Reménysugár egy kétségbeejtő helyzetben kongresszus a menekülttáborban

A KAKUMAI menekülttábor Kenya északi részén, a szudáni határ közelében található. Több mint 86 000 ember él a táborban. A vidék ritkán kap csapadékot, és napközben 50 Celsius-fokra is felszökhet a hőmérő higanyszála. Gyakran előfordul, hogy az otthonról elűzött emberek csoportjai között erőszak tör ki. Sokan kétségbeejtőnek érzik a helyzetüket a táborban, mások viszont reménykednek.

A menekültek között vannak Jehova Tanúi is, akik lelkesen hirdetik a Királyság jó hírét. Ők a tábortól 120 kilométerre délre fekvő Lodwar kicsiny gyülekezetéhez tartoznak. A Lodwarhoz legközelebb eső gyülekezetbe autóval nyolc óra alatt lehet eljutni.

Mivel a menekültek nem hagyhatják el a tábort, sokan nem tudnak részt venni Jehova Tanúi kongresszusain. Ezért szerveztek egy különleges kongresszusi napot a táboron belül.

Északra utaznak

A délebbre lévő Eldoret nevű városból 15 Tanú vállalkozott arra, hogy megteszi a 480 kilométeres, fárasztó utat, hogy a száraz északon segítsen a kongresszus lebonyolításában. Velük tartott egy bibliatanulmányozó is, aki felajánlotta a kisbuszát és a sofőrje segítségét. Az utazóknak az volt minden vágyuk, hogy bátorítsák és erősítsék testvéreiket.

Egy hűvös reggelen indultak útnak a Kenya nyugati részén húzódó hegyvidéken. A hepehupás út mezőgazdasági területeken és erdőkön át vitt felfelé, majd leereszkedett a forró, bozótos pusztaságba. Kecskenyájak és tevecsordák legelésztek a sivár vidéken. Hagyományos, törzsi ruhákat viselő embereket lehetett látni; sokan furkósbottal, íjjal és nyíllal jöttek-mentek. Tizenegy órányi autózás után a Tanúk megérkeztek Lodwarba, a csaknem 20 000 lelket számláló forró, poros településre. Vendéglátó testvéreik szeretettel üdvözölték őket, majd az utazók nyugovóra tértek, hogy legyen erejük az egész hétvégét kitöltő tevékenységekhez.

Másnap megnéztek néhány helyi látnivalót. Kenya legnagyobb tava, a Turkana-tó természetesen nem maradhatott  ki. A tavat, mely a világ legnagyobb krokodilpopulációjának ad otthont, nagy kiterjedésű sivatagi bozótos övezi. A tó partján élő kevés ember megélhetését egyebek közt a lúgos kémhatású víz adja. A látogatók estéje kellemesen telt: részt vettek a teokratikus szolgálati iskolán és a szolgálati összejövetelen a helyi gyülekezettel. A testvéreknek takaros Királyság-termük van, mely 2003-ban épült annak a programnak a keretében, amelyet a Tanúk azért szerveztek, hogy a szegényebb országokban is épülhessenek termek.

A különleges kongresszusi nap

A vasárnapi napot a különleges kongresszus megtartására szánták. A Lodwari Gyülekezet tagjai és a vendég testvérek engedélyt kaptak rá, hogy reggel 8 óráig belépjenek a táborba, ezért a Tanúk korán indultak. A kanyargós úton a szudáni határ felé vették az irányt. Csipkézett hegygerincek tornyosultak előttük, miközben kopár vidékeken haladtak át. Kakumánál már távolabbra is elláthattak. Nem sokkal azelőtt esett, és a táborba vezető sáros utat itt-ott elöntötte a víz. A legtöbb ház sártéglából épült, és bádoggal vagy ponyvával fedték be őket. Elkülöníthető az etiópok, a szomáliaiak, a szudániak és mások területe a táborban. A menekültek kitörő lelkesedéssel fogadták a látogatókat.

A kongresszust egy oktatási központban tartották. A falon lévő rajzok a menekültek  életének borzalmait ábrázolták, a termet aznap mégis a remény töltötte be. Minden előadás angol és szuahéli nyelven is elhangzott. Azok az előadók, akik mindkét nyelven folyékonyan beszélnek, nem használtak tolmácsot. Egy szudáni menekült testvér tartotta az első előadást „Vizsgáljuk meg jelképes szívünket” címmel. A többi programrészt a látogatóba jött vének tartották.

A kongresszusoknak mindig a keresztelkedés az egyik legkiemelkedőbb pontjuk. A keresztelési beszéd befejezésekor minden szem az egyetlen jelöltre szegeződött, amint felállt. Gilbert az édesapjával az 1994-es népirtás idején menekült el a szülőföldjéről. Eleinte azt remélték, hogy Burundiban biztonságban lesznek, de hamar rájöttek, hogy számukra az is veszélyes hely. Gilbert Zaire-ba, majd Tanzániába menekült — időnként az erdő volt a rejtekhelye —, végül pedig Kenyában kötött ki. Sokan elérzékenyültek, amikor az előadó testvérünkként üdvözölte őt a gyülekezetben. A mindössze 95 fős hallgatóság előtt Gilbert érthetően és magabiztosan válaszolt szuahéli nyelven igennel a két kérdésre, melyet az előadó tett fel neki. A kongresszus előtt néhány testvér segítségével ő maga ásott ki egy kis medencét, és kibélelte a ponyvával, mely azelőtt a tábori otthonát fedte. Az is mutatja, hogy mennyire várta már a keresztelkedését, hogy aznap reggel egymaga töltötte fel a medencét, vödrönként hordva bele a vizet.

A délutáni ülésszak egyik fénypontja az volt, amikor a rendkívüli helyzetben lévő menekült Tanúk tapasztalatokat meséltek. Az egyik testvér elmondta, hogyan kezdett beszélgetni egy férfival, aki éppen egy fa alatt hűsölt.

— Mondja, mindig biztonságban érzi magát egy fa alatt üldögélve?

— Igen — felelte a férfi. Majd hozzátette:

— Illetve mégsem. Éjszaka nem.

A testvér ekkor felolvasta neki a Mikeás 4:3, 4-et: „Mindenki saját szőlője és fügefája alatt ül majd, és senki sem lesz, aki megrettenti őket.”

— Látja, Isten új világában mindig biztonságban leszünk.

A férfi elfogadott egy bibliatanulmányozási segédeszközt.

Egy testvérnő, aki Kakumába utazott, nemrég veszítette el három családtagját. A táborban élő testvérekről ez jutott eszébe: „Annyi bajuk van, mégis erős maradt a hitük. Bár gondokkal sújtott helyen élnek, boldogan szolgálják Jehovát. Békében vannak Istennel. Ezzel arra buzdítanak, hogy én is őrizzem meg a békémet, és szolgáljam Jehovát. Egyáltalán nincs okom panaszra!”

A kongresszusi nap gyorsan elrepült. A befejező előadásban a szónok elmondta, hogy a jelenlévő testvérek nyolc országból származnak. Az egyik menekült Tanú megjegyezte, hogy a kongresszus bizonyította, hogy Jehova Tanúi között ebben a megosztott világban is egység és szeretet van. Igazi keresztény testvériséget alkotnak (János 13:35).

 [Kiemelt rész/kép a 25. oldalon]

ELVESZETT SZUDÁNI FIÚK

Azóta, hogy Szudánban 1983-ban polgárháború tört ki, ötmillió ember volt kénytelen elhagyni az otthonát. Mintegy 26 000 gyermek is volt közöttük, akik elkerültek a családjuktól. Több ezren etiópiai menekülttáborokba mentek, és úgy három évig maradtak ott. Amikor onnan is menniük kellett, egy éven át vándoroltak Szudánon át Észak-Kenyába. Katonák, útonállók, betegségek és vadállatok tizedelték őket. A kimerítő úton a gyermekeknek csak a fele maradt életben. Ők lettek aztán a kakumai tábor első lakói. A segélyszervezetek elveszett szudáni fiúknak nevezték őket.

A kakumai menekülttáborban jelenleg Szudánból, Szomáliából, Etiópiából és más országokból származó menekültek laknak. Amikor valaki a táborba érkezik mint menekült, kap valamennyi alapanyagot, amelyből összetákolhatja a házikóját, és egy ponyvát, amellyel befedheti. Havonta kétszer kiosztanak fejenként körülbelül 6 kilogramm lisztet, 1 kilogramm babot, valamint némi étolajat és sót. Sokan eladják a járandóságuk egy részét, hogy egyéb dolgokhoz is hozzá tudjanak jutni.

Az elveszett fiúk némelyike ma már újra a családjával él, és vannak olyanok, akik más országokban telepedtek le. De a menekültek letelepedésével foglalkozó hivatal szerint „több ezren még mindig a poros, legyektől ellepett kakumai menekülttáborban rostokolnak, ahol keservesen meg kell küzdeniük az élelemért és az oktatásért”.

[Forrásjelzés]

Courtesy Refugees International

[Térkép a 23. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

KENYA

A kakumai tábor

Turkana-tó

Lodwar

Eldoret

Nairobi

[Kép a 23. oldalon]

A táborlakók nehéz körülmények között élnek

[Kép a 23. oldalon]

Vízosztás a kakumai táborban

[Kép a 23. oldalon]

Kenyai Tanúk fárasztó utazásra vállalkoztak, hogy bátorítsák testvéreiket északon

[Kép a 24. oldalon]

Egy misszionárius tolmácsolja egy helyi különleges úttörő előadását

[Kép a 24. oldalon]

Keresztelőmedence

[Kép forrásának jelzése a 23. oldalon]

Vízosztás és a kakumai menekülttábor: Courtesy Refugees International