurcolták koncentrációs táborba, hogy mi megérkeztünk.

Nyomunkban a Gestapo

Második gyermekünk, Ruth 1943 júliusában jött a világra. Ruth születése után Ferdinand velünk tudott tölteni három napot, de azután mennie kellett, és ezt követően sokáig nem láttuk őt. Körülbelül három héttel később Ferdinandot Amsterdamban letartóztatták. Elvitték a Gestapo hivatalába, ahol igazolták a kilétét. Könyörtelen kihallgatásnak vetették alá, és kényszerítették, hogy mondjon valamit a prédikálótevékenységünkről. De Ferdinand csak annyit volt hajlandó elárulni, hogy ő Jehova Tanúja, és hogy nem vesz részt politikai mozgalomban. A Gestapo tisztjei tomboltak dühükben, hogy Ferdinand mint német állampolgár nem vonult be katonának, és azzal fenyegették, hogy árulóként kivégzik.

A következő öt hónapban Ferdinandot egy börtöncellában tartották fogva, ahol állandóan azzal ijesztgették, hogy kivégzőosztag elé állítják. Ő azonban mindezek ellenére nem ingott meg a Jehova iránti lojalitásában. Mi segített neki szellemileg erősnek maradni? Isten Szava, a Biblia. Persze Tanú lévén Ferdinandnál nem lehetett Biblia. Más rabok viszont kérhettek, így Ferdinand rábeszélte a cellatársát, hogy kérjen a családjától egy Bibliát. A férfi meg is tette. Évekkel később, bármikor mesélt is Ferdinand erről az esetről, mindig ragyogó szemekkel jelentette ki: „Micsoda vigasztalást nyújtott nekem az a Biblia!”

1944 januárjának elején Ferdinandot váratlanul koncentrációs táborba vitték a hollandiai Vughtbe. Ki hitte volna, hogy ez az átköltöztetés áldásnak bizonyul majd számára, hiszen  46 Tanúval találkozik! Amikor megtudtam, hogy máshová került, nagyon boldog voltam, hogy még mindig életben van!

Szakadatlanul prédikál a koncentrációs táborban

A táborban nagyon nehéz volt az élet. Nagyfokú rosszultápláltság, semmi meleg ruha, átható hideg — ez jellemezte a mindennapokat. Ferdinand elkapott egy súlyos mandulagyulladást. Miután órákon át tartott a névsorolvasás a dermesztő hidegben, jelentkezett a betegszobán. Mivel azonban kizárólag azoknak a betegeknek engedték meg, hogy ott maradjanak, akiknek legalább 40 fokos volt a lázuk, Ferdinandnak nem járt a pihenés, hisz csak 39 fokos volt a láza! Azt mondták, hogy menjen vissza dolgozni. Együtt érző rabtársak segítettek neki rövidebb időszakokra elrejtőzni egy meleg helyen. Megkönnyebbülés volt számára, amikor enyhébbre fordult az időjárás. Ezenkívül néhány testvér élelmiszercsomagot kapott, és tartalmát megosztotta másokkal, ily módon Ferdinand egy kicsit meg tudott erősödni.

Mielőtt a férjem börtönbe került, a prédikálás volt a mindene, így a táborban is folyton beszélt másoknak a hitnézeteiről. A tábori tisztek sokszor gúnyos megjegyzéseket tettek rá a lila háromszög miatt, mely a Tanú-rabok azonosító jele volt. De Ferdinand ezeket a megjegyzéseket lehetőségnek tekintette arra, hogy beszélgetést kezdeményezzen velük. A testvérek prédikálóterülete kezdetben csak azokra a barakkokra terjedt ki, ahol a legtöbben Tanúk voltak. Ezért felmerült bennük a kérdés: „Hogyan prédikálhatnánk még több rabnak?” A tábor igazgatósága akaratlanul is megoldással szolgált. Hogyan?

A testvéreknek volt egy titkos bibliai irodalomkészletük, valamint 12 Bibliájuk. Egy nap az őrök megtaláltak néhány kiadványt, csakhogy azt nem tudták kideríteni, hogy kié. Ezért aztán a tábori tisztek úgy döntöttek, hogy a Tanúk csoportját feloszlatják. Így történt, hogy minden testvér büntetésből másik barakkba lett szállítva, ahol olyan rabok laktak, akik nem voltak Tanúk. Ráadásul a testvéreknek étkezés közben is olyanok mellett kellett ülniük, akik nem voltak Tanúk. Ez az elrendezés kedvezett nekik. A testvérek ekkor pontosan azt tehették, amit már eleve tenni szerettek volna: annyi rabnak prédikálhattak, amennyinek csak tudtak.

Két lányunk nevelése egyedül

Én eközben a két lányunkkal még mindig Rotterdamban éltem. Az 1943/44-es tél rendkívül kemény volt. A házunk mögött egy német katonákból álló, légvédelmi tüzérségi osztag működött. Előttünk meg a kikötő volt a Waal folyón, a szövetségesek bombázóinak egyik elsődleges célpontja. Nem mondhatnám, hogy a legbiztonságosabb helyen bujkáltunk. És akkor még nem beszéltem arról, hogy az élelem is kevés volt. Minden addiginál jobban megtanultunk teljes szívből Jehovában bízni (Példabeszédek 3:5, 6).

A nyolcéves Esther segített kis családunknak azzal, hogy sorban állt az ingyenkonyhán. Ám sokszor előfordult, hogy mire ő került sorra, már elfogyott az élelem. Egyik ilyen élelemgyűjtő körútján légitámadás érte a várost. Pánikba estem, amikor meghallottam a robbanásokat, de aggodalmam hamar elszállt, és örömkönnyek váltották fel, amikor sértetlenül hazaért, sőt még néhány cukorrépát is hozott.

— Mi történt? — kérdeztem tőle azonnal.

— Amikor potyogtak a bombák — válaszolta nyugodt hangon —, csak azt tettem, amit apu mondott, elnyúltam a földön, fekve maradtam és imádkoztam. És bevált!

Mivel az én beszédemen érződött a németes kiejtés, biztonságosabb volt, hogy Esther végezze el azt a csekélyke vásárlást, amit még lehetett. Ez nem kerülte el a német katonák figyelmét, ezért kérdezgetni kezdték Esthert. Ő azonban nem árult el egyetlen titkot sem. Otthon elsajátította a Biblia ismeretét a segítségemmel, és mivel nem tudott iskolába járni, írni-olvasni is megtanítottam, valamint egyéb dolgokra is képeztem.

 Esther a szolgálatban is segítségemre volt. Mielőtt elmentem valakihez tanulmányozni a Bibliát, Esther előrement, és megnézte, hogy úgymond tiszta-e a levegő. Ellenőrizte, hogy a helyén van-e az a jel, amelyben megállapodtam a bibliatanulmányozóval. Például ha az a személy, akihez mentünk, egy bizonyos pozícióban tette az ablakpárkányra a virágcserepet, abból tudtam, hogy mehetek. A bibliatanulmányozás alatt Esther végig kint maradt, a kis Ruthot a babakocsiban tologatva az utcán járt fel-alá, és figyelte, nincs-e valami veszélyre utaló jel.

Sachsenhausen

Hogy ment Ferdinand sora? 1944 szeptemberében sok más személlyel együtt őt is egy vasútállomásra vezették, ahol 80 fős csoportokban vagonokba zsúfolták a rabokat. Mindegyik vagonban volt egy vödör, mely illemhelyül szolgált, és egy másik, amelyben az ivóvizet tárolták. Három nap és három éjjel utaztak, és csak állóhely volt a vagonban! Alig kaptak friss levegőt, mivel a vagonokat bezárták, és csak imitt-amott volt egy kémlelőnyílás rajtuk. Leírhatatlan, milyen hőséget, éhséget és szomjúságot, na meg bűzt kellett elviselniük.

A vonat végül a hírhedt sachsenhauseni koncentrációs tábornál állt meg. Az összes rabot megfosztották mindenétől, amije még volt. Ám azt a 12 kis Bibliát, melyet a Tanúk magukkal vittek az útra, nem kobozták el!

Ferdinandot nyolc testvérrel egy kisegítőtáborba küldték Rathenow-ba, hogy háborús felszereléseket gyártsanak. Noha gyakorta fenyegették őket kivégzéssel, mégsem voltak hajlandók elvégezni ezt a fajta munkát. Úgy buzdították egymást arra, hogy szilárdan álljanak, hogy reggelente megbeszéltek egy bibliaverset, például a Zsoltárok 18:2-t, amelyen aztán egész nap elmélkedhettek. Így tudtak szellemi témákról gondolkodni.

Idővel a tüzérségi csapatok féktelen ordításából kiderült, hogy közelednek a szövetségesek és az orosz csapatok. Először az orosz csapatok érkeztek meg a táborba, ahol Ferdinand és a társai tartózkodtak. Adtak némi élelmet a raboknak, majd azt parancsolták, hogy hagyják el a tábort. 1945 áprilisának végére az orosz hadsereg engedélyt adott nekik arra, hogy hazatérjenek.

Végre együtt a család

Ferdinand június 15-én érkezett Hollandiába. A testvérek Groningenben szívélyesen üdvözölték őt. Hamarosan megtudta, hogy mi is életben vagyunk, és hogy ott vagyunk az országban valahol. Mi szintén hírt kaptunk felőle, de úgy tűnt, mintha sohasem akarna eljönni a pillanat, amikor megérkezik. Végre aztán egyik nap a kis Ruth felkiáltott: „Mama, van valaki az ajtóban!” Ott volt az én szeretett férjem, és gyermekeim drága apukája!

Rengeteg gondunk volt, amiket meg kellett oldanunk, hogy újra normális családként élhessünk. Nem volt hol laknunk, és a legfőbb nehézség az állandó tartózkodási engedélyünk visszaszerzése volt. Németek lévén évekig úgy bántak velünk a holland tisztviselők, mintha  számkivetettek lennénk. Idővel azonban sikerült megállapodnunk, és visszatérnünk az életnek abba a medrébe, amelyre oly nagyon vágytunk: családként együtt szolgálni Jehovát.

„Én Jehovában bízom”

A későbbi években valahányszor csak összejöttünk a barátainkkal, akik hozzánk hasonlóan nehézségeket éltek át azokban a napokban, mindig felidéztük, milyen szeretettel vezérelt bennünket Jehova a bajokkal teli időkben (Zsoltárok 7:1). Örültünk, hogy Jehova megengedte, hogy azokban az években is részt vegyünk a Királyság-érdekek előmozdításában. Sokszor mondtuk azt is, mennyire boldogok vagyunk, hogy fiatalságunkat Jehova szent szolgálatában töltöttük (Prédikátor 12:1).

A náci üldözés időszaka után Ferdinanddal több mint 50 éven át szolgáltuk együtt Jehovát, majd ő 1995. december 20-án befejezte földi pályafutását. Én nemsokára 98 éves leszek. Nap mint nap köszönetet mondok Jehovának, hogy a gyermekeink annyira támogattak minket azokban a nehéz években, és hogy még mindig meg tudom tenni az ő szolgálatában azt, amire képes vagyok, hogy dicsőítsem a nevét. Hálás vagyok Jehovának mindazért, amit értem tett, és szívből jövő vágyam, hogy továbbra is mottómmal összhangban éljek: „Én Jehovában bízom” (Zsoltárok 31:6).

[Kép a 19. oldalon]

Ferdinand és én 1932 októberében

[Kép a 19. oldalon]

Az „Almina” nevű evangéliumhirdető hajó és legénysége

[Kép a 22. oldalon]

Ferdinanddal és a gyermekekkel