Élettörténet

A szüleim példájából erőt merítettem

JANEZ REKELJ ELMONDÁSA ALAPJÁN

1958-at írtunk. A feleségemmel, Stankával fenn voltunk a Karavankákban, a jugoszláv—osztrák határon. Át akartunk szökni Ausztriába. Nem kis veszélyt vállaltunk, mivel a felfegyverzett jugoszláv határőrök azon voltak, hogy senkit se engedjenek átjutni. Egyszer csak egy meredek szikla szélére értünk. Korábban még egyikünk sem látta a hegyeket az ausztriai oldalról. Kelet felé tartottunk, és amikor egy sziklás-kavicsos lejtőhöz érkeztünk, magunkra kötöztük a nálunk lévő ponyvát, és lecsúsztunk a hegyoldalon. Nem tudtuk, mit hoz a holnap.

HADD meséljem el, hogyan kerültünk ebbe a helyzetbe, és milyen sok erőt merítettem szüleim hűséges példájából ahhoz, hogy nehéz időkben is lojális maradjak Jehovához.

Szlovéniában nőttem fel. Ma ez egy kis ország Közép-Európában, az Alpokban. Északról Ausztria, nyugatról Olaszország, délről Horvátország, keletről pedig Magyarország határolja. Amikor azonban a szüleim, Franc és Rozalija Rekelj születtek, Szlovénia az Osztrák—Magyar Monarchiához tartozott. Az I. világháború végén Szlovénia az újonnan megalakult Szerb—Horvát—Szlovén Királyság része lett. Az ország neve 1929-ben Jugoszláviára változott, ami szó szerint ’Dél-Szláviát’ jelent. Én abban az évben, január 9-én születtem Podhom falu mellett, a festői szépségű Bledi-tó közelében.

 Édesanyám szigorú katolikus neveltetést kapott. Az egyik nagybátyja pap volt, három nagynénje pedig apáca. Égett a vágytól, hogy legyen saját Bibliája, hogy olvashassa és meg is értse. Az édesapám ellenben rossz véleménnyel volt a vallásról. Megrökönyödött azon, hogy az egyházak belefolytak az 1914-től 1918-ig tartó nagy háborúba.

Megismerjük az igazságot

Nem sokkal a háború után az édesanyám unokatestvére, Janez Brajec és a felesége, Ančka, akik abban az időben Ausztriában éltek, Bibliakutatók lettek (így hívták akkor Jehova Tanúit). Úgy 1936-tól kezdve Ančka többször is meglátogatta anyát. Adott neki egy Bibliát, és anya rövid idő alatt el is olvasta, Az Őrtorony és más szlovén nyelvű, bibliai témájú kiadványok mellett. Amikor Hitler 1938-ban Németországhoz csatolta Ausztriát, Janez és Ančka visszaköltözött Szlovéniába. Úgy élnek az emlékezetemben, mint művelt, intelligens emberek, akik szívből szeretik Jehovát. Gyakran beszélgettek anyával a Biblia igazságáról, és ez arra indította őt, hogy átadja az életét Jehovának. 1938-ban keresztelkedett meg.

Anya felbolydulást okozott a környezetében azzal, hogy már nem tartott meg Írás-ellenes szokásokat — például a karácsonyt —, nem evett többé véres hurkát, ráadásul az összes vallásos képünket elégette. Az ellenségeskedés nem sokat váratott magára. Anya nagynénjei, az apácák vették maguknak a fáradságot, és levelet írtak neki, hátha rá tudják beszélni, hogy térjen vissza Szűz Máriához és az egyházhoz. Ám amikor anya visszaírt, és bibliai kérdéseket tett fel nekik, nem kapott tőlük választ. Az édesapja is nagyon helytelenítette, amit tesz. Nem volt ő rossz ember, csak nagy nyomás nehezedett rá a rokonok és a falubeliek részéről. Többször is elégette anya bibliai kiadványait, de magához a Bibliájához sosem nyúlt. Térden állva könyörgött neki, hogy térjen vissza az egyházhoz. Egyszer attól sem riadt vissza, hogy késsel megfenyegesse. Apám azonban erélyesen a tudtára adta, hogy nem tűri, hogy így viselkedjen.

Apa később is kiállt amellett, hogy anyának joga van a Biblia olvasásához, és ahhoz, hogy maga döntse el, miben hisz. 1946-ban ő is megkeresztelkedett. Látva, hogy Jehova mennyire megerősíti anyát, hogy az ellenségeskedés dacára bátran fel tudja vállalni az  igazságot, és megfigyelve, hogyan jutalmazza meg őt a hitéért, ösztönzést éreztem arra, hogy én is személyes kapcsolatot alakítsak ki Istennel. Az is sokat segített, hogy anya gyakran olvasott nekem a Bibliából és Biblián alapuló kiadványokból.

Anya sokat beszélgetett a húgával, Marija Repével is, és végül Marija nénivel egy napon keresztelkedtem meg 1942 júliusának közepén. Egy testvér eljött hozzánk, tartott egy rövid előadást, majd egy nagy fakádban megkeresztelkedtünk.

Kényszermunka a II. világháború idején

A II. világháború folyamán, 1942-ben Németország és Olaszország megszállta Szlovéniát, és felosztották maguk és Magyarország között. A szüleim nem voltak hajlandók belépni a Volksbundba, mely egy náci tömegszervezet volt, én pedig megtagadtam a „heil Hitler” köszöntést az iskolában. A tanárom értesíthette a hatóságokat.

Vonatra raktak minket. A bajorországi Hüttenbach közelében lévő várba kerültünk, melyet kényszermunkatábornak rendeztek be. Apa elintézte, hogy a helyi pék családjánál lakhassak és dolgozhassak. Kitanultam a pékmesterséget, aminek később nagy hasznát vettem. Idővel az egész családomat — Marija nénit és a családját is beleértve — átvitték a gunzenhauseni táborba.

A háború végén úgy volt, hogy csatlakozom egy csoporthoz, hogy odautazzak, ahol a szüleim vannak. Az indulás előtti estén váratlanul megjelent apa. Nem tudom, hol kötöttem volna ki, ha a csoporttal tartok, mivel elég kétes alakok voltak. Újból éreztem Jehova szerető törődését abban, hogy a szüleim megóvtak és neveltek. Apával három napig gyalogoltunk, mire odaértünk, ahol a család többi tagja volt. 1945 júniusára mindannyian újra otthon voltunk.

A háború után a kommunisták kerültek hatalomra Jugoszláviában Josip Broz Tito elnök vezetésével. A helyzet tehát továbbra sem kedvezett Jehova Tanúinak.

1948-ban egy Ausztriából érkezett testvért vendégül láttunk egy étkezésre. Amerre csak ment, a rendőrség a nyomában volt, és letartóztatta a testvéreket, akiket meglátogatott. Apát is letartóztatták, amiért befogadta, és nem jelentette fel. Két évet töltött börtönben. Anyának nagyon nehéz volt akkor, nemcsak amiatt, hogy apa nem volt otthon, hanem azért is, mert tudta, hogy az öcsémmel hamarosan szembekerülünk a semlegesség próbájával.

Börtönbüntetés Macedóniában

1949 novemberében behívtak katonának. Megjelentem a sorozáson, és ki akartam fejteni, hogy lelkiismereti okokból megtagadom a katonai szolgálatot. Meg sem hallgattak, csak felraktak egy vonatra, amelyen az újoncokat vitték Jugoszlávia másik végébe, Macedóniába.

Három évig el voltam szigetelve a családomtól és a testvériségtől. Nem volt semmilyen irodalmam, de még Bibliám sem. Nagyon nehezen viseltem a helyzetemet. Az tartott fenn, hogy elmélkedtem Jehován és Fiának, Jézus Krisztusnak a példáján. A szüleim példájából is erőt merítettem. Ezenkívül állandóan erőért imádkoztam, így tudtam elkerülni a kétségbeesést.

 Idővel börtönbe kerültem Idrizovóban, Szkopje közelében. A rabok különböző feladatokat láttak el, és mindenki végzett valamilyen kétkezi munkát. Eleinte takarítottam, és az irodák között vittem a postát. Az egyik rab, aki korábban a titkosrendőrségnek dolgozott, gyakran kínzott, de ettől eltekintve mindenkivel jól kijöttem: az őrökkel, a rabokkal, sőt a börtönhöz tartozó üzem igazgatójával is.

Később tudomásomra jutott, hogy pékre van szükség a börtön pékségében. Néhány nap múlva az igazgató jelen volt a névsorolvasásnál. Odajött hozzánk, megállt előttem, és megkérdezte, hogy pék vagyok-e. Igennel feleltem, mire ő ezt mondta: „Holnap jelentkezzen a pékségben!” A bántalmazóm sokszor elment a pékség mellett, de semmit sem tehetett. 1950. februártól júliusig voltam oda beosztva.

Ezután a Volkoderinek nevezett laktanyába kerültem, mely Macedónia déli részén, a Preszpa-tó közelében van. A szomszédos Otešovóból küldhettem haza leveleket. Egy útépítő csapatban dolgoztam, de legtöbbször a pékségben kaptam munkát, ami megkönnyítette a helyzetemet. 1952 novemberében szabadultam.

Amíg nem voltam Podhomban, gyülekezet alakult azon a vidéken. Először egy szállóban tartották az összejöveteleket Spodnje Gorjéban. Később apa rendelkezésre bocsátotta az egyik szobánkat, hogy ott legyenek az összejövetelek. Örömmel csatlakoztam hozzájuk, amikor visszatértem Macedóniából. Felújítottam a barátságomat Stankával, akit még a börtönéveim előtt ismertem meg. 1954. április 24-én elvettem feleségül. A nyugalom azonban nem tartott sokáig.

Börtönben Mariborban

1954 szeptemberében ismét behívót kaptam. Ezúttal több mint három és fél évre ítéltek el. A büntetést egy maribori börtönben kellett letöltenem, mely Szlovénia keleti határán van. Amint módomban állt, vettem némi papírt és ceruzát. Mindent leírtam, amire emlékeztem: írásszövegeket, idézeteket Az Őrtoronyból és gondolatokat más keresztény kiadványokból. Olvasgattam a jegyzeteimet, és ha eszembe jutott még valami, azt is papírra vetettem. Végül megteltek a lapok, és ennek köszönhettem, hogy az igazságra tudtam összpontosítani, és szellemileg erős maradtam. Az ima és az elmélkedés is erősítette a szellemiségemet, így bátrabban tudtam beszélni másoknak az igazságról.

Akkoriban havonta csupán egy levelet kaphattam, és egyvalaki látogathatott meg, akkor is 15 percre. Stanka egész éjjel vonatozott, hogy korán odaérjen a börtönbe, és még aznap visszautazott. Látogatásai lelket öntöttek belém. Elkezdtem terveket szőni, hogy Bibliához jussak. Stanka és én egymással szemben ültünk egy asztalnál, miközben egy őr szemmel tartott minket. Amikor nem figyelt oda, becsúsztattam Stanka táskájába egy levelet, melyben arra kértem, hogy a következő látogatáskor tegyen be egy Bibliát a táskájába.

Stanka és a szüleim ezt túl veszélyes vállalkozásnak ítélték, ezért szétszedték a Keresztény Görög Iratok egy példányát, és néhány lapot betettek belőle egypár zsemlébe. Így megkaptam a hőn áhított Bibliát. Ugyanígy jutottam hozzá Az Őrtorony számaihoz, melyeket Stanka kézzel másolt le. Azon nyomban lemásoltam  és megsemmisítettem az eredeti cikkeket, nehogy rájöjjenek, honnan vannak.

Állhatatos tanúskodásom miatt a rabtársaim megjegyezték, hogy biztosan bajba fogok kerülni. Egyszer éppen a Bibliáról beszélgettem egy másik rabbal, és nagyon belemelegedtünk. Hallottuk, amint a kulcs megfordul a zárban, és bejött egy őr. Átfutott az agyamon, hogy magánzárkába tesznek. De nem ezért jött be az őr, hanem mert hallotta a beszélgetést, és be akart kapcsolódni. Miután kielégítő választ kapott a kérdéseire, elment, és bezárta maga mögött a cella ajtaját.

A büntetésem utolsó hónapjában az a megbízott, akinek a rabok jó útra térítése volt a feladata, megdicsért, amiért határozottan kiálltam az igazságért. Úgy éreztem, ez szép jutalom azért, hogy igyekeztem ismertté tenni Jehova nevét. Másodszor 1958 májusában szabadultam.

Ausztriába, majd Ausztráliába menekülünk

Édesanyám 1958 augusztusában meghalt. Már egy ideje beteg volt. Akkor szeptemberben megkaptam a harmadik behívómat. Aznap este Stankával meghoztuk azt a nagy horderejű döntést, amely a bevezetőben említett izgalmas határátlépéshez vezetett. Nem szóltunk senkinek, csak becsomagoltunk a hátizsákokba és egy ponyvába, kimásztunk az ablakon, és elindultunk az osztrák határ felé, mely a Stol csúcs mellett van nyugatra. Úgy tűnt, Jehova megmutatta nekünk a kivezető utat, amikor látta, hogy némi enyhülésre van szükségünk.

Az osztrák hatóságok egy Salzburg közeli menekülttáborba küldtek bennünket. Az ott töltött hat hónap alatt mindig együtt voltunk a helyi Tanúkkal, így csak nagyon keveset tartózkodtunk a táborban. A többiek csodálkoztak, hogy milyen hamar szereztünk barátokat. Ebben az időszakban vettünk részt életünk első kongresszusán. És itt kóstoltunk bele abba is, hogy milyen szabadon házról házra prédikálni. Nagyon nehéz volt búcsút vennünk az ottani testvérektől, amikor el kellett mennünk.

Az osztrák hatóságok felhívták a figyelmünket arra, hogy kivándorolhatunk Ausztráliába. Álmunkban sem gondoltuk volna, hogy ilyen messzire kerülünk. Vonattal utaztunk Genováig (Olaszország), majd felszálltunk egy Ausztráliába tartó hajóra. Végül az új-dél-walesi Wollogongban telepedtünk le. Itt született meg a fiunk, Philip, 1965. március 30-án.

Ausztráliában sok lehetőség nyílt meg előttünk a szolgálatban, például tudunk olyanoknak prédikálni, akik a korábbi Jugoszlávia területéről költöztek ide. Megköszönjük Jehovának, hogy megáldott minket, egyebek között azzal, hogy egységes családként szolgálhatjuk őt. Philipnek és a feleségének, Susie-nak kiváltságában áll Jehova Tanúi ausztráliai fiókhivatalában szolgálni, és két évet tölthettek a szlovéniai fiókhivatalban is.

A korral járó nehézségek és betegségek ellenére a feleségemmel együtt máig is élvezzük Jehovának végzett szolgálatunkat. Nagyon hálás vagyok a szüleim kiváló példájáért! Ez a példa még most is erőt ad, és segít abban, hogy megfogadjam Pál apostol következő tanácsát: „Örvendezzetek a reménységben. Tartsatok ki a nyomorúságban. Legyetek állhatatosak az imában” (Róma 12:12).

[Kép a 16–17. oldalon]

A szüleim az 1920-as évek végén

[Kép a 17. oldalon]

Édesanyám (jobbra) Ančkával, akitől megismerte az igazságot

[Kép a 18. oldalon]

Feleségemmel, Stankával nem sokkal az esküvőnk után

[Kép a 19. oldalon]

A gyülekezet, mely nálunk tartotta összejöveteleit 1955-ben

[Kép a 20. oldalon]

A feleségem és én, valamint a fiunk, Philip, és a menyünk, Susie