Élettörténet

Amikor gyenge vagyok, akkor vagyok erős

LEOPOLD ENGLEITNER ELMONDÁSA ALAPJÁN

Az SS-tiszt elővette a pisztolyát és a fejemhez tartotta, majd ezt kérdezte:

— Felkészültél a halálra? Meghúzom a ravaszt, mert teljesen reménytelen eset vagy.

— Rendben — válaszoltam, miközben próbáltam hangommal érzékeltetni állhatatosságomat. Összeszedtem magam, lehunytam a szemem, és vártam, hogy meghúzza a ravaszt, de nem történt semmi.

— Még ahhoz is túl ostoba vagy, hogy meghalj! — kiáltotta, amint elvette a fegyvert a halántékomtól. Hogyan kerültem ebbe a kétségbeejtő helyzetbe?

AZ OSZTRÁK Alpokban levő Aigen-Voglhub településen születtem 1905. július 23-án. Én voltam a legidősebb fiú. Édesapám fűrésztelepen dolgozott, édesanyám pedig egy gazdálkodó lánya volt. Szüleim szegény, de szorgalmas emberek voltak. Gyermekéveimet a Salzburg közeli Bad Ischlben töltöttem festői tavak és bámulatba ejtő hegycsúcsok között.

Gyermekként sokat merengtem az életben tapasztalható igazságtalanságokon, nemcsak azért, mert a családom szegénységben élt, hanem azért is, mert gerincferdüléssel születtem. Emiatt annyira fájt a hátam, hogy szinte lehetetlen volt felegyenesednem. Az iskolában nem vehettem részt a tornaórán, és ezért folyton csúfoltak az osztálytársaim.

 Az I. világháború végén, nem sokkal azelőtt, hogy 14 éves lettem, úgy döntöttem, hogy ideje munkát keresnem, hogy végre kikerüljünk a szegénységből. Állandóan éhség gyötört, és legyengültem, mivel többször is magasra szökött a lázam a spanyolnátha miatt, mely akkoriban milliók életét követelte. „Milyen hasznát tudnánk venni egy ilyen vézna gyermeknek?” — mondták általában a gazdálkodók, akiknél munkát kerestem. Ám az egyik kedves gazdálkodó mégis felfogadott.

Örömmel tanulok Isten szeretetéről

Bár az édesanyám hívő katolikus volt, én ritkán mentem templomba, főleg azért, mert édesapám nagyon liberális volt ezen a téren. Zavart, hogy a katolikus egyházban annyira elterjedt a képmások imádata.

Egy nap 1931 októberében egy barátom megkérdezte, hogy elmennék-e vele egy vallási összejövetelre, melyet Jehova Tanúi, azaz akkori nevükön a Bibliakutatók tartanak. Az összejövetelen választ kaptam a Bibliából olyan fontos kérdésekre, mint például: Tetszik-e Istennek a képmások imádata? (2Mózes 20:4, 5). Létezik-e tüzes pokol? (Prédikátor 9:5). Feltámadnak majd a halottak? (János 5:28, 29).

A legnagyobb benyomást az tette rám, hogy Isten nem helyesli az emberek véres háborúit, még akkor sem, ha azt mondják, hogy az Ő nevében vívják őket. Azt is megtudtam, hogy „Isten szeretet”, és hogy magasztos neve van: Jehova (1János 4:8; Zsoltárok 83:18). Teljesen tűzbe hozott annak tudata, hogy Jehova Királysága által az emberek örökké élhetnek majd boldogan az egész földre kiterjedő paradicsomban. Azt is megtudtam, hogy az a csodálatos kilátás nyílt meg néhány tökéletlen ember előtt, hogy Isten elhívja őket, hogy Jézussal együtt szolgáljanak Isten égi Királyságában. Kész voltam, hogy mindent megtegyek ezért a Királyságért. Ezért 1932 májusában megkeresztelkedtem, és Jehova Tanúja lettem. Ehhez a lépéshez bátorság kellett, mivel a vallási intolerancia akkoriban áthatotta a szigorúan katolikus Ausztriát.

Megvetéssel és ellenségeskedéssel nézek szembe

Szüleim megdöbbentek, amikor kiléptem az egyházból, és a pap hamar elmondta ennek hírét a szószékről. A szomszédok a földre köptek előttem, kimutatva megvetésüket. Mégis eltökélt voltam, hogy csatlakozom a teljes idejű szolgák soraihoz, és 1934 januárjában elkezdtem az úttörőszolgálatot.

A politikai helyzet egyre feszültebb lett, mivel a náci párt erőteljes befolyást gyakorolt a tartományunkban. Amikor a stájerországi Enns-völgyben végeztem az úttörőszolgálatot, a rendőrség a sarkamban volt, ezért ’óvatosnak kellett lennem, mint amilyen a kígyó’ (Máté 10:16). 1934-től 1938-ig az üldözés mindennapi életem megszokott részévé vált. Bár munkanélküli voltam, megtagadták tőlem a munkanélküli segélyt, és több alkalommal rövidebb, illetve négyszer hosszabb börtönbüntetésre ítéltek a prédikálótevékenységem miatt.

Hitler csapatai megszállják Ausztriát

Hitler csapatai 1938 márciusában bevonultak Ausztriába. Néhány napon belül több mint 90 000 embert, a felnőtt lakosság körülbelül 2 százalékát, tartóztatták le, és börtönökbe vagy koncentrációs táborokba vitték, azzal a váddal, hogy ellenszegülnek a náci rezsimnek. Jehova Tanúi valamelyest felkészültek arra, hogy ez fog bekövetkezni. 1937 nyarán a gyülekezetem több tagja megtett egy 350 kilométeres utat kerékpárral, hogy részt vegyen Prágában egy nemzetközi kongresszuson. Ott hallottak azokról a rémtettekről, melyeket hívőtársaink ellen követnek el Németországban. Világos volt, hogy most mi következünk.

Attól a naptól kezdve, hogy Hitler csapatai betették a lábukat Ausztriába, Jehova Tanúi összejöveteleit és prédikálótevékenységét titokban kellett megszervezni. Bár a svájci határon át sikerült becsempészni bibliai irodalmat,  ebből nem jutott mindenkinek. Így hát Bécsben a keresztény hittársaink titokban sokszorosították a kiadványokat. Gyakran futárként szolgáltam, és elvittem az irodalmat más Tanúknak.

Koncentrációs táborba visznek

Három keresztény hittársammal együtt 1939. április 4-én letartóztatott a Gestapo, mialatt éppen Krisztus halálának emlékünnepét tartottuk meg Bad Ischlben. Autóval vittek el bennünket az államrendőrség központjába Linzbe. Ekkor utaztam először autóval, de túlságosan ideges voltam ahhoz, hogy élvezzem. Linzben többször is megkínoztak, miközben vallattak, de nem tagadtam meg a hitemet. Öt hónappal később a felső-ausztriai vizsgálóbíró elé kerültem. Nem várt módon az ellenem szóló vádat ejtették, de mégsem ért véget a megpróbáltatásom. Időközben három társamat koncentrációs táborba vitték, és ők ott haltak meg, de végig megőrizték hűségüket.

Őrizetben tartottak, és 1939. október 5-én tájékoztattak, hogy a Németországban levő buchenwaldi koncentrációs táborba visznek. Egy különleges vonat várt ránk, rabokra, a linzi pályaudvaron. A vagonokban kétfős cellák voltak kialakítva. Az a férfi, akivel összezártak, nem volt más, mint Felső-Ausztria korábbi kormányzója, dr. Heinrich Gleissner.

Dr. Gleissnerrel érdekes beszélgetésbe elegyedtünk. Őszintén érdekelte, hogy miért vagyok ilyen helyzetben, és megdöbbent azon, hogy még az ő hivatali idejében is számtalan jogi nehézséggel néztek szembe Jehova Tanúi az ő tartományában. Sajnálkozva jelentette ki: „Engleitner úr, képtelen vagyok ezt a sok rosszat meg nem történtté tenni, de szeretnék bocsánatot kérni. Úgy tűnik, hogy a kormányunk csődöt mondott az igazságszolgáltatás terén. Ha bármikor is segítségre lenne szüksége, nagyon szívesen megtennék mindent, amit tudok.” Útjaink a háború után ismét összefutottak. Elintézte, hogy megkapjam a náci üldözés áldozatainak járó nyugdíjat.

„Agyonlőlek!”

1939. október 9-én megérkeztem a buchenwaldi koncentrációs táborba. Nem sokkal ezután a büntetőbarakk felügyelőjét tájékoztatták, hogy van egy Tanú az újonnan érkezettek között, és rögtön a célpontjává váltam. Kegyetlenül megvert. Majd miután látta, hogy nem tud rávenni a hitem megtagadására, ezt mondta: „Agyonlőlek, Engleitner! De előtte írhatsz egy lapot a szüleidnek.” Azon gondolkodtam, hogy milyen vigasztaló szavakat írhatnék a szüleimnek, de valahányszor írni kezdtem volna, meglökte a jobb könyökömet, és ezért nem tudtam olvasható betűket írni. Erre gúnyolni kezdett: „Még egy ilyen idiótát! Két egyenes sort sem tud leírni. De a Bibliát azért olvassa, mi?”

 Azzal előhúzta a pisztolyát, a fejemhez tartotta, és elhitette velem, hogy meghúzza a ravaszt, ahogy azt a bevezetőben elmeséltem. Ezután betaszított egy kicsi, zsúfolt cellába. Állva kellett töltenem az éjszakát. Egyébként sem tudtam volna aludni, mert az egész testem sajgott a fájdalomtól. „Teljesen értelmetlen meghalni valamilyen ostoba vallásért!” — csupán ezzel „vigasztaltak” a cellatársaim. Dr. Gleissner a szomszédos cellában volt. Hallotta, hogy mi történt, és elgondolkodva megjegyezte: „A keresztények üldözése ismét felüti a fejét!”

1940 nyarán elrendelték, hogy minden rabnak jelentkeznie kell a kőfejtőben az egyik vasárnap, pedig az általában szabadnap volt. Ez annak a megtorlása volt, hogy néhány rab „rosszul viselkedett”. Azt parancsolták, hogy hatalmas köveket cipeljünk a kőbányából a táborba. Két rab megpróbált egy óriási követ feltenni a hátamra, én pedig majdnem összerogytam a súlya alatt. De Arthur Rödl, a rettegett Lagerführer (táborfelügyelő) váratlanul a segítségemre sietett. Látva, hogy szinte belerokkanok a kő cipelésébe, ezt mondta nekem: „Sosem fogod azt a követ elvinni a táborba a hátadon! Azonnal tedd le!” Örömmel teljesítettem ezt a parancsot. Majd Rödl rámutatott egy kisebbre: „Azt hozd be a táborba. Az könnyebb!” Ezután a felügyelőnkhöz fordulva ezt parancsolta: „A Bibliakutatók menjenek vissza a barakkjaikba. Mára eleget dolgoztak!”

Mindig örültem, hogy minden munkanap végén együtt lehettem szellemi családommal. Megszerveztük a szellemi táplálék szétosztását. Egy testvér leírt egy bibliaverset egy papírdarabra, és körbeadta a többieknek. Bibliát is sikerült becsempészni a táborba. Szétszedtük az egyes könyveire. Három hónapig nálam volt a Jób könyve. A zoknijaimban rejtegettem. A Jóbról szóló beszámoló segített állhatatosnak maradnom.

Végül 1941. március 7-én csatlakoztam egy nagy csoporthoz, mely a niederhageni koncentrációs táborba tartott. Állapotom napról napra rosszabb lett. Egy nap azt a parancsot kaptuk, hogy két másik testvérrel rakjunk szerszámokat ládákba. A munka végeztével a rabok egy csoportjával mentünk vissza a barakkokhoz. Az egyik SS-katona észrevette, hogy lemaradok. Annyira mérges lett, hogy minden figyelmeztetés nélkül durván belém rúgott hátulról, és én csúnyán megsérültem. Csillagokat láttam a fájdalomtól, de ennek ellenére másnap reggel munkába tudtam állni.

Nem várt szabadulás

A niederhageni tábort 1943 áprilisában végül kiürítették. Ezután átvittek a ravensbrücki haláltáborba. Majd 1943 júniusában váratlanul felajánlották a lehetőséget, hogy elhagyhatom a koncentrációs tábort. Ezúttal a szabadulásnak nem volt feltétele, hogy megtagadjam  a hitemet. Csak bele kellett egyeznem, hogy életem hátralevő részében kényszermunkát végzek egy gazdaságban. Örültem ennek, mert így megszabadulhattam a tábor borzalmaitól. Elmentem egy utolsó kivizsgálásra a tábori orvoshoz. Az orvos meglepetten nézett rám.

— Hiszen ez még mindig Jehova Tanúja! — csattant fel.

— Így van, doktor úr — válaszoltam.

— Akkor nem látom, hogy miért kellene elengednünk. Másrészt csakugyan megkönnyebbülés lenne megszabadulni egy ilyen szánalmas teremtménytől, mint te.

Ez a leírás nem volt túlzás. Egészségem csakugyan rendkívül rossz volt. Bőrömet részben felfalták a tetvek, a verések miatt egyik fülemre megsüketültem, és az egész testemet gennyes fekélyek borították. A 46 hónapos nélkülözés, a végeláthatatlan éhezés és a kényszermunka miatt csupán 28 kilogramm volt a súlyom. Ebben az állapotban szabadultam Ravensbrückből 1943. július 15-én.

Hazaküldtek vonattal minden kíséret nélkül, és jelentkeznem kellett a Gestapo linzi központjában. A Gestapo-tiszt ezzel a figyelmeztetéssel adta kezembe a szabadulási papírjaimat: „Ha azt gondolja, hogy azért engedjük el magát, hogy tovább végezhesse földalatti tevékenységét, akkor nagyon téved! Isten segítse meg, ha megint prédikáláson kapjuk.”

Végre otthon voltam! Édesanyám semmin sem változtatott a szobámban, amióta 1939. április 4-én letartóztattak. Még a Bibliám is ott volt kinyitva az éjjeli szekrényen! Letérdeltem, és szívből köszönetet mondtam imában.

Nemsokára beosztottak munkára egy hegyi gazdaságba. A gazdálkodó, aki gyerekkori barátom volt, még fizetett is nekem egy kis összeget, pedig nem kötelezték rá. A háború előtt ez a barátom megengedte, hogy elrejtsek nála néhány bibliai kiadványt. Örültem, hogy felhasználhattam ezt a kis irodalomkészletet arra, hogy erőre kapjak szellemileg. Minden szükségletem ki volt elégítve, és elhatároztam, hogy itt a gazdaságban fogom kivárni a háború végét.

A hegyekben bujkálok

A szabadság e nyugodt napjai azonban nem tartottak sokáig. 1943 augusztusának közepén azt a parancsot kaptam, hogy jelentkezzek egy katonai orvosnál kivizsgálásra. Először azt állapította meg, hogy a beteg hátam miatt alkalmatlan vagyok a tevékeny szolgálatra. De egy héttel később ugyanaz az orvos a következőképpen változtatta meg az eredményeket: „Alkalmas a frontvonalban való tevékeny szolgálatra.” A hadsereg nem talált egy ideig, de 1945. április 17-én, nem sokkal a háború vége előtt, végül nyomomra akadtak. Besoroztak, hogy a fronton szolgáljak.

Ruhával, élelemmel és egy Bibliával felpakolva, úgy döntöttem, hogy a közeli hegyekbe menekülök. Először a szabad ég alatt aludtam, de az időjárás rosszabbra fordult, és félméteres hó esett. Teljesen átáztam. Sikerült eljutnom egy hegyi kunyhóba, amely majdnem 1200 méterrel a tengerszint felett volt. Rázott a hideg, de tüzet tudtam gyújtani a tűzhelyen, megszárítkoztam, és a ruháim is megszáradtak. Teljesen kimerülten elnyomott az álom a tűzhely előtti padon. Nemsokára éles fájdalom ébresztett fel. Kigyulladt a ruhám! A földre vetettem magam, és ott hemperegtem,  hogy eloltsam a tüzet. Az egész hátam hólyagos lett.

Vállalva a nagy kockázatot, visszaosontam a hegyi gazdaságba még napkelte előtt, de a gazdálkodó felesége annyira megijedt, hogy elküldött azt mondva, hogy vadásznak rám. Így hát a szüleimhez mentem. Először még a szüleim is tétováztak, hogy beengedjenek-e, de végül a szénapadláson aludhattam, édesanyám pedig ellátta a sebeimet. Két nap múlva azonban a szüleim annyira féltek, hogy úgy döntöttem, legjobb lesz, ha ismét elbujdosom a hegyekben.

1945. május 5-én hangos zajra ébredtem. Láttam, amint a szövetségesek repülői szállnak el alacsonyan az erdő felett. Ebből tudtam, hogy Hitler hatalma véget ért! Jehova szelleme megerősített, hogy kiálljam ezt a hihetetlen megpróbáltatást. Tapasztaltam, hogy mennyire igazak a Zsoltárok 55:22-ben feljegyzett szavak, melyek annyira megvigasztaltak a próbáim kezdetén. ’Jehovára vetettem a terhemet’, és bár fizikailag gyenge voltam, életben tartott, mialatt „a sötét árnyék völgyében” jártam (Zsoltárok 23:4).

Jehova ereje „gyöngeségben válik tökéletessé”

A háború után az élet lassan visszatért a megszokott kerékvágásba. Először napszámosként dolgoztam a gazdálkodó barátom hegyi gazdaságában. Csak 1946 áprilisában a megszálló amerikai hadsereg közbenjárására oldottak fel azon kötelezettségem alól, hogy életem végéig mezőgazdasági kényszermunkát végezzek.

A háború végén a Bad Ischlben és a környező vidékeken élő keresztény testvérek kezdték rendszeresen megtartani az összejöveteleket. Újult erővel kezdtek bele a prédikálásba. Éjjeliőrként kaptam állást egy gyárban, és így folytatni tudtam az úttörőszolgálatot. Végül St. Wolfgang környékén telepedtem le, és 1949-ben feleségül vettem Theresia Kurzot, akinek már volt egy lánya az előző házasságából. 32 évig éltünk együtt. Drága feleségem 1981-ben meghalt. Több mint hét éven át ápoltam.

Theresia halála után újra elkezdtem az úttörőszolgálatot, ami segített túljutnom ezen a súlyos veszteségen. Jelenleg úttörőként és vénként szolgálok a Bad Ischlben levő gyülekezetemben. Mivel már kerekesszékhez vagyok kötve, azoknak kínálok fel bibliai kiadványokat és beszélek a Királyság-reménységről, akik a Bad Ischl-i parkban sétálnak, vagy a házam előtt mennek el. A remek bibliai beszélgetések nagy örömet jelentenek.

Eltűnődve a múlton, kijelenthetem, hogy azok a borzalmas tapasztalatok, melyeket el kellett szenvednem, nem tettek keserűvé. Természetesen időnként elcsüggedtem a próbák miatt. A Jehova Istennel ápolt bensőséges kapcsolatom azonban segített túljutnom ezeken a rossz időszakokon. Az az intés, melyet az Úr adott Pálnak, vagyis hogy „az én erőm gyöngeségben válik tökéletessé”, az én életemben is igaznak bizonyult. Most, hogy nemsokára elérem a 100 éves kort, Pál apostollal együtt jelenthetem ki: „Kedvemet lelem . . . a gyöngeségekben, bántalmakban, szorult helyzetekben, üldöztetésekben és nehézségekben Krisztusért. Mert amikor gyenge vagyok, akkor vagyok erős” (2Korintusz 12:9, 10).

[Képek a 25. oldalon]

1939 áprilisában tartóztatott le a Gestapo

Az ellenem szóló vádakat felsoroló Gestapo-dokumentum 1939 májusából

[Forrásjelzés]

Mindkét kép: Privatarchiv; B. Rammerstorfer

[Kép a 26. oldalon]

A közeli hegyekben bujkáltam

[Kép forrásának jelzése a 23. oldalon]

Foto Hofer, Bad Ischl, Austria