Élettörténet

A kitartás örömet szerez

MÁRIO ROCHA DE SOUZA ELMONDÁSA ALAPJÁN

„Nem valószínű, hogy Rocha úr túlélne egy műtétet.” Bár az orvos szavai meglehetősen vészjóslóak voltak, ma, mintegy 20 évvel később, még mindig élek, és Jehova Tanúi teljes idejű prédikálójaként szolgálok. Mi segített kitartanom a hosszú évek alatt?

GYERMEKKOROMAT egy farmon töltöttem Santo Estêvão-ban, amely egy falu Bahia államban, Északkelet-Brazíliában. Hétéves koromtól segítettem édesapámnak a farmon a munkában. Az iskola után minden nap adott valamilyen feladatot. Idővel pedig akárhányszor el kellett utaznia az állam fővárosába, Salvadorba üzleti ügyben, mindig engem bízott meg a farm irányításával.

Farmunkra nem volt bevezetve az áram és a vezetékes víz, valamint hiányoztak a manapság már megszokott, kényelmünket szolgáló berendezések. Mi mégis boldogok voltunk. Szerettem sárkányt eregetni, és azokkal a fából készült autókkal játszani, amelyeket a barátaimmal eszkábáltunk össze. Klarinétoztam is a vallási körmeneteken. A helyi templomi kórusban énekeltem, és ott történt, hogy megláttam a História Sagrada (Szent történelem) című könyvet, amely felkeltette a kíváncsiságomat a Biblia iránt.

1932-ben, amikor 20 éves voltam, Brazília északkeleti részét súlyos, hosszan tartó aszály sújtotta. Az állataink elpusztultak, a termés rossz volt. Ezért beköltöztem Salvadorba, ahol villamosvezetőként tudtam elhelyezkedni. Később kibéreltem egy házat, és odavittem a családomat, hogy együtt lehessünk. Apa 1944-ben meghalt, így nekem kellett gondoskodnom az édesanyámról, a nyolc húgomról és a három öcsémről.

 Villamosvezetőből evangéliumhirdető

Amikor Salvadorba érkeztem, többek között az volt az első dolgom, hogy vegyek egy Bibliát. Miután néhány évig a baptista egyházat látogattam, összebarátkoztam Durvallal, aki szintén villamosvezető volt. Gyakran hosszan elbeszélgettünk a Bibliáról. Egyik nap adott nekem egy füzetet, amely ezt a címet viselte: Hol vannak a halottak? * Noha én abban hittem, hogy az embernek halhatatlan lelke van, ahhoz elég kíváncsi voltam, hogy ellenőrizzem a füzetben idézett bibliaverseket. Meglepetésemre a Bibliában az állt, hogy a lélek, amely vétkezik, meghal (Ezékiel 18:4).

Durval felfedezte rajtam az érdeklődést, ezért megkérte Antônio Andrade-t, Jehova Tanúi egyik teljes idejű szolgáját, hogy látogasson meg az otthonomban. A harmadik látogatása után Antônio meghívott, hogy kísérjem el, amikor a Biblia tanításait viszi el másokhoz. Az első két ajtónál ő beszélt, majd ezt mondta: „Most te jössz.” Halálra rémültem az ijedtségtől, de nagy örömömre az egyik család figyelmesen meghallgatott, és elfogadta a két könyvet is, amelyeket felkínáltam. A mai napig, amikor olyanokkal találkozok, akik érdeklődnek a bibliai igazság iránt, ugyanaz a kellemes érzés jár át, amit akkor éreztem.

1943. április 19-én, azon a napon, melyre abban az évben Krisztus halálának az évfordulója esett, megkeresztelkedtem az Atlanti-óceánban Salvador partjainál. Mivel hiány volt tapasztalt keresztény férfiakból, kineveztek, hogy segítsem a Tanúk egy csoportját, amely Andrade testvér otthonában jött össze az egyik szűk utcában, amely Salvador alsó és felső városrészét köti össze.

Korai ellenállás

Keresztény tevékenységünk nem örvendett népszerűségnek a második világháború évei alatt (1939—45). Némelyik hivatalnok azt gondolta, hogy észak-amerikai kémek vagyunk, mivel a kiadványaink legtöbbje az Egyesült Államokból érkezett. Ezért aztán gyakoriak voltak a letartóztatások és a kihallgatások. Amikor valamelyik Tanú nem tért haza a szántóföldi szolgálatból, rögtön gyanítottuk, hogy őrizetbe vették, és mentünk a rendőrségre, hogy kieszközöljük a szabadon bocsátását.

1943 augusztusában egy német Tanú, Adolphe Messmer érkezett Salvadorba, hogy segítsen megszervezni az első kongresszusunkat. Miután megkaptuk az engedélyeket a hatóságoktól a kongresszus megtartására, elkezdtük hirdetni a nyilvánosságnak a „Szabadság az új világban” című nyilvános előadást. Hirdetéseket adtunk fel a helyi újságokban, és feliratokat helyeztünk el az üzletek kirakataiban, valamint a villamosok oldalán. Ám a kongresszus második napján egy rendőr közölte velünk, hogy a gyülekezési engedélyünket visszavonták. Salvador érseke nyomást gyakorolt a rendőrkapitányra, hogy állítsa le a kongresszust. A következő év áprilisában viszont végre engedélyezték, hogy megtarthassuk a bejelentett nyilvános előadást.

 Kitűzök egy célt magam elé

1946-ban meghívtak, hogy vegyek részt São Paulóban a „Víg nemzetek” teokratikus kongresszuson. Egy Salvadorból induló teherhajó kapitánya megengedte néhányunknak, hogy a hajóján utazzunk, feltéve, ha a fedélzeten alszunk. Noha átéltünk egy vihart, és eközben mindannyian tengeribetegek voltunk, négy tengeren töltött nap után biztonságban kikötöttünk Rio de Janeiróban. A riói Tanúk meghívtak minket az otthonukba, hogy pihenjünk néhány napot, mielőtt vonattal továbbutaznánk. Amikor a vonatunk megérkezett São Paulóba, egy kisebb csoport „Üdvözöljük Jehova Tanúit” felirattal köszöntött minket.

Röviddel azután, hogy visszatértem Salvadorba, beszéltem Harry Blackkel, egy Egyesült Államokból érkezett misszionáriussal arról a vágyamról, hogy szeretnék úttörő lenni (így hívják Jehova Tanúi teljes idejű szolgáit). Harry emlékeztetett rá, hogy családi kötelezettségeim vannak, amelyeknek eleget kell tennem, és azt tanácsolta, hogy legyek türelmes. Végül 1952 júniusában az öcséim és a húgaim anyagilag függetlenné váltak, engem pedig kijelöltek úttörőnek egy kis gyülekezetbe Ilhéusba, 210 kilométerre délre Salvadortól.

Bőkezű gondoskodás

A következő évben Jequié-be jelöltek ki, egy nagyvárosba Bahia állam belsejébe, ahol nem voltak Tanúk. Elsőként a helyi papot látogattam meg. Ő a tudtomra adta, hogy a város az övé, és megtiltotta, hogy ott prédikáljak. Figyelmeztette a híveket, hogy egy „hamis próféta” érkezett, és kémeket állított a város különböző pontjaira, hogy figyeljék a tevékenységemet. Ennek ellenére azon a napon több mint 90 bibliai irodalmat helyeztem el, és négy bibliatanulmányozást vezettem be. Két évvel később Jequié-nek már saját Királyság-terme volt, ahova 36 Tanú járt! Ma nyolc gyülekezet és körülbelül 700 Tanú van Jequié-ben.

A Jequié-ben töltött első néhány hónap folyamán egy kis bérelt szobában laktam a város külterületén. Ezután találkoztam Miguel Vaz de Oliveira-rel, Jequié egyik legjobb szállodájának, a Hotel Sudoeste-nek a tulajdonosával. Miguel elfogadta a bibliatanulmányozást, és erősködött, hogy költözzek be a szállodája egyik szobájába. Miguel és a felesége később Tanúk lettek.

Egy másik kedves emlék abból az időből, amelyet Jequié-ben töltöttem, Luiz Cotrimhoz, egy középiskolai tanárhoz fűződik, akivel tanulmányoztam a Bibliát. Luiz felajánlotta, hogy segít tökéletesítenem a portugál- és a matematikatudásomat. Az elemi iskolát is épphogy csak kijártam, így aztán örömmel fogadtam az ajánlatát. Az órákat a Luizzal folytatott heti bibliatanulmányozás után tartottuk. Ez nagy segítségnek bizonyult ahhoz, hogy felkészültebb legyek azokra a további kiváltságokra, amelyeket nem sokkal később Jehova szervezetétől kaptam.

Egy új kihívás

1956-ban levelet kaptam, amelyben meghívtak a fiókhivatalunkba, ami akkor Rio de Janeiróban volt, hogy képzésben részesüljek, és körzetfelvigyázó lehessek (így hívják Jehova Tanúi utazószolgáit). A tanfolyam, amelyen rajtam kívül még nyolcan vettek részt, kicsivel több, mint egy hónapig tartott. Amint a végéhez közeledett, megkaptam a kinevezésemet São Paulo államba, ami kétségeket ébresztett bennem. Feltettem magamnak a kérdést: „Mit fogok ott csinálni fekete létemre a sok olasz között? Vajon elfogadnak majd?” *

 Buzdító volt látni, hogy az első gyülekezetben, amelyet meglátogattam Santo Amaro körzetében, a Királyság-terem teljesen megtelt Tanúkkal és érdeklődőkkel. Ami meggyőzött arról, hogy a félelmeim alaptalanok voltak, az az volt, hogy a gyülekezet mind a 97 tagja részt vett velem a szolgálatban azon a hétvégén. „Ők valóban a testvéreim” — gondoltam magamban. Ezeknek a drága testvéreknek a kedvessége adott nekem bátorságot ahhoz, hogy ki tudjak tartani az utazószolgálatban.

Szamarak, lovak és hangyászok

Az egyik legnagyobb nehézség, amellyel azokban a kezdeti időkben az utazófelvigyázóknak szembe kellett nézniük, az volt, hogy óriási távolságokat kellett megtenniük ahhoz, hogy elérjék a Tanúk gyülekezeteit és kisebb csoportjait a vidéki területeken. Ezeken a részeken a tömegközlekedés bizonytalan volt vagy egyáltalán nem is létezett, és az utak többsége is csak keskeny földút volt.

Némelyik körzet úgy oldotta meg a problémát, hogy vásárolt egy szamarat vagy egy lovat a körzetfelvigyázónak. Sok hétfőm azzal telt, hogy felszereltem a nyerget, lekötöztem a csomagjaimat, és 12 órán át nyeregben voltam a következő gyülekezetig. Santa Fé do Sulban a Tanúknak volt egy Dourado (Arany) nevű szamaruk, amelyik tudta az utat a vidéki területeken levő tanulmányozási csoportokhoz. Dourado megállt a farmok bejáratánál, és türelmesen megvárta, amíg kinyitottam a kaput. A látogatás végeztével Dourado és én folytattuk utunkat a következő csoporthoz.

Az is nehezítette a körzetmunkát, hogy nem volt megbízható módja az üzenetek továbbításának. Ahhoz például, hogy meglátogassam a Tanúknak azt a kis csoportját, amelyik egy farmon jött össze Mato Grosso államban, csónakkal át kellett kelnem az Araguaia folyón, és mintegy 25 kilométert kellett megtennem szamár- vagy lóháton az erdőn át. Egyik alkalommal írtam a csoportnak, hogy tájékoztassam őket a látogatásomról, de a levél nyilvánvalóan elveszett, mert senki nem várt rám, amikor átkeltem a folyón. Késő délután volt, ezért megkértem egy kis kocsma tulajdonosát, hogy vigyázzon a csomagomra, én pedig gyalog vágtam neki az útnak egy aktatáskával a kezemben.

Nemsokára leszállt az éj. Amint a sötétben botorkáltam, egyszer csak egy hangyász nagyot horkantott. Hallottam már olyasmiről, hogy a hangyász két lábra tud állni, és meg tud ölni egy embert az erős mellső lábaival. Ezért, amikor bármilyen nesz szűrődött ki a bokrokból, táskámat védelmül magam elé tartottam, és így lépkedtem óvatosan előre. Többórai gyaloglás után egy kis patakhoz érkeztem. A sötétben sajnos nem vettem észre, hogy a túlparton egy szögesdrót kerítés volt kifeszítve. Nagy lendülettel sikerült átugranom a patakot, de a másik oldalon  nekicsapódtam a kerítésnek és megvágtam magam.

Végül megérkeztem a farmra, ahol a kutyák hangos ugatással fogadtak. Abban az időben nem volt szokatlan, hogy éjszaka birkatolvajok támadják meg a tanyákat, így aztán amikor kinyílt az ajtó, sietve azonosítottam magam. Szánalmasan nézhettem ki a szakadt, véres ruhámban, de a testvérek örültek nekem.

A megpróbáltatások ellenére is boldog napok voltak azok. Élveztem a hosszú utazásokat lóháton és gyalog, időnként megpihentem a fák árnyékában, hallgattam a madarak énekét, és néztem, ahogy a rókák átszaladnak előttem a kihalt utakon. Az öröm egy másik forrása az a tudat volt, hogy a látogatásaim valóban segítenek az embereknek. Sokan írtak nekem, hogy kifejezzék a hálájukat. Mások személyesen mondtak köszönetet a kongresszusok alkalmával. Nagyon nagy örömet szerzett, amikor azt láttam, hogy az emberek leküzdik a személyes problémáikat, és szellemi előrehaladást tesznek.

Végre egy segítő!

Ezekben az években az utazómunkában gyakran voltam egyedül, és ez megtanította nekem, hogy Jehovára támaszkodjak mint ’kőszirtemre és erődömre’ (Zsoltárok 18:2). Továbbá felismertem, hogy az egyedülállóság lehetővé teszi, hogy osztatlan figyelmet szenteljek a Királyság-érdekeknek.

1978-ban azonban találkoztam egy Júlia Takahashi nevű úttörő testvérnővel. Feladott egy biztos nővéri állást az egyik nagy kórházban São Paulóban, hogy ott szolgálhasson, ahol nagyobb a szükség Királyság-hírnökökre. A keresztény vének, akik ismerték őt, elismerően szóltak szellemi tulajdonságairól és képességeiről mint úttörő. Képzelhetitek, mennyire meglepődtek néhányan, amikor úgy döntöttem, hogy oly sok év után megnősülök. Az egyik jó barátom nem tudta elhinni, és azt ígérte, hogy ad nekem egy 270 kilogrammos bikát, ha tényleg megházasodom. Ezt a bikát sütöttük meg az esküvői fogadásunkon 1978. július 1-jén.

Kitartás a gyenge egészségem ellenére

Júlia csatlakozott hozzám az utazómunkában, és a következő nyolc évben együtt látogattuk a gyülekezeteket Brazília déli és délkeleti részén. Ekkor szívproblémák léptek fel nálam. Kétszer elájultam, miközben a házigazdákkal beszéltem a prédikálómunka közben. A korlátaimra való tekintettel elfogadtunk egy különleges úttörői megbízatást a São Paulo államban levő Birigüi városában.

Ekkor a Birigüi-ben élő Tanúk felajánlották, hogy autóval elvisznek orvoshoz Goiânia-ba, amely mintegy 500 kilométerrel távolabb van. Mihelyt stabilizálódott az állapotom, megműtöttek, és beépítettek egy szívritmusszabályzót. Ez úgy 20 éve történt. Noha azóta két további szívműtéten is átestem, még mindig tevékenyen végzem a tanítványképző munkát. Miként oly sok lojális keresztény feleség, Júlia is az erő és a buzdítás állandó forrásának bizonyult.

Bár az egészségi gondjaim korlátozzák a tevékenységemet, és időnként elkeseredést okoznak, még mindig úttörőként szolgálok. Emlékeztetem magam, hogy Jehova soha nem ígérte, hogy az élet habos torta lesz ebben a régi rendszerben. Ha Pál apostolnak és más hűséges keresztényeknek ki kellett tartaniuk, miért lenne ez másképp a mi esetünkben? (Cselekedetek 14:22).

Mostanában a kezembe akadt az első Bibliám, amelyet még az 1930-as években szereztem be. A belső borítójára felírtam a 350-es számot. Ennyi volt a Királyság-hirdetők száma Brazíliában, amikor 1943-ban elkezdtem látogatni a keresztény összejöveteleket. Hihetetlennek tűnik, hogy ma már jóval több mint 600 000 Tanú van Brazíliában. Micsoda kiváltság, hogy egy kis részem nekem is lehetett ebben a növekedésben! Jehova tényleg megjutalmazott a kitartásomért. Miként a zsoltáríró, én is elmondhatom: „Nagy dolgot cselekedett velünk Jehova. Beteltünk örömmel” (Zsoltárok 126:3).

[Lábjegyzetek]

[Kép a 9. oldalon]

A Tanúk felhívják a figyelmet az első salvadori kongresszus nyilvános előadására, 1943

[Kép a 10. oldalon]

São Paulóba érkező Tanúk, akik a Víg nemzetek kongresszusra jönnek, 1946

[Képek a 10–11. oldalon]

Az utazómunkában az 1950-es évek vége felé

[Kép a 12. oldalon]

Feleségemmel, Júliával