A feltámadás ragyogó reménysége

SZÁMOS vallás tagjai hisznek a feltámadásban. Az iszlám szent könyve, a Korán egy egész fejezetet szentel a feltámadás témájának. A 75. szúrában ez olvasható: „Esküszöm a Feltámadás Napjára! . . . Azt gondolja-e az ember, hogy nem gyűjtjük össze majd a csontjait? . . . Azt kérdi: »Mikor lesz a Feltámadás Napja?« . . . Vajon nem lenne-e képes ő arra, hogy a holtakat életre keltse?” (75. szúra 1–6, 40).

Egy enciklopédia megjegyzi, hogy „a zoroasztrizmus tanítja a Gonosz végső bukását, az általános feltámadást, az Utolsó Ítéletet, valamint azt, hogy az igazságosaknak helyre lesz állítva egy megtisztított világ” (The New Encyclopædia Britannica).

Egy forrásmű, mely a zsidósággal foglalkozik, így határozza meg a feltámadás fogalmát: „az abba vetett hit, hogy a halottak végül felélednek testben, és újra a földön fognak élni” (Encyclopaedia Judaica). Ugyanez a mű azt is megjegyzi, hogy dilemmát okoz az a judaizmusba bekerült tanítás, hogy az embernek halhatatlan lelke van. Elismeri, hogy „a feltámadásról és a lélek halhatatlanságáról szóló tanítás alapvetően ellentmond egymásnak”.

A hinduizmus azt tanítja, hogy az ember sorozatos újjászületéseken, más szóval reinkarnációkon megy keresztül. Ez csak akkor lehet igaz, ha az ember lelke tovább él a halál után. A hinduk Bhagavad-gítá című szent könyve kijelenti: „Az, ami áthatja az egész testet, elpusztíthatatlan; ezért a lelket senki sem képes megsemmisíteni.”

A buddhizmus a hinduizmustól eltérően tagadja a halhatatlan lélek létezését. Ennek ellenére ma a Távol-Keleten sok buddhista hisz a halhatatlan lélek vándorlásában. *

Zűrzavar a feltámadásról szóló tanítás körül

Az olyan temetéseken, amelyeken valamelyik keresztény egyház képviselője tart beszédet, gyakran szóba kerül mind a halál után tovább élő lélek, mind pedig a feltámadás. Az anglikán papok például a következő szavakat szokták elmondani: „Mivelhogy a Mindenható Isten jónak látta nagy kegyelmében magához venni drága elhunyt testvérünk lelkét, mi átadjuk testét a földnek; földet a földnek, hamut a hamunak, port a pornak; abban a biztos reményben, hogy feltámad az örök életre a mi Urunk, Jézus Krisztus által” (The Book of Common Prayer).

Ez a kijelentés felvetheti bennünk a kérdést, hogy a Biblia vajon a feltámadást tanítja-e,  avagy a halhatatlan lélekről szóló tant. Nos, figyeljük meg, mit ír könyvében a francia, protestáns Oscar Cullmann professzor: „Alapvető különbség van a halottak feltámadásának keresztény reménysége és a lélek halhatatlanságának görög hiedelme között . . . Bár a kereszténység később összekapcsolta egymással ezt a két hitnézetet, és ma az átlagkeresztény teljesen összekeveri ezeket, nem látok okot arra, hogy elrejtsem, amit magam is, és a kutatók többsége is az igazságnak tartunk . . . Az Újszövetség élete és gondolkozása teljesen át van itatva a feltámadásba vetett hittel . . . A teljes ember, aki valóban halott, úgy tér vissza az életbe, hogy Isten újrateremti” (Immortalité de lˈâme ou Résurrection des morts?).

Egyáltalán nem kell csodálkoznunk azon, hogy az emberek többsége nem tudja, mit higgyen a halállal és a feltámadással kapcsolatban. A zűrzavart csak úgy szüntethetjük meg, ha a Bibliához fordulunk, ahol az ember Teremtője, Jehova Isten által kinyilatkoztatott igazságot találjuk. A Bibliában feljegyeztek néhány olyan esetet, amikor valaki feltámadt. Vegyünk szemügyre négyet közülük, és gondoljuk át, hogy mi derül ki belőlük.

„Asszonyok feltámadás útján visszakapták halottaikat”

A kereszténnyé lett zsidókhoz írt levelében Pál apostol megjegyezte, hogy hithű asszonyok „feltámadás útján visszakapták halottaikat” (Héberek 11:35). Az egyik ilyen asszony Szidón közelében, Sareptában, a Földközi-tenger partján lévő föníciai városban élt. Özvegy volt, és vendégszeretettel fogadta Isten prófétáját, Illést. Még akkor is ellátta élelemmel, amikor súlyos éhínség köszöntött be. Az asszony fia sajnos megbetegedett és meghalt. Illés nyomban felvitte őt a tetőszobába, ahol lakott, és könyörgött Jehovához, hogy adja vissza a fiú életét. Csoda történt, és a fiú „életre kelt”. Illés visszaadta őt az anyjának, és ezt mondta: „Íme, él a te fiad!” Mit tett erre az anya? Boldogan jelentette ki: „Most már tudom, hogy Isten embere vagy, és igaz a te szádban Jehova szava” (1Királyok 17:22–24).

Sareptától közel 100 kilométerre délre lakott egy nagylelkű házaspár, amely gondját viselte Illés utódjának, Elizeus prófétának. A feleség előkelő asszony volt a szülővárosában, Sunemben. A férjével együtt szállást adtak Elizeusnak a házukban, egy tetőszobában. Gyermektelenek lévén sokat szomorkodtak, de bánatuk örömre fordult, amikor az asszony fiúgyermeknek adott életet. Amint a fiúcska cseperedett, gyakran elkísérte az aratókat, hogy együtt legyen az apjával a mezőn. Egy nap váratlanul tragikus esemény történt. A fiú felkiáltott, hogy fáj a feje. Egy szolga gyorsan hazavitte. Otthon az édesanyja az ölébe ültette, de végül a gyermek meghalt. A zaklatott anya úgy döntött, hogy segítséget kér Elizeustól. Egy szolgával elutazott északnyugatra, a Kármel-hegyhez, ahol Elizeus tartózkodott.

A próféta előreküldte szolgáját, Géházit, és az megállapította, hogy a fiú csakugyan halott.  Vajon mi történt, amikor Elizeus és az asszony is Sunembe ért? A 2Királyok 4:32–37 így számol be róla: „Elizeus végül megérkezett a házba, és íme, a fiú holtan feküdt az ágyán. Akkor bement, bezárta kettejük mögött az ajtót, és imádkozni kezdett Jehovához. Végül felment az ágyra, és ráfeküdt a gyermekre. Száját a szájára, szemét a szemére, tenyerét a tenyerére tette, és ráborult. A gyermek teste erre lassanként felmelegedett. Ő akkor ismét járkálni kezdett a házban, egyszer erre, másszor arra, majd felment az ágyra, és ráborult. A fiú pedig tüsszentett hétszer, aztán felnyitotta szemét a fiú. Ő erre szólította Géházit, és ezt mondta: »Hívd ide ezt a sunemi asszonyt.« Oda is hívta, és az bement hozzá. Ő így szólt: »Vedd fel a fiadat.« Az asszony tehát bement, a lábához esett, földig meghajolt előtte, majd felvette a fiát, és kiment.”

A sareptai özvegyhez hasonlóan a sunemi asszony is tudta, hogy mindez Isten hatalmának köszönhetően történt. Mindketten végtelenül boldogok voltak, hogy Isten életre keltette szeretett gyermeküket.

Jézus szolgálata idején támadtak fel

Körülbelül 900 évvel később Sunemtől nem messze északi irányban, a Nain nevű falu határában támadt fel valaki. Jézus Krisztus és a tanítványai Kapernaum felől jöttek, és amikor Nain kapujához közeledtek, összetalálkoztak egy temetési menettel. Jézus észrevette az özvegyasszonyt, aki elveszítette egyetlen fiát. Odament hozzá, és azt mondta neki, hogy ne sírjon. Lukács, aki orvos volt, így beszéli el az eseményeket: „Azzal [Jézus] odament, megérintette a ravatalt, és akik vitték, megálltak, ő pedig így szólt: »Ifjú, mondom neked, kelj fel!« Erre a halott felült, és beszélni kezdett, ő pedig átadta az anyjának” (Lukács 7:14, 15). A csoda szemtanúi dicsőítették Istent. A feltámadás híre elterjedt a környéken, és dél felé, Júdeába is. Érdekes, hogy Keresztelő János tanítványai is hallottak a csodáról, és beszámoltak róla Jánosnak. Erre ő elküldte őket Jézushoz, hogy kérdezzék meg tőle, hogy ő-e a Messiás, akit vártak. Jézus így válaszolt nekik: „Menjetek el, számoljatok be Jánosnak arról, amit láttatok és hallottatok: a vakok látnak, a sánták járnak, a leprások megtisztulnak, a süketek hallanak, a halottak feltámadnak, a szegényeknek elmondják a jó hírt” (Lukács 7:22).

Jézus hasonló csodái közül az a legismertebb, amikor jó barátját, Lázárt támasztotta fel. Ebben az esetben eltelt némi idő Lázár  halála között és aközött, hogy Jézus megérkezett a család otthonába. Lázár már négy napja halott volt, mire Jézus odaért Betániába. Amikor Jézus utasítást adott rá, hogy vegyék el a sírkamra bejáratát elzáró követ, Márta tiltakozott: „Uram, most már biztosan szaga van, hiszen ez már a negyedik nap” (János 11:39). Az azonban, hogy Lázár teste esetleg már oszlásnak indult, nem volt akadály a feltámasztásában. Jézus parancsára „az, aki halott volt, kijött, lábán és kezén pólyákkal átkötve, az arca pedig egy kendővel volt körülkötve”. Jézus ellenségeinek későbbi tettei bizonyították, hogy valóban Lázár tért vissza az életbe (János 11:43, 44; 12:1, 9–11).

Mire következtethetünk ebből a négy beszámolóból? A feltámasztottak mindegyike ugyanaz a személy volt, amikor életre kelt, mint a halála előtt. A legközelebbi hozzátartozóik is felismerték őket. Egyik feltámasztott sem beszélt arról, hogy mi történt az alatt a rövid idő alatt, amíg halott volt. Nem meséltek róla, hogy egy másik világban jártak volna. Mindannyian szemmel láthatólag egészségesen éledtek fel. Úgy érezték, mintha aludtak volna, aztán felébredtek volna, amire Jézus célzott is (János 11:11). Egy idő után azonban kivétel nélkül megint meghaltak.

Újra együtt a családok — Ragyogó reménység

Röviddel az előző cikkben említett Owen tragikus halála után az édesapa átment az egyik szomszédjához. Az asztalon talált egy meghívót Jehova Tanúi egyik nyilvános előadására. Az előadás címe megragadta a figyelmét: „Hol vannak a halottak?” Pontosan ez a kérdés foglalkoztatta. Meghallgatta hát az előadást, és valódi vigaszt kapott a Bibliából. Megtudta, hogy a halottak nem szenvednek. Nem gyötrődnek a tüzes pokolban, és nem Isten vette magához őket, hogy angyalok legyenek az égben, hanem a sírban várják azt az időt, amikor felébrednek majd a feltámadáskor. Owennel is ez a helyzet (Prédikátor 9:5, 10; Ezékiel 18:4).

A te családodban is történt valamilyen megrendítő esemény? Owen édesapjához hasonlóan téged is érdekel, hogy hol vannak elhunyt szeretteid, és van-e rá mód, hogy újra találkozhass velük? Akkor kérünk, vizsgáld meg, hogy mit tanít még a Biblia a feltámadásról. Talán fejtörést okoz neked, hogy mikor lesz a feltámadás, és pontosan kik támadnak majd fel. Olvasd el a következő cikkeket, melyek ezeket és egyéb kérdéseket tárgyalnak.

[Lábjegyzet]

[Kép az 5. oldalon]

Jehova Elizeus által támasztotta fel a sunemi asszony fiát

[Kép az 5. oldalon]

Illés könyörgött Jehovához, hogy adja vissza a fiú életét

[Kép a 6. oldalon]

Jézus feltámasztotta a naini özvegyasszony fiát

[Kép a 7. oldalon]

A feltámadás lehetővé teszi, hogy újra együtt legyenek a családok