Élettörténet

Jehova segített, hogy rátaláljak

FLORENCE CLARK ELMONDÁSA ALAPJÁN

Haldokló férjem kezét fogtam. Anglikán vallású lévén, imádkoztam Istenhez, hogy a férjem jobban legyen. Ígéretet tettem, hogy ha nem hal meg, addig fogom keresni Istent, amíg rá nem találok, és attól kezdve mindig ragaszkodni fogok hozzá.

LEÁNYKORI nevem Florence Chulung. 1937. szeptember 18-án születtem az Oombulgurri őslakos közösségben, a távoli Kimberley fennsíkon Nyugat-Ausztráliában.

Nagyon kedves emlékeim vannak a gyermekkoromról, azokról a gondtalan és vidám napokról. Az egyházi missziótól tanultam ugyan valamennyit Istenről és a Bibliáról, de az édesanyám volt az, aki belém nevelte a keresztényi alapelveket. Rendszeresen olvasta nekem a Bibliát, így már fiatal koromban kialakult bennem a vágy, hogy többet tudjak meg Istenről. Az egyik nagynénémet is csodáltam, aki az egyházának az egyik misszionáriusa volt. A szívemben éreztem, hogy az ő példáját akarom követni.

Közösségünk, amelyet korábban Erdei Folyó Missziónak neveztek, olyan iskolát működtetett, ahol az első öt osztályt lehetett elvégezni. Én csak két órán tudtam részt venni délelőttönként. Emiatt az iskolázottságom elég alacsony szinten maradt, ami nem kis fejfájást okozott az édesapámnak. Ő azt akarta, hogy a gyermekei jobb oktatásban részesüljenek, ezért úgy döntött, hogy elhagyjuk Oombulgurrit, és családunk beköltözik Wyndham városába. A búcsú napján nagyon szomorú voltam, de Wyndhamben legalább az összes  órán ott tudtam lenni az elkövetkező négy évben, 1949-től 1952-ig. Nagyon hálás vagyok, hogy édesapám gondoskodott az oktatásomról.

Édesanyám a helyi orvosnál dolgozott, és amikor 15 éves koromban befejeztem az iskolát, az orvos felajánlott nekem egy nővéri állást a wyndhami kórházban. Én persze örömmel igent mondtam, hiszen abban az időben nagyon nehéz volt munkát találni.

Néhány évvel később megismerkedtem Aleckel, egy fehér bőrű állattenyésztővel. Az esküvőnkre 1964-ben került sor Derby városában, ahol rendszeresen eljártam az anglikán egyház istentiszteleteire. Egy nap felkerestek Jehova Tanúi. Közöltem velük, hogy egyáltalán nem érdekel, amit mondani akarnak, és ne jöjjenek többé. Egyvalami azonban megragadta a figyelmemet abból, amit mondtak: Isten személyes neve, a Jehova név.

„Nem tudsz egyedül imádkozni?”

1965-től kezdve egyre több gonddal küszködtem. A férjem háromszor szenvedett súlyos balesetet, kétszer a lovával, egyszer az autójával. Szerencsére mindegyik sérüléséből felépült, és újra tudott dolgozni. Nem sokkal ezután azonban megint baleset érte a lovával. Ekkor nagyon megütötte a fejét. Amikor a kórházba érkeztem, az orvos közölte velem, hogy a férjem meg fog halni. Teljesen összeroskadtam. Egy nővér hívatta a helyi lelkészt, hogy beszéljen velem, de ő ezt üzente vissza: „Most nem érek rá, majd holnap bemegyek.”

Szerettem volna, hogy a pap mellettem legyen, és imádkozzon velem, amit meg is említettem az egyik apácának. Erre ő ezt válaszolta: „Mi ütött beléd lányom, nem tudsz egyedül imádkozni?” Így hát elkezdtem imádkozni a kápolnában levő szobrokhoz, de mindhiába. Úgy tűnt, hogy a férjem kezdi feladni az életért vívott küzdelmét. „Mi lesz velem, ha a férjem meghal?” — bánkódtam magamban. Három gyermekem, Christine, Nanette és Geoffrey sorsa felől is nagyon aggódtam. Milyen életük lesz apa nélkül? Nagy örömömre a férjem három nap múlva visszanyerte az eszméletét, és 1966. december 6-án kiengedték a kórházból.

Bár a férjem amúgy rendkívül jól helyrejött, sajnos az agyát károsodás érte. Emlékezetkiesésben szenvedett, valamint hajlamossá vált az erőszakra és a hirtelen hangulatváltásokra. Nehezen tudta elviselni a gyerekeket, és nagyon agresszív lett, ha nem úgy reagáltak valamire, mint egy felnőtt. Kimerítő volt a gondozása. Szinte mindent nekem kellett csinálnom helyette. Még írni és olvasni is újra meg kellett tanítanom. A gondozása mellett egyéb családi kötelezettségeknek is eleget kellett tennem, és ennek az igénybevételnek megvolt az ára, ideg-összeroppanást kaptam. Hét évvel a férjem balesete után közösen úgy döntöttünk, hogy egy időre különköltözünk, amíg egészségileg egy kicsit rendbe jövök.

Fogtam a gyerekeket, és leköltöztem délre, Perth városába. Költözésem előtt a húgom elkezdte tanulmányozni a Bibliát Jehova Tanúival Kununurrában, amely egy kisváros Nyugat-Ausztráliában. Mutatott nekem egy képet Az igazság, mely örök élethez vezet * című könyvből, amely azt ábrázolja, hogy milyen lesz a paradicsomi föld a Biblia ígérete szerint. Ugyanebből a könyvből azt is megmutatta, hogy Isten neve Jehova, és ez nagyon megragadott. Mivel az én egyházamban ilyesmikről soha nem beszéltek, elhatároztam, hogy telefonálni fogok Jehova Tanúinak, mihelyt letelepedek Perth-ben.

Valahogy azonban mégsem tudtam rávenni magam, hogy kapcsolatba lépjek velük. Azután egyik este megszólalt a csengő. A fiam nyitott ajtót, majd futva jött vissza, és így szólt: „Anya, azok az emberek vannak itt, akikről azt mondtad, hogy telefonálni fogsz nekik.” Egy kicsit meglepődtem, majd így szóltam: „Mondd nekik, hogy nem vagyok itthon!”  De ő így válaszolt: „Anya, tudod, hogy nem szabad hazudnom.” Elszégyelltem magam, és kimentem, hogy beszéljek velük. Amint köszöntöttem őket, némi tanácstalanságot vettem észre az arcukon. Ők egy másik bérlőt akartak meglátogatni, aki közben elköltözött. Mindenesetre behívtam őket, és elkezdtem őket kérdésekkel bombázni, amelyekre kielégítő válaszokat kaptam a Bibliából.

A következő héten elkezdtem rendszeresen tanulmányozni a Bibliát a Tanúkkal Az igazság, mely örök élethez vezet című könyv segítségével. A tanulmányozás újra lángra lobbantotta bennem a vágyat, hogy többet tudjak meg Istenről. Két héttel később részt vettem Krisztus Jézus halálának emlékünnepén. Elmentem a vasárnapi összejövetelekre, majd nemsokára a hét közbeni összejöveteleken is ott voltam. Kezdtem megosztani másokkal, amit tanultam. Felismertem, hogy ha segítek másoknak megtanulni a Biblia igazságait, az javítja az elmebeli és az érzelmi állapotomat is. Hat hónappal később megkeresztelkedtem az egyik kerületkongresszuson Perth-ben.

Ahogy előrehaladtam szellemileg, kezdett világossá válni előttem, hogy Jehova szentnek tekinti a házasságot, amint azt az 1Korintusz 7:13-ban található bibliai alapelv mutatja: „az az asszony, akinek nem hívő férje van, de ez hajlandó vele lakni, ne hagyja el a férjét.” Ez az írásszöveg arra indított, hogy visszamenjek Alechez.

Visszatérés Derbybe

Derbybe 1979. június 21-én érkeztem meg, miután több mint öt évet voltam távol a férjemtől. Persze vegyes érzések kavarogtak bennem, és azon tűnődtem, hogyan fogadja majd a férjem a visszatérésemet. Meglepetésemre örült neki, hogy visszajöttem hozzá, bár némi csalódottságnak adott hangot, amiért Jehova Tanúja lettem. Azonnal azt javasolta, hogy járjak el az ő egyházába, ahova azelőtt jártam, mielőtt elköltöztem Perth-be. EImondtam neki, hogy ezt nem tehetem. Próbáltam tisztelni az általa gyakorolt főséget, és minden tőlem telhetőt megtettem, hogy jó keresztény feleség legyek. Megkíséreltem beszélni neki Jehováról és a jövőre vonatkozó csodálatos ígéreteiről, de ő teljesen közömbös maradt.

Idővel viszont Alec nemcsak hogy elfogadta az új életmódomat, de anyagilag is támogatni kezdett, hogy részt tudjak venni a kerület- és körzetkongresszusokon, valamint a heti összejöveteleken. Nagyon hálás voltam, amikor vett nekem egy autót, hogy azzal járjak a szolgálatba. Ez felbecsülhetetlen kincs Ausztráliának ezen a távoli részén. Több testvér és testvérnő, köztük a körzetfelvigyázó is gyakran szállt meg nálunk néhány napra. Így Alec több Tanút is megismerhetett, és szemmel láthatólag jól érezte magát a társaságukban.

Úgy éreztem magam, mint Ezékiel

Élveztem a testvérek és testvérnők látogatásait, de még így sem volt könnyű dolgom. Én voltam az egyetlen Tanú Derbyben. A legközelebbi gyülekezet a 220 kilométerrel távolabb levő Broome városában volt. Így hát elhatároztam, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy hirdessem a jó hírt. Jehova segítségével megszerveztem magamnak, hogy ajtóról ajtóra tanúskodjak. Ezt a feladatot nehéznek éreztem, de mindig Pál apostol szavaira emlékeztettem magam: „Mindenre megvan az erőm annak köszönhetően, aki erőt ad nekem” (Filippi 4:13).

A helyi papság nem örült a tevékenységemnek, különösen annak, hogy a hozzám hasonló származású őslakosoknak tanúskodok. Próbáltak megfélemlíteni, és el akarták érni,  hogy abbahagyjam a prédikálást. Ellenségeskedésük csak még elszántabbá tett, hogy tovább folytassam a munkát, és rendszeresen imádkoztam Jehovához, hogy segítsen nekem. Gyakran jutottak eszembe az Ezékielnek mondott, bátorító szavak: „Íme, ugyanolyan keménnyé tettem arcodat, mint amilyen az ő arcuk, és ugyanolyan keménnyé a homlokodat, mint amilyen az ő homlokuk. Gyémánthoz hasonlóvá, kovakőnél keményebbé tettem a homlokodat. Ne félj tőlük, és ne rettenj meg arcuktól” (Ezékiel 3:8, 9).

Az egyik vallási csoport két férfi tagja többször is odajött hozzám vásárlás közben. Hangosan és feltűnően gúnyolni kezdtek, megpróbálva felhívni rám a többi vásárló figyelmét. Én úgy tettem, mintha ott sem lennének. Egyszer, miközben újralátogattam egy érdeklődő személyt, a helyi egyház lelkésze odajött hozzánk, és azzal vádolt, hogy nem hiszek Jézusban. Kitépte a kezemből a Bibliát, arcon csapott vele, majd visszanyomta a kezembe. Ekkor egyenesen a szemébe néztem, és kedvesen, de határozott hangon idéztem a János 3:16-ot, hogy megnyugtassam afelől, hogy hiszek Jézusban. Magabiztos válaszomtól úgy meghökkent, hogy szó nélkül elkullogott.

Örömmel prédikáltam a Derby környékén élő őslakosoknak. Egy helyi pap próbálta megakadályozni, hogy az egyik közösséget elérjem, de áthelyezték. Így el tudtam vinni nekik a Biblia üzenetét. Mindig is misszionárius akartam lenni, mint a nagynéném, és most végre misszionáriusi munkát végeztem, segítve másokat, hogy ismeretet szerezzenek Isten Szavából. Sok őslakos kedvezően fogadta a prédikálásomat, és több bibliatanulmányozás kezdődött.

Szellemi szükségletem tudatában

Öt éven át én voltam az egyetlen Tanú Derbyben. Nehéznek találtam, hogy a Jehova  imádóival való rendszeres együttlét buzdító hatása nélkül szellemileg erős maradjak. Egyszer különösen rosszul éreztem magam, és elmentem autózni. Amikor késő délután hazaértem, egy testvérnő és hét gyermeke várt rám. Irodalmat hoztak a messzi broome-i gyülekezetből. Ettől kezdve ez a testvérnő, Betty Butterfield, úgy intézte a dolgait, hogy havonta egyszer el tudjon jönni Derbybe, és a hétvégét velem töltse. Együtt mentünk prédikálni, és otthon áttanulmányoztuk Az Őrtorony folyóiratot. Havonta egyszer meg én utaztam Broome-ba.

Broome-ban a testvérek nagyon segítőkészek voltak, és alkalmanként meg tudták tenni a Derbybe vezető hosszú utat, hogy támogassanak a szántóföldi szolgálatban. A más városokban élő testvéreket és testvérnőket, akikről tudták, hogy utazásuk során útba ejtik Derbyt, arra buzdították, hogy keressenek meg engem, és kísérjenek el a szolgálatba. Ezek az átutazók nyilvános előadásokról készült hangfelvételeket is hoztak magukkal. Némelyikük csatlakozott hozzám Az Őrtorony áttanulmányozásában. Az ilyen rövid látogatások rendkívül buzdítóak voltak.

További segítség a láthatáron

Néhány évre további buzdítást kaptam, amikor Arthur és Mary Willis, egy nyugdíjas házaspár Nyugat-Ausztrália déli részéről, többször is eljött három hónapra a téli időszakban, hogy segítsen nekem. Willis testvér vezette le a legtöbb összejövetelt, és élen járt a szántóföldi szolgálatban. Együtt elutaztunk a Kimberley fennsík távolabbi részeire, ahol marhatenyésztéssel foglalkozó tanyákat látogattunk meg. Ahányszor csak el kellett búcsúznom a Willis házaspártól, mindig olyan ürességet éreztem magamban.

Végül aztán 1983 vége felé jó hírt kaptam: egy család, Danny és Denise Sturgeon a négy fiával, Derbybe költözik. Megérkezésük után meg tudtuk tartani a rendszeres heti összejöveteleket, és együtt részt tudtunk venni a szántóföldi szolgálatban. 2001-ben megalakult egy gyülekezet. Derbyben jelenleg egy 24 Királyság-hírnökből álló erős gyülekezet működik, amelyben két vén és egy kisegítőszolga gondoskodik serényen a szellemiségünkről. Időnként majdnem 30-an vagyunk az összejövetelen.

Amikor visszagondolok az eltelt évekre, melegség tölti el a szívemet, látva, hogy Jehova miként segített nekem szolgálni őt. Noha férjem még nem csatlakozott hozzám a hitben, más téren továbbra is támogat. Közeli családtagjaim közül öten megkeresztelt Tanúkká váltak: a két lányom, két lányunokám és egy unokahúgom. Ezenkívül több rokonom is tanulmányozza a Bibliát Jehova népével.

Őszintén hálás vagyok, hogy Jehova segített nekem, hogy rátaláljak. Szilárd elhatározásom, hogy örökké ragaszkodni fogok hozzá (Zsoltárok 65:2).

[Lábjegyzet]

[Térkép/képek a 15. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

AUSZTRÁLIA

Wyndham

Kimberley-fennsík

Derby

Broome

Perth

[Forrásjelzések]

Kenguru és lantfarkú madár: Lydekker; koala: Meyers

[Kép a 14. oldalon]

Nővérként dolgoztam a wyndhami kórházban (1953)

[Kép a 15. oldalon]

A derbyi gyülekezet 2005-ben