Élettörténet

A szeretteim lojalitása jó hatással volt rám

KATHLEEN COOKE ELMONDÁSA ALAPJÁN

MIALATT a nagymamám, Mary Ellen Thompson 1911-ben meglátogatta a rokonokat Glasgow-ban, Skóciában, részt vett Charles Taze Russell egyik előadásán, aki a Bibliakutatók (későbbi nevükön Jehova Tanúi) egyik ismert tagja volt. Nagymamát teljesen lenyűgözték a hallottak. Miután visszatért a Dél-afrikai Unióba, kapcsolatba lépett a helyi Bibliakutatókkal. 1914 áprilisában egyike volt annak a 16 személynek, akik a Bibliakutatók első dél-afrikai kongresszusán keresztelkedtek meg. Nagymama Edith nevű lánya, aki később az anyukám lett, akkor hatéves volt.

Russell testvér 1916-ban bekövetkezett halála után a Bibliakutatók között világszerte viszályok alakultak ki. A Durbanben élő hűségesek száma 60-ról 12-re esett vissza. Apukám édesanyja, Ingeborg Myrdal és a fia, a tizenéves Henry, aki nem sokkal korábban keresztelkedett meg, a lojálisak mellett foglaltak állást. 1924-ben Henry kolportőr lett, ahogyan akkoriban Jehova Tanúi teljes idejű szolgáit nevezték. Az elkövetkezendő öt évben Dél-Afrika sok részén prédikált. 1930-ban Henry és Edith összeházasodtak, három évvel később pedig megszülettem én.

Nagycsalád

Egy darabig Mozambikban éltünk, de 1939-ben odaköltöztünk a Thompson nagyszülőkhöz, Johannesburgba. Nagyapát nem érdekelte a bibliai igazság, néha ellenkezett is nagymamával, de mégis nagyon vendégszerető volt. 1940-ben  megszületett a húgom, Thelma. Mindketten megtanultuk, hogy miként kell törődni az idősekkel. Sokszor elhúzódott a vacsora, mert elújságoltuk egymásnak, hogy mi történt aznap, vagy mert a régi dolgokról beszélgettünk.

A családdal nagyon szerettük, ha vendégül láthattuk a testvéreket, különösen a teljes idejű szolgákat. Vacsoránál ők is elmesélték a napjukat, és a szavaik hozzájárultak, hogy még inkább értékeljük a szellemi örökségünket. Mindez megerősítette bennem és Thelmában a vágyat, hogy hozzájuk hasonlóan mi is úttörők legyünk.

Már igencsak korán megtanították nekünk, hogy milyen öröm rejlik az olvasásban. Anyu, apu és nagymama mindannyian olvastak fel nekünk a Bibliából vagy más könyvekből remek történeteket. A keresztény összejövetelek és a szolgálat ugyanolyan természetesek voltak számunkra, mint az, hogy levegőt veszünk. Apu volt a johannesburgi gyülekezet csoportszolgája (mostani nevén az elnöklőfelvigyázó), éppen ezért az egész családnak már jóval az összejövetelek kezdete előtt ott kellett lennie. A kongresszusok idején aput lekötötték a felvigyázói teendők, anyu pedig a küldötteknek segített elfoglalni a szállásukat.

Egy különleges kongresszus

Az 1948-as johannesburgi kongresszus nagyon különleges volt számunkra. Az volt az első alkalom, hogy Jehova Tanúi brooklyni főhivatalából is eljöttek hozzánk. Aput bízták meg, hogy Nathan Knorr és Milton Henschel sofőrje legyen, amíg ott vannak. Azon a kongresszuson keresztelkedtem meg.

Nem sokkal ezután apu nagy meglepetésére az édesapja azt mondta neki, hogy mélységesen megbánta, hogy Russell testvér halála után engedte, hogy hatással legyenek rá azok, akik elhagyták a Bibliakutatókat. Pár hónappal később meghalt. Myrdal nagymama azonban hűséges maradt egészen 1955-ig, amikor is befejezte földi pályafutását.

Események, melyek formálták az életemet

1949. február 1-jén elkezdtem az általánosúttörő-szolgálatot. Egészen lázba jöttünk, amikor meghallottuk a bejelentést, hogy nemzetközi kongresszust fognak tartani a következő évben New Yorkban. Nagyon szerettünk volna elmenni, de ezt sajnos egyáltalán nem engedhettük meg magunknak anyagilag. Aztán 1950 februárjában Thompson nagyapa meghalt, és nagymama arra használta fel a pénzt, amit örökölt, hogy kifizesse az ötünk útiköltségét.

Az indulás előtt néhány héttel egy levél érkezett a brooklyni főhivatalból. Meghívást kaptam a misszionáriusokat képző Gileád Iskola 16. osztályába. Micsoda megtiszteltetés, hiszen még a 17. életévemet sem töltöttem be!  Amikor az oktatás megkezdődött, én is ott lehettem a tíz Dél-afrikai Unióból érkezett tanuló között, akik ebben a nagy kiváltságban részesültek.

A diplomaosztó után, 1951 februárjában nyolcan visszatértünk a Dél-afrikai Unióba mint misszionáriusok. Az ezt követő néhány évben a társammal főleg kisvárosokban prédikáltunk, ahol az afrikaans nyelvet beszélték. Eleinte nem igazán boldogultam ezzel a nyelvvel, sőt emlékszem, egyszer sírva bicikliztem haza, mert annyira nem ment a prédikálás. Idővel azonban ügyesebb lettem, és Jehova megáldotta az erőfeszítéseimet.

Házasság és utazómunka

1955-ben megismerkedtem John Cooke-kal. Ő segített abban, hogy meginduljon a prédikálómunka Franciaországban, Portugáliában és Spanyolországban a II. világháború előtt és után. A találkozásunk évében pedig Afrikában kezdett szolgálni misszionáriusként. Röviddel ezután ezt írta: „Egyetlen hét alatt három sokk ért . . . Egy nagylelkű testvértől kaptam egy kis autót; kineveztek kerületszolgának; és szerelmes lettem!” 1957 decemberében összeházasodtunk.

Az udvarlás alatt John biztosított afelől, hogy nem fogok mellette unatkozni, és ez így is lett. Szerte a Dél-afrikai Unióban meglátogattuk a gyülekezeteket, főleg feketék lakta vidékeken jártunk. Hétről hétre csak nehézségek árán tudtuk beszerezni az engedélyeket, hogy egyáltalán bejuthassunk ezekre a területekre, az ott éjszakázásról nem is beszélve. Egyszer-egyszer egy szomszédos, fehérek lakta övezetben aludtunk, egy üres bolt padlóján, és közben arra is figyeltünk, nehogy a járókelők észrevegyenek minket. Általában viszont a legközelebb lakó fehér bőrű Tanúknál kellett töltenünk az éjszakát, akik gyakran több kilométerre laktak.

A szerény kongresszusi épületek is gondot jelentettek, melyek közvetlenül a bozótosban  voltak. Olyan filmeket mutattunk be, melyeket Jehova Tanúi készítettek, és ezek segítettek értékelést kifejleszteni a világméretű testvériség iránt. Magunkkal kellett vinnünk a saját generátorunkat, mivel azon a vidéken általában nem volt áram. A brit protektorátusokban is adódtak gondok, ahol az irodalmunk abban az időben be volt tiltva. Ezenkívül a zulu nyelv megtanulása sem volt egyszerű feladat. Mindezek ellenére boldogok voltunk, hogy szolgálhatjuk a testvéreinket.

1961 augusztusában John lett az országban tartott négyhetes Királyság-szolgálati iskola első oktatója. Az iskola célja, hogy segítsen a gyülekezeti felvigyázóknak. John jártas volt a tanítás művészetében. Egyszerű magyarázataival és élénk szóképeivel elérte az emberek szívét. Közel másfél éven át egyik helyről a másikra utaztunk az egymást követő angol nyelvű osztályokhoz. Mialatt John oktatott, én a helyi Tanúkkal részt vettem a szántóföldi szolgálatban. Aztán nagy meglepetésünkre kaptunk egy levelet, melyben meghívtak, hogy 1964. július 1-jétől szolgáljunk Jehova Tanúi dél-afrikai köztársasági fiókhivatalában, Johannesburg közelében.

Akkorra viszont John egészségi állapota kezdett bizonytalansággal eltölteni minket. 1948-ban tuberkulózist kapott, és ezt követően gyakran legyengült. Influenzaszerű tünetei voltak, és emiatt napokig ágyban feküdt — nem tudott semmit sem csinálni, és nem is találkozhatott másokkal. Röviddel azelőtt, hogy behívtak minket a fiókhivatalba, elmentünk egy orvoshoz, aki azt állapította meg, hogy John depresszióban szenved.

El sem tudtuk képzelni, hogy megváltoztassuk az életritmusunkat, ahogyan azt az orvos javasolta. A fiókhivatalban John a szolgálati osztályon dolgozott, én pedig korrektor lettem. És mennyire jó volt, hogy lett egy saját szobánk! Házasságkötésünk előtt John portugál területen szolgált, így 1967-ben megkértek minket, hogy segítsünk az egyetlen helyi portugál Tanú-családnak prédikálni a Johannesburgban és környékén lakó sok portugál embernek. Ez azt jelentette, hogy egy újabb nyelvvel kellett megbirkóznom.

Mivel a portugál közösség nagy területen szóródott szét, sokat utaztunk, olykor több mint 300 kilométert, hogy elérjük a jó hírre méltókat. Akkoriban a portugálul beszélő mozambiki Tanúk kezdtek meglátogatni bennünket a kongresszusok idején. Ez igazán nagy segítség volt az újaknak. A portugál prédikálóterületen töltött 11 év alatt láthattuk, amint a 30 főből álló kis csoportunk 4 gyülekezetté növi ki magát.

Változások otthon

Időközben változások történtek a szülői háznál. A húgom, Thelma 1960-ban feleségül ment John Urbanhez, egy egyesült államokbeli úttörőhöz. 1965-ben elvégezték a Gileád Iskola 40. osztályát, és 25 éven át hűségesen szolgáltak Brazíliában misszionáriusokként. 1990-ben visszatértek Ohióba, hogy gondját viseljék John gyengélkedő szüleinek. A gondozással járó megpróbáltatások ellenére a mai napig a teljes idejű szolgálatban vannak.

Thompson nagymama 1965-ben befejezte földi pályafutását. Egészen addig, 98 éves koráig, hűségesen szolgálta Jehovát. Apu ugyanebben az évben nyugdíjba vonult. Így amikor Johnt és engem arra kértek, hogy segítsünk a helyi portugáloknak, apu és anyu felajánlották, hogy csatlakoznak hozzánk. Nagyban hozzájárultak a csoport megszilárdításához, és így néhány hónap elteltével megalakult az első gyülekezet. Nem sokkal ezután anyu kezdte felfedezni magán a rák jeleit, és 1971-ben végül meghalt. Apu hét évvel később hunyt el.

Küzdelem John betegségével

Az 1970-es években nyilvánvalóvá vált, hogy John egészségi állapota nem javul. Lassacskán le kellett mondania néhány számára oly kedves szolgálati kiváltságról, például nem tudott elnökölni a Bétel-család heti Őrtorony-tanulmányozásán, sem a reggeli bibliai megbeszéléseken. A munkamegbízatása is megváltozott:  a szolgálati osztály után a postázóban, majd pedig a kertben dolgozott.

Mivel John küzdő típus volt, nem volt könnyű változtatásokat tennie. Amikor újra meg újra megpróbáltam rávenni, hogy vegyen vissza a tempóból, ő viccesen a börtönőrének nevezett, sokszor egy szerető öleléssel kísérve. Végül úgy éreztük, hogy ésszerű lenne elhagynunk a portugál területet, és egy olyan gyülekezetben szolgálnunk, amelyik a fiókhivatalban lévő Királyság-termet használja.

Ahogyan John egészsége egyre romlott, megható volt látni, hogy mennyire szoros a kapcsolata Jehovával. Amikor az éjszaka kellős közepén felébredt, mélyen depressziós hangulatban, addig beszélgettünk, amíg meg nem nyugodott annyira, hogy Jehovához tudjon imádkozni támogatásért. Végül egyedül is le tudta győzni ezeket a rossz pillanatokat úgy, hogy erőt vett magán, és halkan ismételgette a Filippi 4:6, 7-et: „Semmi miatt ne aggódjatok . . .” Ezután megnyugodott annyira, hogy már tudott imádkozni. Gyakran ébren voltam, és csendben figyeltem, hogyan mozognak az ajkai, amint hosszasan, buzgón könyörög Jehovához.

Mivel a fiókhivatal épületei túl szűkössé váltak, Johannesburgon kívül elkezdődött egy új, nagy fiókhivatal építése. Johnnal gyakran ellátogattunk arra a békés környékre, távol a város zajától és szennyétől. Nagyon sokat jelentett Johnnak, hogy kiköltözhettünk egy ideiglenes szálláshelyre, amíg az új fiókhivatal el nem készült.

Újabb nehézségek

Amint John gondolkodóképessége egyre romlott, nehezebbé vált a munkamegbízatásainak az ellátása is. Nagyon megindító volt látni, hogy a testvérek miként támogatják az igyekezetében. Például amikor egyikük elment egy könyvtárba, hogy kutatást végezzen, Johnt is magával vitte. John zsebei csak úgy dagadtak a sok traktátustól és folyóirattól, melyeket magával vitt erre a „kirándulásra”. Ez segített neki, hogy újra azt érezze, valami hasznosat visz véghez.

Végül az Alzheimer-kór miatt John egyáltalán nem tudta megérteni az írott szöveget. Nagyon hálásak voltunk érte, hogy a bibliai irodalom és a Királyság-énekek audiokazettán is megjelentek. Újra és újra meghallgattuk ezeket. John gyakran izgatottá vált, ha nem ültem mellette, és nem hallgattam őt. Az így eltöltött sok-sok óra alatt kézimunkázással foglalatoskodtam. Ennek köszönhetően kardigánokból és takarókból sohasem volt hiány!

Idővel John állapota megkívánta, hogy még többet ápoljam. Noha gyakran túl fáradt voltam ahhoz, hogy olvassak vagy tanulmányozzak, kiváltságnak tekintettem, hogy mindvégig gondoskodhattam róla. Végül 1998-ban csendben, a karjaimban halt meg, nem sokkal azután, hogy betöltötte a 85. életévét. Rendíthetetlenül lojális maradt mindvégig. Már nagyon várom azt az időt, amikor újra láthatom őt a feltámadáskor, egészségesen, ép elmével!

Felüdülve

John halála után nem volt könnyű hozzászoknom, hogy egyedül élek. Így 1999 májusában meglátogattam a húgomat, Thelmát és a férjét az Egyesült Államokban. Igazán örömteli és felüdítő volt találkozni sok lojális, kedves baráttal, különösen akkor, amikor meglátogattuk a New York-i főhivatalt. Pontosan erre a szellemi lökésre volt szükségem!

Ha visszagondolok lojális szeretteim életére, sok minden eszembe jut, ami jó hatással volt rám. Az oktatásuk, a példájuk és a segítségük megtanította nekem, hogy szeretettel tárjam ki a szívemet a más nemzethez és rasszhoz tartozó emberek iránt. Azt is megtanultam, hogy miként lehetek türelmes, kitartó és alkalmazkodó. Mindenekelőtt pedig tapasztalhattam Jehovának, az ima Meghallgatójának nagylelkűségét. Ugyanazt érzem, mint amit a zsoltáríró, aki ezt írta: „Boldog az, akit kiválasztasz, és közeledni engedsz, hogy udvaraidban lakozzék. Bizonyosan megelégít minket házadnak . . . jósága” (Zsoltárok 65:4).

[Kép a 8. oldalon]

Nagymama a lányaival

[Kép a 9. oldalon]

A szüleimmel, amikor 1948-ban megkeresztelkedtem

[Kép a 10. oldalon]

Albert Schroederrel, a Gileád Iskola titkárával, és kilenc másik tanulóval, akik a Dél-afrikai Unióból jöttek

[Kép a 10. oldalon]

Johnnal 1984-ben