Élettörténet

Tudom, mi a helyes, és azt is teszem

HADYN SANDERSON ELMONDÁSA ALAPJÁN

Jézus egyszer ezt mondta az apostolainak: „Ha tudjátok ezeket, boldogok vagytok, ha meg is teszitek” (János 13:17). Igen, talán tudjuk, mi a helyes, de milyen nehéz tenni is azt! Több mint 80 évesen, 40 év misszionáriusi szolgálattal a hátam mögött azonban meg vagyok róla győződve, hogy igazak Jézus szavai. Ha azt tesszük, amit Isten mond, valóban boldogok leszünk. Hadd mondjam el, miért érzem így.

HÁROMÉVES voltam, amikor a szüleim 1925-ben meghallgattak egy bibliai témájú előadást a városunkban, Newcastle-ban (Ausztrália). „A most élő emberek közül milliók sohasem halnak meg!” című előadás az édesanyámat meggyőzte arról, hogy megtalálta az igazságot, és akkortól kezdve rendszeresen látogatta a keresztény összejöveteleket. Ám édesapám érdeklődése rövidesen alábbhagyott. Nem tetszett neki anya új hite, és megfenyegette, hogy ha nem hagyja abba a gyakorlását, szakít vele. Anya szerette őt, és együtt akarta tartani a családot. De tudta, hogy az Isten iránti engedelmesség mindennél fontosabb, és elhatározta, hogy azt fogja tenni, ami helyes Isten szemében (Máté 10:34–39). Édesapám elhagyott minket, és később csak ritkán találkoztunk.

Visszatekintve, csodálom édesanyám Isten iránti ragaszkodását. Döntésével lehetővé tette, hogy a nővérem, Beulah és én szellemi áldásokban bővelkedő életet éljünk. Azt a fontos alapelvet is megtanította nekünk, hogy ha tudjuk, mi a helyes, igyekezzünk azt tenni.

 Hitpróbák

Jehova Tanúi — akkori nevükön a Bibliakutatók — rengeteget segítettek a családunknak. Hozzánk költözött a nagymamám, és ő is elfogadta az igazságot. Ő és anya elválaszthatatlan társak lettek a prédikálómunkában, és méltóságteljes, barátságos modorukkal kivívták az emberek tiszteletét.

Közben engem néhány idősebb testvér a szárnyai alá vett, és értékes képzést kaptam tőlük. Hamar megtanultam használni a bizonyságtevő kártyát, amellyel egy egyszerű üzenetet adtunk át az embereknek, akiket meglátogattunk. Ezenkívül hordozható gramofonon bibliai témájú előadásokat játszottam le, és részt vettem plakátos felvonulásokon is a városunk főutcáján. Ez nem volt könnyű, mert tartottam az emberektől. De tudtam, hogy mi a helyes, és eltökéltem magamban, hogy azt fogom tenni.

Az iskolai tanulmányaim befejezése után egy bank alkalmazottja lettem, és a munkám során számos bankfiókhoz kellett elutaznom egész Új-Dél-Wales államban. Azon a vidéken nem sok Tanú élt, de a képzésnek köszönhetően, amit kaptam, sikerült életben tartanom a hitemet. Anya buzdító levelei megerősítettek szellemileg.

Ezek a levelek éppen jókor érkeztek. Elkezdődött a II. világháború, és behívtak sorozásra. A bankigazgató buzgón járt templomba, és ő volt a helyi katonai parancsnok. Amikor elmondtam neki, hogy keresztényként semleges kívánok maradni, választás elé állított: vagy a vallásomat hagyom ott, vagy a banktól kell távoznom. A sorozóközpontban jött el a döntő pillanat. Ott volt az igazgató is, és feszülten figyelt, amint odaléptem az asztalhoz, ahol a nyilvántartást vezették. Nem voltam hajlandó aláírni a sorozópapírokat, mire a tisztek ellenem fordultak. Feszült volt a légkör, de eldöntöttem, hogy azt teszem, ami helyes. Jehova segítségével meg tudtam őrizni a nyugalmamat és az eltökéltségemet. Mikor később megtudtam, hogy embereket küldtek rám, hogy megverjenek, hamarjában összecsomagoltam, és felszálltam az első vonatra.

Miután visszatértem Newcastle-ba, bíróság elé állítottak hét másik testvérrel együtt, akik ugyancsak megtagadták a katonai szolgálatot. A bíró háromhavi kötelező börtönmunkára ítélt bennünket. A börtön nem volt kellemes élmény, de megvolt a jutalma annak, hogy azt tettük, ami helyes. Szabadulásunk után Hilton Wilkinson, az egyik cellatársam, aki szintén Tanú, megkért, hogy dolgozzak vele a fotós műtermében. Ott találkoztam jövendőbeli feleségemmel, Melodyval, aki recepciósként dolgozott a műteremben. Nem sokkal a szabadulásom után megkeresztelkedtem annak jelképeként, hogy átadtam magam Jehovának.

A teljes idejű szolgálatra törekszünk

Miután összeházasodtunk, megnyitottuk a saját fotós műtermünket Newcastle-ban. Kis idő elteltével már annyi munkánk volt, hogy annak az egészségünk és a szellemiségünk látta kárát. Akkoriban történt, hogy Ted Jaracz, aki Jehova Tanúi ausztráliai fiókhivatalában szolgált, most pedig a Vezető Testület tagja, elbeszélgetett velünk a szellemi céljainkról. A beszélgetés után úgy döntöttünk, hogy eladjuk az üzletünket, és leegyszerűsítjük az életünket. 1954-ben vettünk egy kis lakókocsit, elköltöztünk a Victoria állambeli Ballaratbe, és úttörőkként, vagyis teljes idejű evangéliumhirdetőkként kezdtünk szolgálni.

 Miközben együtt munkálkodtunk a kis ballarati gyülekezettel, Jehova megáldotta fáradozásunkat. Másfél éven belül 17-ről 70-re emelkedett az összejöveteleken részt vevők száma. Ezután megkértek minket, hogy kezdjük el az utazószolgálatot, más szóval a körzetmunkát Dél-Ausztrália államban. Az elkövetkező három évben örömmel látogattuk meg a gyülekezeteket Adelaide-ben, valamint a Murray folyó mentén, ahol szőlőt és citrusféléket termesztenek. Mennyire megváltozott az életünk! Boldogan szolgáltunk szerető testvéreink és testvérnőink társaságában. Nagy jutalom volt ez azért, mert azt tettük, ami helyes.

Misszionáriusi megbízatás

1958-ban jeleztük az ausztráliai fiókhivatalnak, hogy szeretnénk részt venni az az évi „Isteni akarat” nemzetközi kongresszuson New Yorkban. A válaszlevélben jelentkezési lapokat találtunk az Egyesült Államokban működő Gileád Iskolára, ahol misszionáriusokat képeznek. Mivel a 30-as éveink közepén jártunk, úgy gondoltuk, már túl vagyunk a korhatáron, de azért elküldtük a jelentkezésünket. Meghívtak minket a 32. osztályba. A tanfolyam felén megtudtuk, hová szól majd a misszionáriusi megbízatásunk: Indiába! Eleinte izgultunk ugyan, de mivel azt akartuk tenni, ami helyes, boldogan elfogadtuk a megbízatást.

Hajóra szálltunk, és 1959-ben egy hajnalon megérkeztünk Bombaybe (most Mumbai). Munkások százai aludtak a rakparton. Szokatlan szagok terjengtek. Napfelkelte után megéreztük, mi vár majd ránk. Még soha nem tapasztaltunk ekkora hőséget! Egy misszionárius házaspár, Lynton és Jenny Dower jött elénk. Annak idején együtt úttörőztünk velük Ballaratben. Elvittek az indiai fiókhivatalba, mely egy szűk, emeleti lakásban volt, a városközponttól nem messze. Hat önkéntes munkás lakott a Bételben. Edwin Skinner testvér, aki 1926 óta szolgált misszionáriusként Indiában, azt javasolta, hogy vegyünk két vászon útitáskát, mielőtt a megbízatási helyünkre utazunk. Az indiai vonatokon gyakran látni ilyen táskákat, és valóban jó hasznukat vettük későbbi útjainkon.

Kétnapi vonatozás után megérkeztünk a megbízatási helyünkre, Tiruchirapalliba. Ez a város Madras (ma Tamilnádu) államban található, az ország déli részén. Csatlakoztunk három indiai különleges úttörőhöz, akik a 250 000 fős lakosságnak tanúskodtak. Nagyon egyszerűek voltak az életkörülmények. Egyszer alig maradt 4 dollárunk. De Jehova nem hagyott el minket, amikor még ez is elfogyott. Egy bibliatanulmányozó pénzt adott nekünk kölcsön, hogy béreljünk egy olyan lakást, ahol az összejöveteleket tarthatnánk. Egy másik alkalommal, amikor nem sok élelmünk maradt, az egyik szomszédunk kedvesen megkínált a főztjével, mely curryvel készült. Nagyon ízlett, csak annyira fűszeres volt, hogy elkezdtem tőle csuklani!

Szántóföldi élmények

Tiruchirapalliban beszéltek néhányan angolul, de a többség csak tamilul tudott. Igyekeztünk hát megtanulni egy egyszerű bevezetőt tamil nyelven. Erőfeszítéseinkért sokan tiszteltek minket.

Nagyon szerettünk házról házra szolgálni. Az indiai emberek vendégszeretők, és a legtöbben behívtak egy üdítőre. Mivel odakint gyakran 40 fok is volt, nagyon hálásak voltunk a kedvességükért. Az udvariasság megkívánta, hogy mielőtt rátérünk az üzenetünkre, személyes természetű kérdésekről társalogjunk. A házigazdák gyakorta megkérdezték tőlünk, hogy hová valósiak vagyunk, és vannak-e gyermekeink. Amikor megtudták, hogy nincsenek, rákérdeztek, hogy miért, és általában ajánlottak egy jó orvost! Ilyen beszélgetések során legalább bemutatkozhattunk, és elmagyarázhattuk bibliai oktatómunkánk fontosságát.

A legtöbben azok közül, akiknek tanúskodtunk, hinduk voltak. Ez a vallás nagyon más, mint a kereszténység. Nem vitatkoztunk a bonyolult hindu filozófiáról, hanem egyszerűen  Isten Királyságának a jó hírét prédikáltuk, és ezzel szép eredményeket értünk el. Hat hónapon belül közel húszan kezdtek járni a misszionáriusotthonunkban megtartott összejövetelekre. Egyikük Nallathambi volt, aki építőmérnökként dolgozott. Ő és a fia, Vidzsajálajan később mintegy 50 személynek segítettek Jehova szolgájává válni. Vidzsajálajan egy ideig az indiai fiókhivatalban is szolgált.

Mindig úton

Kevesebb mint hat hónapja voltunk Indiában, amikor megkértek, hogy legyek az ország első állandó kerületfelvigyázója. Ez azzal járt, hogy egész Indiában utazgattunk, kongresszusokat szerveztem, és kilenc nyelvcsoporttal működtünk együtt. Kimerítő munka volt. A hat hónapra elegendő ruhánkat és felszerelésünket három bádogkofferbe és jó öreg vászon útitáskáinkba csomagoltuk, melyekkel rendszerint Madras városából (most Chennai) indultunk útnak. Mivel a hozzánk tartozó rész 6500 kilométer kerületű volt, állandóan úton voltunk. Egyszer úgy alakult, hogy a délen fekvő Bangalore-ból a vasárnap megtartott kongresszus után északra utaztunk Darjeelingbe, a Himalája lábához, hogy a következő héten rendezett kongresszuson szolgáljunk. Az út 2700 kilométeres volt, és ötször kellett átszállnunk másik vonatra.

A kezdeti időkben szívesen mutattuk be Az új világ társadalma tevékenység közben (The New World Society in Action) című filmet, mely Jehova földi szervezetének tevékenységéről adott átfogó képet. Gyakran több százan jöttek el a vetítésre. Egy alkalommal egy út mellett mutattuk be a filmet az összegyűlt embereknek. Vetítés közben viharfelhők gyülekeztek, és fenyegetően közeledtek felénk. Mivel máskor már előfordult, hogy a tömeg lármázni kezdett, amikor abbamaradt a filmvetítés, úgy döntöttem, hogy most folytatom a lejátszást, csak felgyorsítva. Szerencsére zavartalanul folyt le a vetítés, csak a végén kezdett el esni.

Az elkövetkező évek során jószerével egész Indiát bejártuk. Minthogy minden vidéken sajátos a konyhaművészet, az öltözködés, a nyelv és a táj, olyan volt, mintha egyik országból a másikba utaztunk volna. Milyen csodálatos a Jehova teremtésművére jellemző változatosság! Ez India vadvilágáról is elmondható. Egyszer a nepáli dzsungelben sátoroztunk, és jól láthattunk egy termetes tigrist. Pompás példány volt. Megerősödött bennünk a vágy, hogy bárcsak ott lehetnénk a Paradicsomban, ahol béke lesz emberek és állatok között.

Szervezeti finomítások

Azokban a kezdeti időkben az indiai testvéreknek több mindenben is igazodniuk kellett Jehova szervezetének az elrendezéseihez. Egyes gyülekezetekben a férfiak az összejöveteli hely egyik felén, a nők pedig a másikon foglaltak  helyet. Az összejövetelek ritkán kezdődtek el pontosan. Egy helyen harangzúgással hívták egybe a Királyság-hírnököket. Más vidékeken a hírnökök aszerint érkeztek, ahogyan megfigyelték a nap állását. A kongresszusok és a körzetfelvigyázó látogatásai rendszertelenek voltak. A testvérek készek voltak azt tenni, ami helyes, csak képzésre volt szükségük.

Jehova szervezete 1959-ben bevezette a Királyság-szolgálati iskolát. Ez az egész világon folyó képzés segített a körzetfelvigyázóknak, különleges úttörőknek, misszionáriusoknak és gyülekezeti véneknek, hogy hatékonyabban lássák el Írás szerinti feladataikat. Amikor 1961 decemberében Indiában is elkezdődött ez az iskola, oktatóként szolgáltam. A képzés eredményei lassanként érezhetőek voltak az ország gyülekezeteiben, és azok szépen fejlődtek. Amint a testvérek megtudták, mi a helyes, Isten szelleme arra indította őket, hogy tegyék is azt.

A nagy kongresszusok is buzdították és egyesítették a testvéreket. Kiemelkedő volt az „Örökkévaló jó hír” nemzetközi kongresszus, melyet 1963-ban tartottunk Újdelhiben. India egész területéről érkeztek Tanúk; sokan több ezer kilométert tettek meg, összes megtakarított pénzüket az utazásra áldozva. 27 országból 583 külföldi küldött is jelen volt, így a helyi Tanúk akkor először találkozhattak és barátkozhattak idegenből jött testvérekkel ilyen nagy számban.

1961-ben meghívtak minket a bombayi Bételbe, ahol később a fiókbizottság tagjaként szolgáltam. Más kiváltságokban is volt részem. Évekig zónafelvigyázó lehettem Ázsiában és a Közel-Keleten. Mivel ott sok országban korlátozva volt a prédikálómunka, a helyi hírnököknek ’óvatosnak kellett lenniük, mint amilyenek a kígyók, de ártatlannak, mint amilyenek a galambok’ (Máté 10:16).

Bétel-bővítés és egyéb változások

Amikor 1959-ben megérkeztünk Indiába, az egész országban 1514 hírnök tevékenykedett. Ma már több mint 24 000-en vannak. A növekedésnek megfelelően kétszer költöztünk új Bétel-otthonba Bombayben, illetve a környékén. Aztán 2002 márciusában a Bétel-család megint új helyre költözött, ezúttal Dél-Indiába, Bangalore közelébe, egy újonnan épült létesítménybe. Ebben a modern épületegyüttesben jelenleg 240 Bétel-szolga lakik, és 20 nyelvre fordítanak kiadványokat.

Bár Melody és én már nagyon vártuk, hogy Bangalore-ba költözhessünk, az egészségi állapotunk miatt 1999-ben kénytelenek voltunk visszatérni Ausztráliába. Most Sydney-ben szolgálunk a Bétel-család tagjaiként. Noha eljöttünk Indiából, még mindig nagyon szeretjük ottani drága testvéreinket és szellemi gyermekeinket. Majd kibújunk a bőrünkből, amikor írnak nekünk!

Több mint 50 éves teljes idejű szolgálatunkra visszatekintve úgy érezzük, hogy gazdag áldásokban volt részünk. Valamikor a műtermünkben fotópapíron őriztük meg az emberek arcát, de sokkal jobb, hogy úgy döntöttünk, segítünk nekik megmaradni Isten emlékezetében. Micsoda értékes tapasztalatok birtokába kerültünk, amiért első helyre tettük Isten akaratát az életünkben! Igen, ha azt tesszük, ami Isten szerint helyes, az valódi boldogságot eredményez!

[Térképek a 15. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

INDIA

Újdelhi

Darjeeling

Bombay (Mumbai)

Bangalore

Madras (Chennai)

Tiruchirapalli

[Képek a 13. oldalon]

Hadyn és Melody 1942-ben

[Kép a 16. oldalon]

Az indiai Bétel-család 1975-ben