Élettörténet

Végre egységes a család!

HIRANO SZUMIKO ELMONDÁSA ALAPJÁN

Megtaláltam a legjobb életet, és szerettem volna, ha a férjem is osztozik ebben velem. Negyvenkét évnek kellett eltelnie, hogy ez megtörténjen.

AFÉRJEMMEL 1951-ben házasodtunk össze. Ekkor 21 éves voltam. Négy éven belül született két fiunk, és úgy tűnt, boldogabb már nem is lehetnék.

1957-ben egy napon a nővérem elújságolta, hogy Jehova Tanúinak az egyik misszionáriusa járt nála. Bár a nővérem buddhista volt, elkezdte tanulmányozni vele a Bibliát, és arra buzdított, hogy tegyem én is ugyanezt. Beleegyeztem. Úgy gondoltam, hogy mivel aktív tagja vagyok a protestáns egyháznak, majd én megmutatom, hogy miben tévednek Jehova Tanúi.

Hamarosan felismertem, hogy milyen keveset tudok a Bibliáról. Meg kellett kérdeznem a misszionáriustól, hogy ki Jehova. Korábban soha nem hallottam ezt a nevet a templomban. A misszionárius, Daphne Cooke (később Daphne Pettitt) megmutatta nekem az Ézsaiás 42:8-at, mely világosan feltárja, hogy Jehova a Mindenható Isten neve. Daphne minden kérdésemre választ adott a Bibliából.

Ugyanezeket a kérdéseket feltettem a lelkipásztornak is. Mire ő ezt válaszolta: „Kérdezni bűn. Csak higgy abban, amit hallasz.” Noha nem értettem egyet azzal, hogy a kérdezés rossz, mégis hat hónapon át minden vasárnap délelőtt elmentem a templomba, délután pedig Jehova Tanúi összejöveteleire.

A tanulmányozás hatása a házasságomra

A Bibliából tanultak fellelkesítettek, és a férjemmel, Kadzuhikóval is megosztottam ezeket.  Minden egyes tanulmányozás és összejövetel után elmondtam neki, hogy mit tanultam. Emiatt sötét felhők kezdtek gyülekezni a házasságunk egén. Nem akarta, hogy Jehova Tanúja legyek. De a bibliatanulmányozás annyira élvezetes volt, hogy folytattam, és az összejövetelek látogatásával sem hagytam fel.

Mielőtt az összejöveteli estéken elmentem otthonról, Kadzuhikónak elkészítettem a kedvenc ételét, ő viszont szokásává tette, hogy étterembe ment. Amikor hazaértem, mindig rosszkedvű volt, és nem akart hozzám szólni. Két-három nap után egy kicsit megenyhült, de akkor jött a következő összejövetel.

Akkoriban tuberkulózist kaptam. A férjem családjában addigra már többen is meghaltak ebben a betegségben. Kadzuhiko nagyon aggódott, és azt mondta, hogy ha jobban leszek, bármit csinálhatok, amit szeretnék. Az egyetlen kérésem az volt, hogy legyen velem elnézőbb a hetenkénti összejövetelek látogatása miatt. Ebbe bele is egyezett.

Hat hónapba telt, mire felépültem, és ezalatt szorgosan tanulmányoztam a Bibliát. Ellentmondásokat kerestem a Tanúk tanításaiban, arra gondolva, hogy ha csak egyet is találok, abbahagyom a tanulmányozást. Nem jártam sikerrel. Inkább a protestáns egyház tévedései váltak nyilvánvalóvá. Megismertem Jehova szeretetét és igazságosságát, és láttam, hogy mennyire hasznos, ha a törvényeivel összhangban élünk.

Miután meggyógyultam, a férjem tartotta magát az ígéretéhez, és nem ellenkezett amiatt, hogy elmegyek az összejövetelekre. Folyamatosan előrehaladtam szellemileg, és 1958 májusában megkeresztelkedtem mint Jehova Tanúja. Minden vágyam az volt, hogy a családom is csatlakozzon hozzám az igaz Isten imádatában.

Szellemileg segítek a gyermekeimnek

A fiaim mindig eljöttek velem az összejövetelekre és a prédikálószolgálatba, és volt néhány esemény, mely felszínre hozta számomra, hogy nőtt a bibliaismeretük. Egy nap Maszahiko, a hatéves fiam kint játszott a ház előtt. Egyszer csak nagy zajt és egy éles sikítást hallottam. A szomszédasszony berontott a házba, és azt kiáltotta, hogy a fiamat elütötte egy autó. Lehet, hogy meghalt? Minden erőmet összeszedtem és kirohantam. Amikor megpillantottam az összeroncsolódott biciklit, remegni kezdtem, de aztán láttam, hogy Maszahiko jön felém, és alig sérült meg. Átölelt, és ezt kérdezte: „Anyu, Jehova segített, ugye?” Látva, hogy él, és hallva ezeket a gyönyörű szavakat, sírva fakadtam.

Egy alkalommal a szolgálatban találkoztunk egy idős férfival, aki ezt ordította: „Mit képzel maga, hogy egy ilyen kisgyereket ilyesmire kényszerít! Igazán sajnálom szegényt!” Még mielőtt bármit mondhattam volna, a nyolcéves Tomojosi így válaszolt: „Bácsi, az anyukám nem kényszerít arra, hogy prédikáljak. Azért teszem ezt, mert Jehovát akarom szolgálni.” Az idős férfi csak nézett, és meg sem tudott szólalni.

 Szellemi értelemben a fiaim apátlan fiúk voltak. Az én feladatom volt, hogy megtanítsam őket a Biblia igazságaira, noha még nekem is sokat kellett tanulnom. Szeretetet, hitet és buzgalmat fejlesztettem ki, valamint igyekeztem jó példát mutatni. Naponta adtam hálát Jehovának a gyermekeim jelenlétében. Meséltem nekik a prédikálás során szerzett tapasztalataimról. Ez buzdítóan hatott rájuk. Amikor évek múltán megkérdezték tőlük, hogy miért lettek úttörők, vagyis teljes idejű szolgák, ezt mondták: „Láttuk, hogy az édesanyánk boldog az úttörőszolgálatban, és mi is boldogok akartunk lenni.”

Nagyon ügyeltem rá, hogy soha ne beszéljek becsmérlően az édesapjukról vagy a gyülekezet bármely tagjáról. Tudtam, hogy a bíráló beszéd rossz hatással lenne a gyermekeimre. Nemcsak azt nem tisztelnék, akiről szó van, de engem sem.

Az akadályok leküzdése

A férjem munkája miatt 1963-ban a családdal Tajvanra kellett költöznünk. Arra figyelmeztetett, hogy ha megpróbálok prédikálni az ottani japán embereknek, abból baj lesz. Vissza leszünk küldve Japánba, és ez gondokat fog okozni a cégénél is. El akart választani minket a Tanúktól.

Tajvanon, ahol minden összejövetel kínai nyelven zajlott, a Tanúk nagy vendégszeretettel fogadtak bennünket. Elhatároztam, hogy megtanulok kínaiul, és így a japánok helyett a helyieknek tudok majd tanúskodni. Így elkerülhetem azokat a gondokat, melyekről a férjem beszélt.

A tajvani Tanúkkal kötött barátság megerősített minket. Egy misszionárius házaspártól, Harvey és Kathy Logantől rengeteg segítséget kaptunk. Logan testvér a fiaim szellemi apukájává vált. Megmutatta nekik, hogy Jehova szolgálata nem egy örömtelen, szigorú élet. Azt hiszem a fiaimban a Tajvanon töltött idő alatt ért meg az elhatározás, hogy Jehovát akarják szolgálni.

Tomojosi és Maszahiko ott Tajvanon egy amerikai iskolába jártak, ahol az angol mellett kínait is tanultak. Ez az oktatás felkészítette őket arra, hogy a jövőben az igaz Istent, Jehovát tudják szolgálni. Igazán hálás vagyok Jehovának, hogy ez a nehéznek ígérkező időszak végül tartós áldásokat eredményezett nekünk. Három és fél emlékezetes év után, melyet Tajvanon töltöttünk, a család visszatért Japánba.

A fiúk már kamaszodtak és egyre inkább függetlenségre vágytak. Sok-sok órán át érveltem nekik a bibliai alapelvekkel, és Jehova átsegítette őket ezen a nehéz időszakon.  A középiskola befejezése után Tomojosi elkezdte az úttörőszolgálatot. Az úttörőként töltött első néhány évben négy embernek segített eljutni az önátadásig és a megkeresztelkedésig. Maszahiko követte a bátyja példáját, és az iskola után ő is úttörő lett. Az első négy évben ő is négy fiatalnak segített Tanúvá válni.

Később Jehova még több áldást árasztott a gyermekeimre. Tomojosi egy olyan hölgy férjével tanulmányozott, akinek korábban én segítettem megismerni a Biblia igazságát. A két lányuk szintén Tanú lett. Idővel Tomojosi feleségül vette az idősebb lányt, Nobukót, Maszahiko pedig a fiatalabbat, Maszakót. Tomojosi és Nobuko most Jehova Tanúi főhivatalában dolgozik Brooklynban. Maszahiko és Maszako pedig Paraguayban szolgál misszionáriusként.

A férjem fokozatosan megváltozik

Azokban az években úgy tűnt, hogy a férjemet nem érdekli a hitünk, de volt egy-egy jel, melyből arra következtettünk, hogy változik az álláspontja. Amikor valaki ellenségesen bánt velem, ő megvédte a hitnézeteinket, és anélkül, hogy ezt észrevette volna, tulajdonképpen támogatta a bibliai igazságokat. Anyagilag is segített a szükségben lévő Tanúkon. Az egyik fiunk esküvőjén egy rövid beszédben a következőket mondta: „Arra tanítani az embereket, hogy helyesen éljenek, a legkiválóbb munka, és egyben a legnehezebb is. A fiaim a feleségeikkel együtt úgy döntöttek, hogy ezen a legnehezebb ösvényen fognak járni. Kérem, segítsenek nekik.” Ilyenkor mindig arra gondoltam, hogy egyszer biztosan ő is csatlakozik hozzánk Jehova szolgálatában.

Gondoskodtam róla, hogy Kadzuhiko az otthonunkban megismerkedjen más Tanúkkal. Ezenkívül meghívtam a keresztény összejövetelekre, a kongresszusokra és Krisztus halálának az emlékünnepére is. Amikor a munkája engedte, el is jött, bár nem túl szívesen. Sokszor éreztem úgy, hogy talán el fogja fogadni a bibliatanulmányozást, így meghívtam hozzánk a keresztény véneket. Ám Kadzuhiko elutasította a tanulmányozást. Sokat tűnődtem azon, hogy mi lehet a gond.

Péter apostol szavai jutottak az eszembe: „ti feleségek, rendeljétek alá magatokat a férjeteknek, hogy ha vannak olyanok, akik nem engedelmeskednek a szónak, ők a feleségük viselkedése által szó nélkül is megnyeressenek, miután szemtanúi voltak mélységes megbecsüléssel párosult tiszta viselkedéseteknek” (1Péter 3:1, 2). Felismertem, hogy korábban nem mindig követtem ezt a tanácsot. Ahhoz, hogy teljesen eleget tegyek ennek, fejlődnöm kellett szellemileg.

1970-ben elkezdtem az úttörőszolgálatot, azzal a céllal, hogy még szellemibb ember legyek. Eltelt tíz év, aztán húsz is. Még ennyi idő elteltével sem láttam, hogy a férjem szellemileg változott volna valamit. Egyszer az egyik bibliatanulmányozó megjegyezte: „Biztos nagyon nehéz másoknak segíteni, ha még a saját férjednek sem tudsz.” Ezt hallva nagyon elcsüggedtem, de nem adtam fel.

Az 1980-as évek második felétől a szüleink egészsége végleg megromlott. Az, hogy gondoskodtam róluk, valamint elláttam más felelősségeimet is, nagyon kimerített. Éveken át ellenségesen tekintettek a Jehovába vetett hitemre, ennek ellenére megpróbáltam annyi szeretetet mutatni irántuk, amennyit csak tudtam. A 96 éves anyukám viszont nem sokkal a halála előtt ezt mondta: „Szumiko, ha feltámadok, én is csatlakozom a vallásodhoz.” Tudtam hát, hogy az erőfeszítéseim nem voltak hiábavalók.

A férjem figyelemmel kísérte, hogy mennyit fáradoztam a szüleinkért. Hogy kifejezze az értékelését, kezdett rendszeresen részt venni az összejöveteleken. Ez így ment éveken át, de nem mutatott valódi szellemi előrehaladást. Én továbbra is igyekeztem a kedvében járni. Meghívtam hozzánk a barátait, sőt még a külföldi üzletfeleit is egy-egy étkezésre, és vele tartottam, amikor kikapcsolódott. Amikor az úttörők kötelező óraszámát havi hetven órára csökkentették, több időt tudtam vele tölteni.

 A nyugdíjba vonulás változásokat hoz

A férjem 1993-ban nyugdíjba vonult. Arra gondoltam, hogy most végre lesz ideje tanulmányozni a Bibliát. Ám ő azt mondta, hogy nem fogja csak azért szolgálni Istent, mert van ideje rá, hiszen ez istenkáromlás lenne. Inkább akkor szolgálja majd Istent, ha a szíve erre indítja, és én ne kényszerítsem semmire.

Egy nap Kadzuhiko megkérdezte tőlem, hogy mostantól az életem hátralevő részében megtenném-e, hogy érte élek. Ez nagyon rosszulesett, hiszen minden tőlem telhetőt megtettem érte a házasságunk kezdete óta. Annyira igyekeztem boldoggá tenni, de ő mégis úgy érezte, hogy inkább Jehováért élek és nem érte. Miután átgondoltam a dolgot, elmondtam neki, hogy képtelen vagyok többet tenni érte. Ám ha csatlakozik hozzám, abban amit csinálok, egy csodálatos új életet kezdhetnénk együtt, mely nemcsak néhány további évig tartana, hanem örökké. A férjem napokig nem válaszolt semmit. Végül megkérdezte: „Akkor tanulmányozod velem a Bibliát?” Valahányszor erre gondolok, hevesebben kezd verni a szívem.

Először megkértem egy keresztény vént, hogy tanulmányozzon vele, de Kadzuhiko ezt mondta: „Csak veled akarok tanulni, senki mással.” Így mindennap tanulmányoztuk a Bibliát. Mivel egy kínai gyülekezethez tartozom, és a férjem folyékonyan beszéli ezt a nyelvet, kínaiul tanulmányoztunk. Kevesebb mint egy év alatt a teljes Bibliát is elolvastuk közösen.

Egy vén a kínai gyülekezetből és a felesége érdeklődést mutatott irántunk. Noha fiatalabbak, mint a gyermekeink, igazi barátokká váltunk. Sok más Tanú szintén törődött a férjemmel. Vendégszeretetet mutattak irántunk, és úgy beszélgettek Kadzuhikóval, mintha az apukájuk lenne. Ez nagyon jólesett neki.

Egy nap a gyülekezetből kaptunk egy esküvői meghívót, melyet a férjemnek címeztek. Igazán megérintette, hogy elismerték őt mint családfőt, és úgy döntött, részt vesz az esküvőn. Hamarosan megnyílt a Tanúk társaságában, és elkezdte tanulmányozni a Bibliát egy keresztény vénnel. A bibliatanulmányozás, valamint az, hogy részt vett az összejöveteleken és érezte a gyülekezet szeretetét, mind hozzájárult ahhoz, hogy szellemileg előrehaladt.

Végre egységes a család!

2000 decemberében a férjem a Jehovának tett önátadása jelképeként megkeresztelkedett. A fiaink a feleségeikkel messziről ideutaztak, hogy tanúi lehessenek ennek a modern kori „csodának”. Negyvenkét évbe telt, de végre egységes a család!

Reggelente kettesben megbeszéljük az aznapi írásszöveget, és együtt olvassuk a Bibliát. Mindennap szellemi témákról beszélgetünk, és részt veszünk szellemi tevékenységekben. A férjem kisegítőszolga a gyülekezetben, és nemrég tartott egy nyilvános előadást kínai nyelven. Hálás vagyok Jehovának, hogy összehozott minket. Drága családtagjaimmal és barátaimmal együtt már nagyon várjuk azt az időt, amikor örökké támogathatjuk nevét és szuverenitását.

[Térkép a 13. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

KÍNA

KOREAI NÉPI DEMOKRATIKUS KÖZTÁRSASÁG

KOREAI KÖZTÁRSASÁG

Japán-tenger

JAPÁN

Tokió

Kelet-kínai-tenger

TAJVAN

Tajpej

[Kép a 12. oldalon]

A családommal 1958-ban, amikor megkeresztelkedtem

[Képek a 13. oldalon]

Amikor Tokióból Tajpejbe költöztünk, szellemileg megerősítettek minket az olyan barátok, mint Harvey és Kathy Logan

[Kép a 15. oldalon]

A családom végre egységes az igaz imádatban