Élettörténet

Teljes mértékben élvezem ’a mostani életet’

TED BUCKINGHAM ELMONDÁSA ALAPJÁN

Hat éve voltam a teljes idejű szolgálatban, és hat hónapja nősültem, amikor váratlanul gyermekbénulás lépett fel nálam. Ez 1950-ben történt, amikor még csak 24 éves voltam. A kórházban töltött kilenc hónap alatt bőven volt időm eltűnődni az életemen. Vajon milyen lesz ezután az életünk, nekem és a feleségemnek, Joyce-nak?

AZ APÁM, aki soha nem volt vallásos, 1938-ban kapott egy könyvet, melynek Kormányzat * volt a címe. Az vihette rá, hogy elfogadja, hogy a politikai élet zavaros volt, és háború fenyegetett. Úgy tudom, ő maga nem olvasta el, de mélyen vallásos édesanyám igen. A könyv üzenetének hatására késedelem nélkül cselekedett. Kilépett az anglikán egyházból, és bár apám ellenezte, Jehova hűséges Tanúja lett, és az is maradt az 1990-ben bekövetkezett haláláig.

Anyámmal vettem részt életem első keresztény összejövetelén egy epsomi Királyság-teremben, Londontól délre. A gyülekezet egy volt raktárban jött össze, és felvételről hallgattuk J. F. Rutherford egyik előadását. Akkoriban ő felügyelt Jehova Tanúi munkájára. Az előadás mély nyomot hagyott bennem.

A Londonra záporozó bombák igen veszélyessé tették az életet. Ezért 1940-ben apám úgy határozott, hogy biztonságosabb helyre költözik a családdal, mégpedig Maidenheadbe, egy Londontól 45 kilométerre nyugatra fekvő  kisvárosba. A költözés a javunkra vált, mivel az ottani gyülekezet 30 tagjától remek bátorítást kaptunk. Egy állhatatos keresztény, Fred Smith, aki 1917-ben keresztelkedett meg, a szárnyai alá vett, és sokat tanítgatott, hogy ügyesebben tudjak prédikálni. Példájáért és a tőle kapott szerető segítségért máig nagyon hálás vagyok.

Elkezdem a teljes idejű szolgálatot

1941-ben, egy hideg márciusi napon 15 éves koromban megkeresztelkedtem a Temzében. A bátyám, Jim akkor már teljes idejű evangéliumhirdető volt. Most a feleségével, Madge-dzsal Birminghamben élnek, miután az életük nagy részét Jehova szolgálatában töltve bejárták Nagy-Britanniát a körzet- és kerületmunkában. A húgom, Robina és a férje, Frank ugyancsak Jehova hűséges szolgái mind a mai napig.

Egy varroda könyvelőjeként dolgoztam. Egy nap az igazgató behívatott az irodájába, és vonzó lehetőséget csillantott meg azzal, hogy felajánlotta, legyek beszerző a cégnél. Én azonban egy ideje már azt fontolgattam, hogy a bátyám nyomdokába lépek, ezért udvariasan visszautasítottam az ajánlatot, és azt is elmondtam, hogy miért. Meglepetésemre szívből megdicsért, amiért ilyen hasznos keresztényi tevékenységben szeretnék részt venni. Így hát 1944-ben, egy northamptoni kerületkongresszus után teljes idejű evangéliumhirdető lettem.

Első megbízatásom Exeterbe, Devon grófságba szólt. A város akkortájt próbált lassanként talpra állni a bombázás után. Egy olyan lakásba költöztem, ahol már lakott két úttörő, Frank és Ruth Middleton. Ők nagyon kedvesen bántak velem. Még csak 18 éves voltam, és nem volt túl sok tapasztalatom a mosásban és a főzésben, de idővel egyre jobban ment a házimunka.

A prédikálótársam egy 50 éves ír testvér, Victor Gurd volt, aki az 1920-as években kezdte a tanúskodómunkát. Megtanított rá, hogy ügyesen osszam be az időmet, jobban mélyüljek el a bibliaolvasásban, és értékeljem a különböző bibliafordításokat. Azokban az években, melyek döntőek voltak az egyéniségem formálásában, pontosan Victor rendületlen példájára volt szükségem.

A semlegességem próbája

A háború a vége felé közeledett, de a hatóságok még mindig soroztak be fiatalokat. 1943-ban már megjelentem egy maidenheadi katonai törvényszék előtt, és világosan kifejtettem az álláspontomat, felmentést kérve mint evangéliumhirdető vallásos szolga. Kérelmemet visszautasították ugyan, én mégis úgy döntöttem, hogy Exeterbe megyek, ahová a megbízatásom szólt. Ott aztán bíróság elé idéztek. A bíró hathavi, börtönben végzendő kényszermunkára ítélt, és hozzátette, hogy sajnálja, hogy nem ítélhet el hosszabb időre. A hat hónap letöltése után visszaküldtek a börtönbe további négy hónapra.

Mivel én voltam az egyetlen Tanú a börtönben, az őrök Jehovának hívtak. Igaz, eléggé zavarban voltam, amikor a névsorolvasáskor erre a névre kellett válaszolnom, mégis jó volt nap mint nap hallani, amint hangosan kimondják Isten nevét. Ebből a többi rab is megtudta, hogy azért vagyok köztük, mert Jehova Tanújaként lelkiismereti okból megtagadtam a katonai szolgálatot. Később, amikor Norman Castrót is ebbe a börtönbe zárták, megváltoztatták a nevemet. Attól kezdve Mózesnek és Áronnak hívtak minket.

Exeterből a bristoli, majd végül a winchesteri börtönbe kerültem. Nem mindig voltak  kellemesek a körülmények, de a humorérzék sok mindenen átsegített. Örömünkre szolgált, hogy Winchesterben Norman és én együtt tarthattuk meg az Emlékünnepet. Nagyszerű előadást hallhattunk Francis Cooke-tól, aki meglátogatott minket.

Változások a háború utáni években

Az 1946-os bristoli kongresszuson, ahol közreadták „Az Isten legyen igaz” című bibliatanulmányozási segédeszközt, megismerkedtem egy csinos lánnyal, Joyce Moore-ral, aki szintén úttörő volt Devonban. Barátságunk elmélyült, és négy évvel később összeházasodtunk Tivertonban, ahol 1947 óta éltem. Albérletben laktunk heti 15 shillingért (250 forint). Nagyon boldogok voltunk!

Házasságunk első évében délre, Brixhambe, az elbűvölő kikötővárosba költöztünk, ahol először használták a vonóhálót a halászatban. Még csak nemrég óta laktunk ott, amikor gyermekbénulás sújtott, mialatt egy londoni kongresszusra utaztunk. Kómába estem. Végül aztán hazaengedtek a kórházból, ahogy már meséltem, kilenc hónappal később. A jobb kezem és a lábaim rossz állapotba kerültek, és ez azóta sem változott. Csak bottal tudtam járni. Drága feleségem állandóan derűs társamnak bizonyult, és sokat buzdított, főleg annak köszönhetően, hogy ő folytatni tudta a teljes idejű szolgálatot. De mit tegyünk most? Hamarosan megtanultam, hogy Jehova keze sohasem rövid.

A következő évben részt vettünk egy kongresszuson Wimbledonban, Londonban. Akkor már bot nélkül jártam. A kongresszuson találkoztunk Pryce Hughes-zal, aki a nagy-britanniai munkára felügyelt. Rögtön rám köszönt: „Szervusz! Szeretnénk, ha körzetmunkát végeznél!” Ennél nagyobb bátorítást nem is kaphattam volna! De vajon bírni fogom? Ezen tépelődtünk Joyce-szal, de aztán egyhetes képzés után Jehovába vetett feltétlen bizalommal már úton is voltunk Anglia délnyugati része felé, ahová kineveztek körzetfelvigyázónak. Mindössze 25 éves voltam, de még most is mély hálával gondolok vissza azoknak a Tanúknak a kedvességére és türelmére, akik annyira segítőkészek voltak.

Joyce-szal azt tapasztaltuk, hogy a különféle teokratikus tevékenységek közül a gyülekezetek látogatása volt az, amelyik által a legszorosabb kapcsolatba kerültünk a testvéreinkkel.  Nem volt kocsink, úgyhogy vonattal vagy busszal utaztunk. Bár még mindig alkalmazkodnom kellett a betegségem miatt meglévő korlátokhoz, egészen 1957-ig élveztük a kiváltságainkat. Meg voltunk elégedve az életünkkel, de abban az évben újabb kihívással néztünk szembe.

Misszionáriusi szolgálat

Nagyon izgatottan fogadtuk a meghívást, hogy járjunk a Gileád Iskola 30. osztályába. Egészen jól megtanultam együtt élni a bénulásommal, így boldogan igent mondtunk. Tapasztalatból tudtuk, hogy Jehova mindig ad erőt, ha törekszünk rá, hogy az akaratát tegyük. A gyönyörű South Lansingben (New York állam) lévő Őrtorony Gileád Bibliaiskolán kapott intenzív képzés öt hónapja gyorsan elrepült. A tanulók zömmel utazómunkát végző házaspárok voltak. Amikor megkérdezték, hogy az osztályból ki szeretne külföldi misszionáriusi területen szolgálni, mi is készségesen jelentkeztünk. Tudjátok, hová küldtek minket? A kelet-afrikai Ugandába!

Mivel Jehova Tanúi munkája be volt tiltva Ugandában, azt a tanácsot kaptuk, hogy telepedjünk le az országban, és keressek munkát. Hosszú utat tettünk meg vonaton és hajón, mire megérkeztünk az ugandai Kampalába. A bevándorlási hivatalban nem nagyon örültek nekünk, és csak néhány hónapra adták meg a tartózkodási engedélyt. Utána kiutasítottak bennünket. A főhivatal Észak-Rhodesiába küldött minket (ma Zambiának hívják). Ott nagy örömünkre újra láthattuk négy gileádos osztálytársunkat: Frank és Carrie Lewist, valamint Hayes és Harriet Hoskinst. Nem sokkal később ismét új megbízatást kaptunk, ezúttal Dél-Rhodesiába (ma Zimbabwe).

Vonaton utaztunk, és mielőtt Bulawayo városába értünk, életünkben először láthattuk a lenyűgöző Viktória-vízesést. Egy ideig a McLuckie családnál laktunk, mely az első odatelepült Tanúk között volt. Örömünkre szolgált, hogy a következő 16 év alatt közelről is megismerhettük őket.

Alkalmazkodunk a változó körülményekhez

Kéthetes képzést kaptam, hogy megismerkedjem az afrikai szántófölddel, aztán kineveztek kerületfelvigyázónak. Az afrikai pusztaságban a tanúskodáshoz hozzátartozott, hogy vizet, élelmet, ágyneműt, ruhát, filmvetítőt, generátort, nagy vetítővásznat és egyéb szükséges holmikat hordozzunk magunkkal. Mindezt bepakoltuk egy teherautóba, mely bírta a hepehupás terepet.

 Én az afrikai körzetfelvigyázókkal dolgoztam, Joyce pedig örömmel segített a feleségeiknek és a gyermekeiknek, akik ugyancsak velünk tartottak. Fárasztó az afrikai szavannán gyalogolni, főleg napközben, a nagy melegben, de hamar megéreztem, hogy ezen az éghajlaton könnyebben boldogulok az egészségi gondjaimmal, és ezért hálás voltam.

Az emberek többsége szegény volt. Sokan kötődtek a hagyományokhoz meg a babonákhoz, és elterjedt volt a többnejűség, de mélységesen tisztelték a Bibliát. Néhány helyen nagy, árnyas fák alatt tartottuk az összejöveteleket, este petróleumlámpák fényénél. Mindig megilletődtünk, amikor Isten Szavát a csillagos ég alatt tanulmányoztuk, mely oly csodálatos része a teremtésművének!

Az is felejthetetlen élmény volt, amikor Jehova Tanúi filmjeit afrikai rezervátumokban mutattuk be. Ha egy gyülekezethez mondjuk 30 Tanú tartozott, tudtuk, hogy ezeken az alkalmakon akár 1000 vagy annál is több jelenlevőre számíthatunk!

A trópusokon természetesen el lehet kapni bizonyos betegségeket, de mindig nagyon lényeges, hogy az ember derűlátó maradjon. Joyce és én egészen jól megbirkóztunk ezzel; én többször is maláriás lettem, Joyce pedig egy amőbák okozta betegséggel küzdött.

Később kineveztek minket Salisbury-be (most Harare), a fiókhivatalba. Ott kiváltságunkban állt Jehova más hűséges szolgáival együtt dolgozni, köztük Lester Davey-vel, valamint George és Ruby Bradley-vel. A kormányzat felhatalmazott, hogy anyakönyvvezetőként szolgáljak, így összeadhattam afrikai testvéreket és testvérnőket. A gyülekezetekben ezáltal nagyobb tisztelet övezte a keresztény házasságot. Néhány évvel később újabb kiváltságot kaptam. Meg kellett látogatnom az ország összes nem bantu gyülekezetét. Joyce és én több mint tíz évig élvezettel ismerkedtünk meg sok testvérrel, miközben ezt a munkát végeztük, és örültünk a szellemi fejlődésüknek. Abban az időben Botswanában és Mozambikban is meglátogattunk testvéreket.

Megint költözünk

Az Afrika déli részén töltött sok boldog év után 1975-ben Sierra Leonéba, Nyugat-Afrikába kaptunk kinevezést. Hamar berendezkedtünk a fiókhivatalban, hogy örömmel nekilássunk újfajta feladatunknak, de nem maradtunk sokáig. Egy súlyos maláriás roham ledöntött a lábamról, és Londonban kellett kezeltetnem magam. Azt tanácsolták, hogy ne menjek vissza Afrikába. Ez mindkettőnket lehangolt, de a londoni Bétel-család szívélyesen befogadott minket. Sok londoni gyülekezetbe jó néhány afrikai testvér jár, és ettől otthon éreztük magunkat. Amint az egészségem javult, bekapcsolódtunk a Bétel mindennapi tevékenységeibe. Megkértek, hogy legyek a beszerzési osztály felvigyázója. A következő évek alatt végbemenő bővítés miatt eléggé igénybe vett a munkám.

Az 1990-es évek elején drága Joyce-om egy mozgatóidegeket érintő betegséget kapott, és 1994-ben meghalt. Szerető, hűséges feleség volt, aki mindig készséggel alkalmazkodott a változó körülményekhez. Egy ilyen veszteség feldolgozásához szerintem fontos, hogy megőrizzem tisztán a szellemi szemléletmódomat, és előretekintsek a jövőre. Imában segítséget kérek ahhoz, hogy ragaszkodni tudjak a teokratikus időtervemhez — beleértve a prédikálást is —, és ez is segít abban, hogy mindig el legyen foglalva valamivel az elmém (Példabeszédek 3:5, 6).

A Bétel-szolgálat kiváltság és remek életút. Sok fiatallal dolgozhatok együtt, és rengeteg közös élményünk van. Az is áldás, hogy számtalan vendég érkezik ide, Londonba. Időnként találkozom olyanokkal, akik az afrikai megbízatásaim során váltak jó barátaimmá, és ilyenkor elárasztanak a szép emlékek. Mindez hozzájárul, hogy teljes mértékben élvezzem ’a mostani életet’, valamint hogy bizalommal és reménnyel telve elmélkedjek ’az eljövendő életen’ (1Timóteusz 4:8).

[Lábjegyzet]

[Kép a 25. oldalon]

Édesanyámmal 1946-ban

[Kép a 26. oldalon]

Joyce és én az esküvőnk napján, 1950-ben

[Kép a 26. oldalon]

Egy bristoli kongresszuson 1953-ban

[Képek a 27. oldalon]

Egy elszigetelt csoportot (fent) és egy gyülekezetet (balra) szolgálok ki Dél-Rhodesiában (ma Zimbabwe)