Élettörténet

Helyes döntések, életre szóló áldások

Paul Kushnir elmondása alapján

A NAGYSZÜLEIM 1897-ben Ukrajnából Kanadába emigráltak, és Yorkton (Saskatchewan) közelében telepedtek le. Négy gyermekkel — három fiúval és egy lánnyal — érkeztek. A lányuk, Marinka 1923-ban világra hozott engem. Én voltam a hetedik gyermeke. Az élet akkoriban egyszerű volt, de nyugodt. Volt egészséges ételünk, meleg ruhánk, és a kormány biztosította az alapvető szolgáltatásokat. A szomszédok barátságosak voltak, és készségesen segítettek egymásnak a nagyobb munkákban. 1925 telén eljött hozzánk egy Bibliakutató — ahogy akkoriban Jehova Tanúit ismerték. Látogatása olyan döntésekre indított bennünket, amelyekért a mai napig hálás vagyok.

A Biblia igazsága bekopogtat hozzánk

Édesanyám elfogadott néhány füzetet a Bibliakutatótól, és hamar felismerte, hogy az igazság cseng ki belőle. Gyorsan haladt előre szellemileg, és 1926-ban megkeresztelkedett. Amikor ő is Bibliakutató lett, a családunk teljesen másként kezdett el gondolkodni az életről. Otthonunkat a vendégszeretet melege hatotta át. Gyakran szálltak meg nálunk utazófelvigyázók — akkori nevükön pilgrimek — és más Bibliakutatók. 1928-ban egy utazófelvigyázó bemutatta nekünk „A teremtés története képekben” egyszerűsített változatát, az „Eureka-drámát”. Kölcsönkért tőlünk, gyerekektől egy hangot adó játékbékát. Amikor a béka megszólalt, új képre kellett váltani. Dagadtunk a büszkeségtől, hogy segíthettünk!

Emil Zarysky utazófelvigyázó gyakran ellátogatott hozzánk lakókocsijával. Olykor felnőtt fia is vele jött, és buzdított bennünket, gyerekeket, hogy gondolkodjunk rajta, nem szeretnénk-e teljes idejű szolgák, vagyis úttörők lenni. Sok úttörő is megszállt nálunk. Anya egyszer elkérte egy úttörő ingét, hogy megvarrja, és addig  kölcsönadott neki egy másikat. Az úttörő véletlenül magával vitte, amikor elment. Hosszú idő múltán küldte vissza, és elnézést kért a késésért. „Nem volt postaköltségre tíz centem” — írta. Azt kívántuk, bárcsak megtartotta volna az inget! Vágytam rá, hogy egy nap én is követni tudjam ezeknek az önfeláldozó úttörőknek a példáját. Hálás vagyok anyám vendégszeretetéért, amely gazdagabbá tette az életünket, és elmélyítette a testvérek iránti szeretetünket (1Péter 4:8, 9).

Apa nem lett Bibliakutató, de nem is volt ellenünk. 1930-ban még azt is megengedte a testvéreknek, hogy a pajtájában megtartsanak egy egynapos kongresszust. Én még csak hétéves voltam, de az alkalom örömteljes légköre és méltósága nagy benyomást tett rám. 1933-ban apám meghalt. Anya, akire nyolc gyerek maradt, egy pillanatra sem engedett abból az elhatározásából, hogy az igaz imádat útján vezet bennünket. Mindig ott kellett lennem vele az összejöveteleken. Akkoriban az összejövetelek végtelenül hosszúnak tűntek, és én nagyon szerettem volna kint lenni a többi gyerekkel, akiknek megengedték, hogy játsszanak. Mivel azonban tiszteltem anyámat, a helyemen maradtam. Főzés közben gyakran idézett valamilyen írásszöveget, nekem pedig ki kellett találnom, hogy hol van a Bibliában. 1933-ban rekordtermés volt, és anya a pluszbevételből egy autót vett. Egyik-másik szomszéd bírálta is ezért, mondván, hogy elherdálja a pénzt, de ő úgy gondolta, hogy az autó a segítségünkre lesz a teokratikus tevékenységekben. Igaza volt.

Mások is segítenek helyes döntéseket hoznom

Egyszer eljön az az idő, amikor egy fiatalnak olyan döntéseket kell hoznia, amelyek meghatározzák a jövőjét. Amikor a nővéreim, Helen és Kay életében elérkezett ez a pillanat, ők az úttörőszolgálatot választották. Az egyik úttörő, aki akkoriban nálunk vendégeskedett, egy kiváló fiatalember, John Jazewsky volt. Anyám megkérte, hogy maradjon még egy ideig, és segítsen a farmon. Később John feleségül vette Kayt, és mindketten úttörőként szolgáltak, nem messze tőlünk. 12 éves koromban, az iskolai vakáció idején meghívtak, hogy legyek társuk a szántóföldi szolgálatban. Így belekóstolhattam az úttörőéletbe.

Idővel John nevű testvérem és én többé-kevésbé megtanultuk, hogyan kell a farmot irányítani. Anyánk így a nyári hónapokban — mai szóval élve — kisegítőúttörő-szolgálatot végezhetett. Ebben egy kétkerekű kocsi is a segítségére volt, amelyet egy öreg ló vontatott. A makacs jószágnak apa annak idején a Saul nevet adta, de anya szemében Saul „kezes bárány” volt. Jól tudott bánni vele. John és én szerettük a farmot, de valahányszor anya hazajött a szántóföldi szolgálatból, és elmondta a tapasztalatait, úgy éreztük, hogy a farm helyett mindinkább az úttörőszolgálat felé húz a szívünk. 1938-ban fokoztam a szántóföldi tevékenységemet, és 1940. február 9-én megkeresztelkedtem.

Valamivel később szolgának neveztek ki a gyülekezetben. Én foglalkoztam a gyülekezeti feljegyzésekkel, és mindig örömmel töltött el, ha növekedést láttam. Saját prédikálóterületem is volt egy városban, mintegy 16 kilométernyire tőlünk. Télen minden héten elgyalogoltam oda, és egy-két éjszakát egy olyan család padlásszobájában töltöttem, amely érdeklődést mutatott a Biblia iránt. Egyszer egy evangélikus igehirdetővel beszéltem — igaz, nem elég tapintatosan —, mire ő azzal fenyegetőzött, hogy rendőrkézre ad, ha nem hagyom békén a nyáját. Ettől csak még eltökéltebben folytattam a szolgálatot.

 1942-ben a nővérem, Kay a férjével, Johnnal azt tervezték, hogy elmennek az Egyesült Államokba egy kongresszusra, az Ohio állambeli Clevelandbe. Nagyon megörültem, amikor engem is hívtak. Ez a kongresszus volt életem egyik legcsodálatosabb élménye. Egyértelművé vált előttem, mit akarok kezdeni a jövőmmel. Amikor Nathan Knorr testvér, a világméretű munka akkori vezetője, ösztönző felhívással fordult a hallgatósághoz, hogy 10 000 úttörőre volna szükség, ott helyben eldöntöttem, hogy én is közöttük leszek!

1943 januárjában Henry, egy utazófelvigyázó, meglátogatta a gyülekezetünket. Vérpezsdítő előadása föllelkesített bennünket. Az előadás utáni napon mínusz 40 Celsius-fok volt odakint, ami a viharos északnyugati széltől még hidegebbnek tűnt. Ilyen hideghullám idején rendszerint otthon maradtunk, de Henry mindenképpen ki akart menni a szolgálatba. Ő és mások egy ló vontatta caboose-szal, vagyis egy fatüzelésű kályhával felszerelt, fedett szánkóval mentek. Úti céljuk egy 11 kilométernyire fekvő falu volt. Én egyedül látogattam meg egy családot, ahol öt fiúgyermek volt. Igent mondtak a bibliatanulmányozásra, és idővel elfogadták az igazságot.

Prédikálás a betiltás idején

Kanadában a II. világháború alatt a Királyság-munka be volt tiltva. Rejtegetnünk kellett a bibliai irodalmat, és a farmunkon sok rejtekhely volt. A rendőrség gyakran jött hozzánk, de soha semmit nem talált. Amikor prédikáltunk, csak a Bibliát használtuk. Kis csoportokban jöttünk össze. A testvéremet, Johnt és engem titkos futárszolgálatra jelöltek ki.

A háború idején a gyülekezetünk részt vett az End of Nazism (A nácizmus vége) című füzet országos terjesztésében. Az éj leple alatt indultunk el. Nagyon ideges voltam. Titokban közelítettünk meg minden házat, és a küszöbön hagytuk a füzetet. Ennél félelmetesebb dolgot soha nem csináltam. Micsoda megkönnyebbülés volt, amikor az utolsó füzetet is elterjesztettük! Visszasiettünk az autóhoz, megszámoltuk, megvan-e mindenki, és elhajtottunk az éjsötétben.

Úttörőszolgálat, börtönbüntetés, kongresszusok

1943. május 1-jén búcsút vettem anyámtól. 20 dollárral a zsebemben, és egy kis bőrönddel elindultam az első megbízatási területemre mint úttörő. Tom Troop testvér és szerető családja vendégszeretően fogadott Quill Lake-ben (Saskatchewan). A következő évben egy elszigetelt területre mentem, Weyburnbe (Saskatchewan). 1944. december 24-én, miközben utcai tanúskodást végeztem, letartóztattak. Egy ideig a helyi börtönben tartottak fogva, majd átvittek egy munkatáborba, Jasperbe (Alberta). Itt együtt voltam más Tanúkkal, körülöttünk pedig ott volt Jehova lenyűgöző teremtésműve: a Kanadai Sziklás-hegység. 1945 elején a tábori tisztviselők megengedték, hogy részt vegyünk egy összejövetelen Edmontonban (Alberta). Knorr testvér izgalmas beszámolót tartott a világméretű munka előrehaladásáról. Alig vártuk már a szabadulásunk napját, hogy újra teljes erővel végezhessük a szolgálatot.

A büntetés letelte után folytattam az úttörőszolgálatot. Nem sokkal később be lett jelentve, hogy Los Angelesben kongresszus lesz „Terjeszkedés minden nemzetben” jeligével. Egy testvér az új megbízatási területemen padokat szerelt a tehergépkocsijába, és így 20 utasnak volt benne hely. 1947. augusztus 1-jén el is indultunk a 7200 kilométer hosszú, emlékezetes utazásra. Prériken és sivatagos területeken át vitt az utunk, és fenséges tájakban gyönyörködhettünk, például a Yellowstone és a Yosemite Nemzeti Parkban. 27 napig utaztunk. Csodálatos élmény volt!

A kongresszus olyan áldásnak bizonyult, amelyet soha nem lehet elfelejteni. Nappal rendezőként szolgáltam, éjjel pedig őrködtem, hogy minél inkább kivegyem belőle a részemet. Miután részt vettem a misszionáriusi szolgálat iránt érdeklődőknek tartott összejövetelen,  kitöltöttem egy jelentkezési lapot, de nem voltak vérmes reményeim. Időközben, 1948-ban jelentkeztem a felhívásra, hogy úttörőként szolgáljak a kanadai Québec tartományban (Ézsaiás 6:8).

Gileád, és azután

1949-ben nagy öröm ért. Meghívtak az Őrtorony Gileád Bibliaiskola 14. osztályába. A képzés hiterősítő volt, és még közelebb vonzott Jehovához. John és Kay már elvégezték a 11. osztályt, és misszionáriusként szolgáltak Észak-Rhodesiában (ma Zambia). John nevű testvérem 1956-ban végzett a Gileádon. Ő a brazíliai Bételben szolgált 32 évig — a haláláig — feleségével, Friedával.

1950 februárjában, a diplomaosztás napján nagy bátorítást jelentett nekem két távirat. Egyiket az édesanyám küldte, a másikat a Troop család Quill Lake-ből. Ez utóbbi címsora ez volt: „Tanács egy végzősnek”. Ez állt benne: „Itt a nagy nap! A nap, melyet becsben tartasz egy életen át; legyen hát részed siker és boldogság!”

Megbízatásom Québec városába szólt, de egy ideig még ott maradtam a Gileád Iskola helyszínén, a Királyság-farmon (New York állam). Egy nap Knorr testvér megkérdezte tőlem, hogy szívesen mennék-e Belgiumba. Néhány nappal később aztán azt kérdezte, hogy elfogadnék-e egy Hollandiába szóló megbízatást. Amikor megkaptam a megbízatási levelemet, azt olvastam benne, hogy „fiókhivatal-szolgai munkára” lettem kijelölve. Úgy éreztem, ez meghaladja a képességeimet.

1950. augusztus 24-én indultam el hajóval Hollandiába. Mivel az út 11 napig tartott, volt elég időm elolvasni az újonnan közrebocsátott kiadványt, A Keresztény Görög Iratok új világ fordítását. Szeptember 5-én érkeztem meg Rotterdamba. A Bétel-család nagy szeretettel fogadott. A II. világháború pusztításai ellenére a testvérek ügyesen újraélesztették a keresztény tevékenységeket. Amint hallgattam, hogyan tartottak ki a heves üldözés idején, az jutott eszembe, hogy ezeknek a testvéreknek biztosan nem könnyű arra gondolniuk, hogy egy fiatal, tapasztalatlan fiókhivatal-szolga irányítása alatt fognak szolgálni. Hamar rájöttem azonban, hogy nem volt okom az aggodalomra.

Persze bizonyos dolgokra gondot kellett fordítani. A megérkezésem épp egy kongresszus idejére esett. Ámulattal néztem a sok ezer küldöttet, akik a kongresszus helyszínén lettek elszállásolva. De a következő kongresszusra már azt javasoltam, hogy inkább magánotthonokban keressünk szálláshelyeket. A testvérek szerint ez jó ötlet volt, csak nem Hollandiában. Átgondolva a dolgot, kompromisszumra jutottunk: a küldöttek fele a kongresszus helyszínén lesz elszállásolva, a másik fele pedig nem Tanú személyeknél a kongresszusi városban. Az eredményre aztán némi büszkeséggel fel is hívtam a kongresszusunkra ellátogató  Knorr testvér figyelmét. De ha volt is bennem ilyen büszkeség, hamar szertefoszlott, amikor később Az Őrtoronyban ezt olvastam a kongresszusunkról: „Biztosak vagyunk benne, hogy legközelebb a testvérek hittől indíttatva először azokon a helyeken fognak szállást keresni a kongresszusi résztvevőknek, amelyek a legalkalmasabbak a tanúskodásra, vagyis az emberek otthonaiban.” Pontosan ezt tettük „legközelebb”.

1961 júliusában a fiókhivatalunk két tagja meghívást kapott Londonba, hogy más fiókhivatalok tagjaival együtt vegyen részt egy megbeszélésen. Knorr testvér bejelentette, hogy A Szentírás új világ fordítása több nyelven is meg fog jelenni, többek között hollandul. Micsoda hír! Szerencsére fogalmunk sem volt róla, milyen nagy munka áll előttünk. Két évvel később, 1963-ban egy New York-i kongresszuson örömmel vettem részt abban a programban, amelyben közreadták A Keresztény Görög Iratok új világ fordítását hollandul.

Döntések és új megbízatások

1961 augusztusában feleségül vettem Leida Wamelinket. Ő és egész családja 1942-ben, a náci üldöztetés idején fogadta el az igazságot. Leida 1950-ben kezdte el az úttörőszolgálatot, és 1953-ban jött a Bételbe. A Bételben és a gyülekezetben mutatott szorgalma meggyőzött arról, hogy lojális társam lenne a szolgálatban.

Valamivel több, mint egy évvel a házasságkötésünk után meghívást kaptam Brooklynba, egy tíz hónapos továbbképzésre. Az elrendezés nem adott lehetőséget arra, hogy a feleségek is elkísérjék a férjüket. Bár Leida egészségével gondok voltak, szeretetteljesen támogatott, hogy fogadjam el a meghívást. Később rosszabbodott az állapota. Megpróbáltuk ugyan tovább végezni a Bétel-szolgálatot, de végül is jobbnak láttuk a szántóföldön folytatni a teljes idejű szolgálatot. Így történt, hogy elkezdtük az utazómunkát. Nem sokkal utána a feleségemen komoly műtétet kellett végrehajtani. A testvérek szeretetteljes támogatásával képesek voltunk helytállni ebben a helyzetben, sőt egy évvel később a kerületfelvigyázói megbízatásra is igent tudtam mondani a feleségemmel.

Hét évig voltunk az utazómunkában, amelyet nagyon élveztünk. Ekkor újabb komoly döntés elé kerültem, ugyanis meghívtak a Bételbe, hogy oktatóként szolgáljak a Királyság-szolgálati iskolán. Elfogadtuk a meghívást, bár nehéz volt az átállás, mert nagyon megszerettük már az utazómunkát. Az iskola 47 kéthetes osztálya nagyszerű alkalmat nyújtott arra, hogy szellemi áldásokat osszak meg a gyülekezeti vénekkel.

Ez idő tájt terveztem, hogy 1978-ban meglátogatom anyámat. 1977. április 29-én azonban váratlanul táviratot kaptunk a halálhírével. Lesújtó volt a gondolat, hogy nem hallhatom már meleg hangját, és nem mondhatom el neki többé, mennyire hálás vagyok mindazért, amit értem tett.

A Királyság-szolgálati iskola végeztével megkértek bennünket, hogy legyünk a Bétel-család tagjai. Az elkövetkező időszakban tíz évig koordinátor voltam a fiókbizottságban. A Vezető Testület idővel új koordinátort nevezett ki, aki jobban tudta hordozni ezt a felelősséget. Nagyon hálás vagyok ezért.

Szolgálat az évek súlya alatt

Leida és én most mindketten 83 évesek vagyunk. Több mint 60 évet tölthettem el a teljes idejű szolgálatban, és ebből az utóbbi 45-öt lojális feleségemmel együtt. Bármilyen megbízatásról volt is szó, mindig támogatott. Számára ez Jehovának szentelt szolgálat volt. Jelenleg a Bételben és a gyülekezetben szolgálunk, ahogy az erőnk engedi (Ézsaiás 46:4).

Olykor-olykor örömmel idézzük fel életünk legszebb pillanatait. Semmit sem bántunk meg, amit Jehova szolgálatában tettünk, és meggyőződésünk, hogy a lehető legjobb döntéseket hoztuk meg zsenge éveinkben. Eltökélt szándékunk, hogy továbbra is teljes erővel szolgáljuk és dicsérjük Jehovát!

[Kép a 13. oldalon]

Bill bátyámmal és Saul nevű lovunkkal

[Kép a 15. oldalon]

Az esküvőnk napján 1961 augusztusában

[Kép a 15. oldalon]

Leida és én ma