Élettörténet

Jehova gazdagon megáldott mint misszionáriust

Sheila Winfield da Conceição elmondása alapján

Egy Afrikában szolgáló misszionárius elmesélte nekünk, hogy a megbízatási helyén mindenki behívja, és figyelmesen meghallgatják az Isten Királyságáról szóló jó hírt. „Milyen jó lenne, ha én is ilyen területen szolgálhatnék!” — gondoltam magamban. Az a beszélgetés már akkor, 13 évesen elültette bennem a vágyat, hogy misszionárius legyek.

A CSALÁDOM már jóval ezelőtt ismerte Jehovát. Egy délelőtt 1939-ben két jól öltözött fiatalember kopogtatott be hozzánk Londontól nem messze, Hemel Hempsteadben. Jehova Tanúi voltak. Akkor még csak egyéves voltam, én magam nem emlékszem erre a látogatásra. Anya, hogy gyorsan megszabaduljon tőlük, azt mondta nekik, hogy apát talán érdekelné a dolog, de ő este kilenc előtt nem ér haza. Igencsak meglepődött, amikor a két Tanú még aznap este visszatért. Apukám, Henry Winfield, miután meggyőződött róla, hogy miként vélekednek a politikai és hazafias kérdésekről, behívta őket, és elfogadta a bibliatanulmányozást. Gyorsan haladt előre, és megkeresztelkedett. Néhány év elteltével anyukám, Kathleen is elkezdett tanulmányozni. Ő 1946-ban keresztelkedett meg.

1948-ban kezdtem rendszeresen részt venni az Isten Királyságáról szóló jó hír prédikálásában. Felvetődött bennem, hogy milyen jó lenne egy karóra, hogy pontosan tudjam jelenteni, mennyi időt is töltök a szolgálatban. Ha mi, gyerekek jól viselkedtünk, minden szombaton  kaptunk egy hatpennyst zsebpénznek. Közel két évig félretettem a hatpennyseket, hogy megvehessem az akkor kapható legolcsóbb karórát. Ám Ray, a kisebbik öcsém mindig két hárompennyst kért apától, soha nem egy hatpennyst. Egy nap addig követelődzött, hogy apa mérges lett. Ray sírva fakadt, és azt mondta, hogy azért kell neki két hárompennys, mert van egy titka Jehovával. Végül elmondta, hogy miről van szó: „Az egyik hárompennyst bedobom az adományládába, a másikat megtartom magamnak.” Anya örömében könnyekre fakadt, apa gyorsan kicserélte az érméket, én pedig megtanultam, hogy mennyire fontos anyagilag támogatni a Királyság-munkát.

Akkoriban történt, hogy apa lépéseket tett, hogy elköltözhessünk egy olyan vidékre, ahol nagyobb szükség volt Királyság-hirdetőkre. 1949-ben eladta a birtokunkat, a homok- és kavicsbányánkat, és úttörő lett, vagyis teljes idejű szolga. Én 1950. szeptember 24-én Jehovának való önátadásom jelképeként megkeresztelkedtem. Attól kezdve a nyári szünetekben szünideiúttörő-szolgálatot végeztem (most kisegítőúttörő-szolgálatnak nevezik), így minden hónapban 100 órát szenteltem a prédikálásnak. De ez még csak a kezdet volt. Hamarosan egyre jobban vágytam rá, hogy még többet tegyek az igaz imádat előmozdításáért.

Vágyam, hogy misszionárius legyek

Apa 1951-ben Bidefordbe, a devoni grófság északi részére kapott megbízatást. Nem sokkal a megérkezésünk után egy Afrikában szolgáló misszionárius látogatta meg a gyülekezetünket, ahogyan azt már korábban említettem. Ezt követően minden döntésemre hatással volt a vágyam, hogy szeretnék misszionárius lenni. A tanárok tudták, milyen célt tűztem ki, és mindent elkövettek, hogy lebeszéljenek erről, bízva abban, hogy világi karrierre fogok törekedni. Ám az iskola befejeztével, az utolsó tanítási napon, amikor odamentem a tanári szobához, hogy köszönetet mondjak nekik és elbúcsúzzak, az egyikük így szólt: „Szívből gratulálok! Te vagy az egyetlen diák, aki valóban tudja, hogy mit akar az életben. Reméljük, eléred a célodat.”

Nem vesztegettem az időt. Találtam egy részidejű munkát, és 1955. december 1-jén általános úttörő lettem. Később anya és a két öcsém is úttörő lett. Így éveken át az egész család a teljes idejű szolgálatban tevékenykedett.

Irány Írország!

Egy év elteltével meghívást kaptam, hogy szolgáljak Írországban. Ezzel egy újabb lépést tettem a célom felé, vagyis hogy misszionárius lehessek. 1957 februárjában két másik fiatal úttörővel, June Napierrel és Beryl Barkerrel megérkeztünk Corkba, Írország déli részére.

A szántóföldi szolgálat Írországban nem volt egyszerű feladat. A római katolikus egyház igencsak ellenséges volt. Megtanultuk, hogy  mindig győződjünk meg róla, hogy egy lakótömbből ki tudunk-e menekülni, ha sietősen kell távoznunk. A bicikliket kicsit távolabb rejtettük el, mégis gyakran előfordult, hogy valaki megtalálta őket, és kilyukasztotta vagy leeresztette a gumijukat.

Egyszer, mialatt Beryllel egy nagy lakóházban prédikáltunk, több gyerek sértő szavakat kiabált ránk, és kövekkel is megdobáltak. Így bementünk egy tejboltba, mely a lakóházban volt. Kint csőcselék gyülekezett. Mivel Beryl szerette a tejet, jó lassan megivott két vagy három pohárral, azt remélve, hogy a tömeg addig feloszlik. De nem így történt. Egy fiatal pap jött be a boltba. Mivel turistáknak nézett minket, felajánlotta, hogy ő lesz az idegenvezetőnk. Előbb azonban bevitt minket egy másik szobába a házban, és amíg mi szótlanul ültünk, feladta az utolsó kenetet egy haldokló idős embernek. Ezután a pappal együtt hagytuk el a házat. Amikor az emberek látták, hogy kedélyesen csevegünk vele, szétszéledtek.

Irány a Gileád!

1958-ban rendezték meg az „Isteni akarat” nemzetközi kongresszust New Yorkban. Apa tervezte, hogy megy, és én is szerettem volna részt venni rajta, csakhogy nem volt rá pénzem. Aztán nagymama váratlanul meghalt, és rám hagyott 100 fontot. Az oda-vissza szóló repülőjegy 96 fontba került, így hát rögtön lefoglaltam.

Nem sokkal ezután Jehova Tanúi nagy-britanniai fiókhivatalának képviselője ellátogatott hozzánk, és a kongresszusra készülő összes különleges úttörőnek felajánlotta, hogy jelentkezzen az Őrtorony Gileád Bibliaiskolára, ahol misszionáriusokat képeznek. Nem hittem a fülemnek! Mindenkinek adott jelentkezési lapot, kivéve engem. Túl fiatal voltam. Megkértem, hogy én is hadd jelentkezzek, és elmondtam, hogy már most sem abban az országban szolgálok, ahol születtem, tehát tulajdonképpen misszionáriusi szolgálatot végzek. Látva elszántságomat, nekem is adott egy nyomtatványt. Mennyit imádkoztam érte, hogy elfogadják! A válasz hamar megérkezett: meghívtak, hogy vegyek részt a Gileádon.

Nagy örömömre felvettek a 33. osztályba 81 másik úttörővel együtt, akik 14 országból érkeztek. Az az öt hónap nagyon gyorsan elrepült. Az iskola vége felé Nathan H. Knorr testvér tartott nekünk egy négyórás ösztönző előadást. Arra buzdított, hogy aki meg tudja tenni, maradjon egyedülálló (1Korintusz 7:37, 38). De nekünk, akik vágytunk rá, hogy egy nap házasságot kössünk, azt tanácsolta, hogy készítsünk egy listát, hogy mi személy szerint mit várunk el egy megfelelő házastárstól. Így, ha egy jelölt feltűnik, ezeknek a követelményeknek a fényében meg tudjuk vizsgálni az adott személyt.

 Az én listámon többek között ezek szerepeltek: legyen szintén misszionárius; szeresse Jehovát; ismerje jobban a bibliai igazságot, mint én; a teljes idejű szolgálatért legyen kész lemondani a gyermekvállalásról Armageddon előtt; beszéljen folyékonyan angolul; legyen idősebb, mint én. Ez a lista rengeteget segített nekem, a 20 éves lánynak, aki készen állt elfogadni egy távoli országba szóló megbízatást.

Irány Brazília!

1959. augusztus 2-án, vasárnap megkaptuk a diplománkat, és megtudtuk, hogy hová szól a megbízatásunk. Vehanouch Yazedjian, Sarah Greco, Ray és Inger Hatfield, Sonia Springate, Doreen Hines és én Brazíliába lettünk kinevezve. Nagyon izgatottak voltunk. A képzeletemben erdők, kígyók, gumifák és bennszülött indiánok ötlöttek föl. Ám amikor megérkeztem, nagy meglepetés ért. Az amazonasi esőerdő helyett Rio de Janeiróban találtam magam, egy napos, modern városban, amely akkor az ország fővárosa volt.

Egyből kaptunk egy nagy feladatot, a portugál nyelv megtanulását. Az első hónapban mindennap 11 órát tanultunk. Egy kis ideig Jehova Tanúi riói fiókhivatalában laktam, és a városban prédikáltam. Majd egy misszionáriusotthonba küldtek a São Paulo szövetségi államban lévő Piracicabába, később pedig a Rio Grande do Sul szövetségi államban lévő Pôrto Alegre-i misszionáriusotthonba.

Aztán 1963 elején meghívást kaptam, hogy a fordítói osztályon dolgozzak a fiókhivatalban. Az osztály felvigyázója Floriano Ignez da Conceição volt, aki még annak idején a megérkezésünkkor portugálul tanított minket. Ő 1944-ben ismerte meg az igazságot, amikor még csupán 300 Tanú volt Brazíliában, és a Gileád 22. osztályában végzett. Néhány hónap elteltével Conceição testvér megkért, hogy délben a munkaidő után még maradjak egy kicsit, mert beszélni szeretne velem. Aggódni kezdtem. Valami rosszat csináltam? Aztán amikor megszólalt az ebédet jelző csengő, megkérdeztem tőle, hogy mit szeretne mondani. Erre ő ezt kérdezte: „Hozzám jössz feleségül?” A lélegzetem is elállt. Időt kértem tőle, hogy hadd gondoljam ezt át, majd elrohantam ebédelni.

Nem Floriano volt az első testvér, aki érdeklődést fejezett ki irántam. Egészen addig a pillanatig azonban senki nem felelt meg a követelményeknek, melyeket felírtam. Azt hiszem, a listámnak köszönhetem, hogy nem hoztam korábban rossz döntést. Ez alkalommal minden más volt. Floriano az összes követelményemnek megfelelt! Így 1965. május 15-én összeházasodtunk.

A betegséggel járó nehézségek leküzdése

A házasság mindkettőnknek sok boldogságot hozott, noha nehézségeink is akadtak. Például Florianónak egészségi gondjai lettek, melyek nem sokkal a házasságkötésünk előtt kezdődtek. Évekkel korábban a bal tüdőlebenye összeesett, és az utóhatások ekkor törtek elő sok fájdalmat okozva. Emiatt elmentünk a Bételből, és különleges úttörők lettünk Teresópolisban, a Rio de Janeiro szövetségi állam hegyvidékén. Bíztunk benne, hogy ez az éghajlat segíteni fog neki a felépülésben.

A nehézségeket fokozta, hogy 1965 decemberében azt a hírt kaptam, hogy anyukám súlyos daganatos beteg. Rendszeresen leveleztünk, de akkor már hét éve nem láttam őt. Kifizette hát az utunkat Angliába, hogy meglátogathassuk. Megműtötték, de az orvosok nem tudták eltávolítani a szervezetéből a rákot. Bár súlyos betegsége ágyhoz kötötte, továbbra is vágyott rá, hogy részt vegyen a prédikálómunkában. Volt egy írógép a szobájában, így le tudta diktálni a leveleit. Néhány szóban a látogatóinak is tanúskodott. 1966. november 27-én halt meg. Még ebben a hónapban is tíz órát adott le a szántóföldi jelentésén! Apa továbbra is hűségesen végezte az úttörőszolgálatot, egészen az 1979-ben bekövetkezett haláláig.

Anya halála után Florianóval visszamentünk Brazíliába, Rio de Janeiro államba, és azóta is ott szolgálunk. Először a fővárosba neveztek ki minket, hogy körzetmunkát végezzünk.  Ám az örömünk rövid ideig tartott, mert Floriano megint nagyon beteg lett. Visszatértünk hát Teresópolisba mint különleges úttörők.

1974-ben, évekig tartó, fájdalmas gyógykezelések után az orvosok végül eltávolították Floriano bal tüdőlebenyét. Ekkor már nem tudott elnöklőfelvigyázóként vagy különleges úttörőként szolgálni, de a kórházi látogatási idő alatt bibliatanulmányozásokat vezett. Egy nyugdíjas amerikai férfival, Bobbal angolul tanulmányozott. Bob elfogadta az igazságot, és később megkeresztelkedett. Floriano fokozatosan felépült, és azóta általános úttörőként szolgál.

Jehova megáldotta a szolgálatomat

Az évek során én továbbra is különleges úttörő voltam, és Jehova megáldotta a szolgálatomat. Teresópolisban abban a csodálatos kiváltságban volt részem, hogy több mint 60 embernek segíthettem, hogy átadják az életüket Jehovának. Köztük volt egy Jupira nevű asszony is, akit olvasni is megtanítottam. Később nyolc felnőtt gyermekével is tanulmányoztam. Ennek eredményeként Jupira és több mint 20 családtagja a mai napig tevékeny Jehova szolgálatában. Egyikük vén, hárman kisegítőszolgák, ketten pedig úttörők.

Megtanultam, hogy fontos derűlátó szemléletmóddal tekinteni az emberekre, akik még megismerhetik az igazságot. Egyszer egy Alzemira nevű fiatal asszonynál voltam bibliatanulmányozáson, amikor a férje, Antônio megfenyegetett, hogy rám uszít két hatalmas kutyát, ha nem hagyom el rögtön a házukat. Attól kezdve csak néha-néha találkoztam Alzemirával. Ez így ment hét éven át, mígnem sikerült megszereznem Antônio beleegyezését, hogy hadd tanuljak újra a feleségével. Azt persze továbbra sem vette jó néven, ha neki beszéltem a Bibliáról. Egy esős napon azonban meghívtam, hogy legyen ott a tanulmányozáson. Akkor jöttem rá, hogy igazából az volt a gond, hogy nem tudott írni-olvasni. Ezek után Floriano és mások tanulmányoztak vele, és megtanították olvasni is. Ma már Alzemira és Antônio mindketten megkeresztelt Tanúk. Antônio sok fiatallal részt vesz a szolgálatban, ami nagy segítséget jelent a gyülekezetnek.

Ez csak néhány tapasztalat azok közül, melyekben a több mint 20 évig tartó teresópolisi szolgálatban volt részünk. 1988 elején új megbízatást kaptunk, mely Niteróiba szólított minket, ahol öt évet töltöttünk. Ezt követően Santo Aleixo városába költöztünk, majd pedig a Japuíbai Gyülekezet területére, az állam szívébe. Itt abban a kiváltságban volt részünk, hogy megalapíthattuk a Ribeirai Gyülekezetet.

Egyszerű, de áldásokban gazdag élet

Az évek során Florianóval több mint 300 embernek segítettünk, akik aztán átadták az életüket Jehovának. Néhányan jelenleg a fiókhivatalban szolgálnak, mások úttörők, vének vagy kisegítőszolgák. Nagyon hálás vagyok Istennek, amiért a szent szelleme által felhasznált minket, hogy ilyen sok embernek segíthessünk! (Márk 10:29, 30).

Tény, hogy Florianónak súlyos egészségi gondokkal kell megküzdenie. Az állapota ellenére mégis rendületlen és örömteli maradt, Jehovába veti a bizalmát. Gyakran mondogatja, hogy „a boldogság ma nem abból fakad, hogy gondok nélkül élünk, hanem abból, hogy Jehova segítségével leküzdjük a gondjainkat” (Zsoltárok 34:19).

2003-ban a bal szememben rákot fedeztek fel. Megműtöttek, és egy műszemet kaptam, amit naponta többször kell tisztítani. Ennek ellenére Jehova áldásaként van elég erőm hozzá, hogy továbbra is különleges úttörőként szolgálhassam őt.

Ami az anyagi dolgokat illeti, mindig is egyszerű életet éltem. Jehova azonban megáldott a megbízatásom végzésében, és szellemileg gazdaggá tett. Az, amit akkoriban az a misszionárius testvérnő mondott az afrikai prédikálómunkáról, találóan jellemzi a mi brazíliai megbízatásunkat is. Igen, Jehova gazdagon megáldott mint misszionáriust!

[Kép a 9. oldalon]

A családommal 1953-ban

[Kép a 9. oldalon]

Tanúskodás Írországban 1957-ben

[Kép a 10. oldalon]

1959-ben Brazíliában a misszionáriustársaimmal. Balról jobbra: én, Inger Hatfield, Doreen Hines és Sonia Springate

[Kép a 10. oldalon]

A férjemmel