Másokhoz hasonlítod magadat?

KI AZ közülünk, aki még nem találkozott olyan emberrel, aki jobban néz ki nála, minden jel szerint népszerűbb, gyorsabb a felfogóképessége, vagy jobb jegyeket kap az iskolában? Másoknak meg talán az egészségük jobb, a munkájuk jár több örömmel, sikeresebbek, vagy látszólag több barátjuk van. De az is lehet, hogy nagyobb vagyonuk és több pénzük van, újabb az autójuk, esetleg csak boldogabbnak látszanak. Ilyenek láttán vajon másokhoz hasonlítjuk magunkat? Elkerülhetetlen, hogy ezt tegyük? Miért fordulhat elő, hogy egy keresztény óvakodik ilyesmitől? És hogyan lehetünk elégedettek anélkül, hogy másokhoz hasonlítanánk magunkat?

Miért és mikor hasonlíthatjuk magunkat másokhoz?

Az egyik felfogás — amiért az emberek másokhoz hasonlíthatják magukat — az, hogy ezzel megőrzik vagy növelik az önbecsülésüket. Az embereket gyakran elégedettség tölti el, amikor észreveszik, hogy ugyanolyan sikeresek, mint egykorú társaik. Egy másik nézet az, hogy az összehasonlítással próbáljuk eloszlatni a saját személyünkkel kapcsolatos bizonytalanságot, hogy lássuk, mire vagyunk képesek, és milyen korlátaink vannak. Megfigyeljük, hogy mások mit érnek el. Ha sok tekintetben olyanok, mint mi, és elértek bizonyos célokat, úgy érezhetjük, hogy mi is el tudunk érni hasonló célkitűzéseket.

Leginkább olyan emberekkel hasonlítjuk össze magunkat, akik hasonlóak hozzánk — akár nemben, akár korban, akár társadalmi rétegben — és akiket ismerünk. Kevés az esélye annak, hogy olyan valakivel mérjük össze magunkat, aki nagyon más, mint mi. Más szavakkal, egy átlagos tinédzser lány aligha fogja magát egy topmodellhez hasonlítani, ámde az osztálytársaival annál inkább összeméri magát, és a modell sem egy átlagos tinilányhoz hasonlítja magát.

Milyen téren hasonlítjuk össze magunkat másokkal? Az alapján, amit birtoklunk, vagy amilyen tulajdonságaink vannak, és amit a közösségünkben értékesnek tekintenek, például az intelligencia, a szépség, a gazdagság vagy a ruhák. De olyasmiben is hajlamosak vagyunk összemérni magunkat másokkal, ami érdekel minket. Például valószínűleg nem fogjuk irigyelni egy ismerősünk bélyeggyűjteményét, hacsak mi magunk nem érdeklődünk különösképpen a bélyeggyűjtés iránt.

 Az összehasonlítás az emberből az elégedettségtől kezdve a depresszióig, a csodálattól és a versengésre való vágytól a nyugtalanságig vagy az ellenséges érzületig sok mindent kiválthat. Ezeknek az érzéseknek a némelyike káros, és nem fér össze a keresztényi tulajdonságokkal.

Versengésből eredő összehasonlítások

Sokan, akik az összehasonlításból „győztesekként” akarnak kikerülni, versenyszelleműek. Jobbak akarnak lenni másoknál, és nem elégedettek, amíg azt nem érzik, hogy valóban jobbak. Nem valami felüdítő ilyen emberek társaságában lenni. A velük való barátság feszült, a kapcsolat kiélezett. Nemcsak hogy nincs bennük alázat, de általában a Biblia azon tanácsát sem alkalmazzák, hogy szeressük felebarátainkat, mivel viselkedésük könnyen alacsonyabbrendűséget és a megaláztatás érzését keltheti másokban (Máté 18:1–5; János 13:34, 35).

Ha azt az érzést keltjük másokban, hogy „vesztesek”, akkor bizonyos értelemben sebet ejtünk rajtuk. Egy írónő szerint „kudarcaink sokkal fájdalmasabbak, ha úgy tűnik, hogy olyanok szerzik meg azt, amit mi szerettünk volna, akik ugyanolyan helyzetben vannak, mint mi”. A versenyszellem így irigységet, neheztelést és haragot vált ki másnak a javai, az anyagi jóléte, a státusa, a hírneve, a fölénye és ehhez hasonlók miatt. Ez pedig csak még több versengéshez vezet, aztán bezárul az ördögi kör. A Biblia elítéli a ’vetélkedés szítását’ (Galácia 5:26).

A vetélytársak teljesítményének kisebbítésével az irigyek megpróbálják megmenteni saját, sérült önbecsülésüket. Az effajta reakciók talán semmiségnek tűnnek, ám ha nem ismerjük fel, és nem szabályozzuk, rosszindulatú helytelenségekhez vezethetnek. Nézzünk most meg két bibliai beszámolót, melyekben az irigység is szerepet kapott.

Abban az időben, amikor Izsák a filiszteusok között élt, áldásban részesült, s ezért „lettek juhnyájai, marhacsordái és számos szolgája, úgyhogy a filiszteusok kezdtek irigykedni rá”. Ezért aztán betömték azokat a kutakat, melyeket Izsák apja, Ábrahám ásott, és királyuk arra kérte Izsákot, hogy hagyja el a területet (1Mózes 26:1–3, 12–16). Irigységük rosszindulatú és romboló volt. Egyszerűen nem bírták elviselni, hogy Izsák jólétnek örvend közöttük.

Évszázadokkal később Dávid kitűnt a harcmezőn. Izrael asszonyai a következőképpen ünnepelték hőstetteit egy énekben: „Megverte Saul az ezreit, és Dávid is a tízezreit.” Bár Saul kapott némi dicséretet, mégis megalázónak tartotta ezt az összehasonlítást, és irigység gyúlt a szívében. Attól kezdve ellenszenvet kezdett táplálni Dávid iránt. Hamarosan megtette az első kísérletet a sok közül arra, hogy megölje Dávidot. Micsoda gonoszság származhat az irigységből! (1Sámuel 18:6–11).

Ha tehát másokhoz hasonlítjuk magunkat, az ő kiemelkedő tetteikhez vagy fölényeikhez, és ez irigységhez vagy a versenyszellemhez hasonló érzéseket ébreszt bennünk, akkor vigyázzunk! Ezek negatív érzelmek, és nem férnek össze Isten gondolkodásmódjával. De mielőtt megvizsgálnánk, hogy ezeknek a tulajdonságoknak miként lehet ellenállni, vegyünk most szemügyre először valami mást, ami miatt összehasonlítjuk magunkat másokkal.

Önértékelés és megelégedettség

„Intelligens, vonzó, ügyes, fitt, tiszteletet parancsoló és szeretetre méltó vagyok? És mennyire?” Ritkán állunk a tükör előtt ezt és ehhez hasonlókat kérdezve magunktól. Pedig egy írónő szerint „tudat alatt gyakran átvillannak az agyunkon ilyen kérdések, és hallgatólagosan válaszolunk is rájuk, amitől többé-kevésbé megnyugszunk”. Aki nem biztos abban, hogy mire képes, jó, ha eltűnődik ezeken a dolgokon, anélkül, hogy késztetést érezne a versengésre, vagy csöppnyi irigység alakulna ki benne. Egyszerűen csak értékeli  önmagát. Ez nem feltétlenül rossz. De nem az a módja ennek, hogy másokhoz hasonlítjuk magunkat.

Különböző képességeink vannak, és ez több körülménytől függ. Mindig lesznek néhányan, akik látszólag jobbak, mint mi. Ezért ahelyett, hogy irigykedve szemlélnénk őket, inkább Isten igazságos irányadó mértékeihez mérve ítéljük meg a teljesítményünket, mivel ezek az irányadó mértékek biztos vezetők a helyes és a jó tekintetében. Jehovát az érdekli, hogy személy szerint kik vagyunk. Neki nem kell összehasonlítania minket senkivel sem. Pál apostol ezt tanácsolja: „Ki-ki pedig az ő saját munkáját próbálja meg, és akkor egyedül önmagára nézve lesz oka az ujjongásra, és nem a másikhoz viszonyítva” (Galácia 6:4).

Az irigység leküzdése

Mivel minden ember tökéletlen, valószínűleg megfeszített erővel és kitartóan kell igyekeznünk, hogy leküzdjük az irigységet. Az a dolognak csak egy része, hogy tudjuk, mit ír a Szentírás — „a tiszteletadásban egymást megelőzők legyetek” —, de megint más aszerint cselekedni is. Pál elismerte, hogy hajlama van a bűnre. Leküzdéséhez ’meg kellett öklöznie testét, és rabszolgává kellett tennie’ (Róma 12:10; 1Korintusz 9:27). Nekünk ez azt jelentheti, hogy ellenállunk a versenyszellemű gondolatoknak, és építő gondolatokkal váltjuk fel őket. Imádkoznunk kell, kérve Jehova segítségét, hogy ’ne gondoljunk többet magunkról, mint amennyit szükséges gondolni’ (Róma 12:3).

A Biblia tanulmányozása és az azon való elmélkedés szintén segít. Gondolkodj például az eljövendő Paradicsomról, melyet Isten ígér. Akkor mindenki békében, egészségben fog élni, lesz mindenkinek bőséges élelme, kényelmes otthona és kielégítő munkája (Zsoltárok 46:8, 9; 72:7, 8, 16; Ézsaiás 65:21–23). Érez-e majd bárki is versengésre való hajlamot? Aligha. Nem lesz rá ok. Igaz, hogy Jehova nem tárt fel minden részletet arról, hogy milyen lesz akkor az élet, de ésszerűen arra számíthatunk, hogy mindenki olyasmivel tud majd foglalkozni, vagy olyan készségeket sajátít el, amilyeneket szeretne. Az egyik ember talán csillagászatot fog tanulni, a másik szép dolgokat tervez. Miért irigykedne egyik a másikra? A társaink tevékenysége ösztönző erő lesz, nem pedig ok a neheztelésre. Az ilyen érzések a múlté lesznek!

Ha ilyen életre vágyunk, nem kellene arra törekednünk, hogy már most tápláljuk ugyanazt a gondolkodásmódot is? Már most szellemi paradicsomnak örvendhetünk, és sok olyan gondtól mentesülünk, amely a körülöttünk lévő világban van. Mivel Isten új világában nem lesz versenyszellem, nyomós okunk van arra, hogy már most is kerüljük.

Akkor helytelen másokhoz hasonlítani magunkat? Vagy van olyan, amikor helyénvaló?

Megfelelő okok az összehasonlításra

Sok összehasonlítás keserűséget vagy depressziót vált ki, de nem kell mindenképpen ide vezetnie. E tekintetben figyeljük meg, mit tanácsol Pál apostol: „legyetek utánzói azoknak, akik hit és türelem által öröklik az ígéreteket” (Héberek 6:12). Jó eredmények születnek, ha igyekszünk olyan tulajdonságokat ápolni, amilyeneket Jehova ókori, hűséges szolgái mutattak fel. Való igaz, hogy ez némi összehasonlítást is magában foglal, de abban segít, hogy lássunk magunk előtt utánzásra méltó példákat  és olyan területeket, ahol még van mit javítanunk.

Vegyük például Jonatán esetét. Bizonyos értelemben azt mondhatnánk, hogy neki aztán volt oka irigykedni. Izrael királyának, Saulnak a legidősebb fia lévén Jonatán egykor arra vágyhatott, hogy ő lesz a király, de Jehova egy nála körülbelül 30 évvel fiatalabb embert választott, Dávidot. Jonatán nem forralt bosszút, hanem kitűnt azzal, hogy önzetlen barátságba került Dáviddal, és támogatta őt mint Jehova királyjelöltjét. Jonatán igazi szellemi ember módjára viselkedett (1Sámuel 19:1–4). Ellentétben az apjával, aki riválisának tekintette Dávidot, Jonatán felismerte, hogy Jehova keze van a dologban, és alárendelte magát az Ő akaratának; nem hasonlította magát Dávidhoz, azt kérdezve, hogy „miért Dávid, és miért nem én”?

Keresztény hittársaink körében sohase érezzük veszélyeztetve magunkat, mintha túl akarnának szárnyalni minket, vagy át akarnák venni a helyünket. A versengés helytelen. Az érett keresztényeket az együttműködés, az egység, a szeretet, és nem a versengés jellemzi. Francesco Alberoni szociológus ezt mondja: „A szeretet az irigység nagy ellensége. Ha szeretünk valakit, jót akarunk neki, és annak örülünk, ha sikeres és boldog.” Ha tehát másvalakit választanak egy kiváltságra a keresztény gyülekezetben, az vall szeretetre, ha elfogadjuk ezt. Jonatán is ezt tette. Hozzá hasonlóan mi is áldásban részesülünk, ha támogatjuk azokat, akik hűségesen szolgálnak a Jehova szervezetében kapott felelős állásukban.

Ildomos nagyra becsülni keresztény hittársaink kiváló példáját. Ha kiegyensúlyozottan hasonlítjuk magunkat hozzájuk, az egészséges módon ösztönözhet minket hitük utánzására (Héberek 13:7). De ha nem vigyázunk, az összehasonlítás versengésbe csaphat át. Ha úgy érezzük, hogy egy általunk nagyra becsült személy túlszárnyal minket, és megpróbáljuk befeketíteni vagy kritizálni, akkor az összehasonlítás irigységbe csaphat át.

Egyetlen tökéletlen ember sem tud eszményi példát mutatni. Ezért a Szentírás kijelenti: „Legyetek . . . az Isten utánzóivá mint szeretett gyermekek.” Továbbá „Krisztus is szenvedett értetek, mintát hagyva nektek, hogy szorosan kövessétek a nyomdokait” (Efézus 5:1, 2; 1Péter 2:21). Jehova és Jézus vonásait — a szeretetüket, melegségüket, együttérzésüket és alázatosságukat — kell utánoznunk. Szánjunk időt arra, hogy az ő tulajdonságaikhoz, céljaikhoz és eljárásmódjukhoz hasonlítsuk magunkat. Az effajta összehasonlítás gazdagíthatja az életünket, biztos vezetést, stabilitást és biztonságérzetet eredményez, valamint segít eljutnunk az érett keresztény férfi és nő szintjére (Efézus 4:13). Ha arra összpontosítunk, hogy az ő tökéletes példájuk utánzásában tegyük meg a tőlünk telhető legtöbbet, akkor biztosak lehetünk benne, hogy kevésbé érzünk majd indíttatást arra, hogy embertársainkhoz hasonlítgassuk magunkat.

[Kép a 28–29. oldalon]

Saul király irigykedni kezdett Dávidra

[Kép a 31. oldalon]

Jonatán sohasem tekintette a nála fiatalabb Dávidot a riválisának