Élettörténet

Miért szerez örömet nekem a tanítványképzés?

Pamela Moseley elmondása alapján

Anglia háborús lázban égett 1941-ben, amikor édesanyám elvitt Jehova Tanúi leicesteri kongresszusára. Meghallgattuk Joseph Rutherford különleges előadását a gyermekekről. Édesanyával azon a kongresszuson keresztelkedtünk meg, és észrevettem, hogy mennyire boldogok azok, akik segítettek nekünk szellemileg előrehaladni. Akkoriban még nem igazán értettem, milyen nagy öröm Jézus Krisztus tanítványaivá tenni embereket.

A TANÍTVÁNNYÁ válásunk története 1940-ben kezdődött. Még jól emlékszem arra a szörnyűséges szeptemberi napra 1939-ben, amikor kitört a II. világháború. Láttam, hogy édesanyám arcát könnyek áztatják, és közben folyton ezt hajtogatta: „Miért nem tudnak az emberek békében élni?” A szüleim az I. világháborúban a hadseregben szolgáltak, így átélték a háború borzalmait. Édesanya a bristoli anglikán papnak szegezte a kérdést, mire a pap kurtán ezt felelte: „Mindig is voltak, és mindig is lesznek háborúk.”

Nem sokkal ezután azonban egy idősebb hölgy kopogtatott be hozzánk. Jehova Tanúja volt. Édesanya neki is feltette ugyanezt a kérdést: „Miért nem tudnak az emberek békében élni?” A testvérnő elmagyarázta, hogy a háborúk annak a jelnek a részét alkotják, amely azt mutatja, hogy ennek az erőszakos világrendszernek a befejezésekor élünk (Máté 24:3–14). Nem telt bele sok idő, és a testvérnő lányával tanulmányozni kezdtük a Bibliát. Mindketten boldogan kísérték figyelemmel a megkeresztelkedésünket. Csak később értettem meg, hogy miért szerez ilyen nagy  örömet a tanítványképzés. Hadd beszéljek egy kicsit arról, hogy egyebek között mit tanultam meg a tanítványképző munkám során, melyet már több mint 65 éve végzek.

Felfedezem a tanítás örömét

Tizenegy éves voltam, amikor elkezdtem részt venni a Királyság-prédikáló munkában Bristolban. Egy testvér adott nekem egy gramofont meg egy bizonyságtevő kártyát, és ezt mondta: „Most pedig az utcának azon az oldalán minden házba kopogtass be.” Így hát teljesen egyedül kezdtem el a prédikálást. Persze nagyon bátortalan voltam. Lejátszottam egy bibliai előadást, majd megmutattam a házigazdának a bizonyságtevő kártyát, melyben az a buzdítás állt, hogy fogadjon el bibliai kiadványokat.

Az 1950-es évektől kezdve nagyobb hangsúlyt kapott, hogy a házról házra végzett munkánk során olvassunk fel a Bibliából. Félénk természetem miatt először nagyon nehéz volt idegenekkel beszélgetnem, és bibliaverseket megmagyaráznom nekik. Végül azonban lett némi önbizalmam. Ekkor éreztem meg igazán, milyen örömet jelent a szolgálat. Voltak, akik csupán könyvkereskedőket láttak bennünk, de amikor felolvastunk és megmagyaráztunk nekik bibliaverseket, Isten Szava tanítóinak ismertek el minket. Olyan nagy élvezettel végeztem ezt a munkát, hogy szerettem volna többet tenni. Ezért 1955 szeptemberében elkezdtem a teljes idejű szolgálatot, úttörő lettem.

„A türelem rózsát terem”

Elég hamar megtanultam, hogy a kedvességgel párosuló türelem eredményre vezethet. Egyszer odaadtam egy Őrtorony folyóiratot Violet Morice-nak. Amikor újból meglátogattam, szélesre tárta az ajtót, karját összefonta, és figyelmesen hallgatott, amint a Szentírásból magyaráztam neki. Valahányszor meglátogattam, mindig úgy tűnt nekem, hogy őszintén érdeklődik. Amikor azonban felajánlottam neki a rendszeres bibliatanulmányozást, ezt mondta: „Ó, nem, majd akkor tanulmányozok, amikor a gyerekek nagyobbak lesznek.” Ez nagyon elcsüggesztett. A Biblia azt írja, hogy „ideje [van] a keresésnek, és ideje van elfogadni, hogy valami elveszett” (Prédikátor 3:6). Elhatároztam, hogy még nem adom fel.

Egy hónappal később visszamentem Violethez, és megbeszéltem vele néhány írásszöveget. Nem sokkal ezután hetente tanulmányoztuk a Bibliát az ajtóban. Végül ezt mondta: „Menjünk inkább be, jó?” Micsoda nagyszerű testvérnő vált belőle, ráadásul jó barátnők is lettünk! Igen, Violet megkeresztelkedett.

Egyik nap megdöbbentő dolog történt vele: a férje a tudtán kívül eladta a lakásukat, és elhagyta őt. Nagy örömére egy testvér segítségével még aznap délután egy másik lakáshoz jutott. A Jehova iránt érzett hálája kifejezéseképpen elhatározta, hogy egész életét az úttörőszolgálatnak szenteli. Amikor láttam, hogy Jehova szelleme milyen buzgalommal tölti el az igaz imádat iránt, megértettem, hogy miért teszi ilyen boldoggá az embereket a tanítványképzés. Igen, biztos voltam benne, hogy én is ezt akarom csinálni egész életemben.

1957-ben Mary Robinsonnal Rutherglenbe (iparnegyed a skóciai Glasgowban) kaptuk az úttörői megbízatásunkat. Se köd, se szél, se eső, se hó nem tudott megállítani minket a szolgálatban. De bizony megérte az erőfeszítést! Egy nap találkoztam Jessie-vel. Szívesen tanulmányoztam vele a Bibliát. A férje, Wally kommunista volt, és eleinte kerülte a találkozást velem. Amikor ő is tanulmányozta a Bibliát, rájött, hogy csakis Isten Királysága valósítja meg a tökéletes állapotokat az emberek számára, és ez igencsak fellelkesítette. Idővel mindketten részt vettek a tanítványképzésben.

Az első reakció csalóka lehet

Később új megbízatást kaptunk Paisley-be (Skócia). Egyik  nap a prédikálás közben egy nő becsapta az ajtót az orrom előtt. Kisvártatva azonban utánam jött, hogy bocsánatot kérjen. Amikor a következő héten visszamentem hozzá, ezt mondta: „Úgy éreztem, mintha Isten előtt csaptam volna be az ajtót. Valami azt súgta, hogy meg kell magát keresnem.” Ezt az asszonyt Pearlnek hívták. Elmondta, hogy nagyot csalódott a barátaiban meg a rokonaiban, és hogy Istenhez imádkozott, hogy találjon egy igaz barátot. „Aztán jött maga. Most már biztos vagyok benne, hogy maga ez az igaz barát” — mondta.

Nem volt könnyű Pearl barátnőjének lenni. Egy meredek dombon kellett felgyalogolni hozzá. Amikor először jött el az összejövetelre, elmentem érte, hogy együtt menjünk, de a szél és az eső miatt alig bírtam talpon maradni. Eldobtam az esernyőmet, amikor a szél széttépte. Csupán hat hónappal azután, hogy becsapta az orrom előtt az ajtót, Pearl vízben való megkeresztelkedéssel szimbolizálta, hogy átadta magát Istennek.

Nem sokkal ezután a férje is úgy döntött, hogy tanulmányozza a Bibliát. Kis idő múlva elkísért a házról házra végzett szolgálatba. Szokás szerint akkor is esett az eső. „Semmi gond! — mondta. — Ha órákig tudok ácsorogni ilyen időben a focimeccsen, akkor ugyanezt meg tudom tenni Jehováért is.” Mindig is csodáltam a skótok elszántságát.

Igazi boldogság töltött el, amikor évtizedek múltán visszamentem erre a vidékre, és láttam, hogy legtöbben azok közül, akikkel tanulmányoztam, még mindig szilárdan állnak a hitben. Ezért öröm a tanítványképzés! (1Tesszalonika 2:17–20). Már több mint nyolc éve végeztem az úttörőszolgálatot Skóciában, amikor 1966-ban meghívást kaptam az Őrtorony Gileád Bibliaiskolába, ahol misszionáriusnak képeztek ki.

Külföldi szántóföldön

A kinevezésem egy bolíviai városba, a trópusi éghajlatú Santa Cruzba szólt. Itt egy körülbelül 50 fős gyülekezet működött. A város a hollywoodi filmekből jól ismert vadnyugati településekre emlékeztetett. Visszatekintve azt mondhatom, hogy egy kis szürke misszionárius voltam: semmi krokodilos kaland, semmi csőcseléktámadás, nem bolyongtam a sivatagban, és még csak hajótörést sem szenvedtem a nyílt tengeren. A tanítványképzés azonban igencsak felvillanyozott.

Antonia az elsők között volt, akikkel Santa Cruzban tanulmányoztam a Bibliát. Igazi küzdelmet jelentett spanyolul tanítani valakit. Egyszer Antonia kisfia ezt kérdezte: „Anyuci, a néni direkt beszél hibásan, hogy megnevettessen minket?” Antonia végül tanítvány lett, a lánya, Yolanda szintén. Yolandának volt egy Dito becenevű barátja, aki jogot hallgatott. Ez a fiú is tanulmányozni kezdett, és eljárt az összejöveteleinkre. A vele folytatott tanulmányozás közben megtanultam még valamit a bibliai igazság tanításáról: az emberekre néha ráfér egy kis noszogatás.

Amikor Dito kezdett rendszertelen lenni a tanulmányozásban, ezt mondtam neki: „Dito, Jehova nem kényszerít arra, hogy támogasd a Királyságát. Neked kell döntened.” Amikor bizonygatta, hogy Istent akarja szolgálni, ezt mondtam neki: „Látok itt néhány képet egy híres forradalmárról. Mit gondolsz, ha valaki meglátja ezeket a képeket, azt fogja hinni, hogy Isten Királyságát támogatod?” Ditónak éppen erre a noszogatásra volt szüksége.

Két héttel később forradalom tört ki, és fegyveres összetűzés alakult ki az egyetemisták és a rendőrök között.

— Menjünk innen! — kiáltotta Dito a barátjának.

— Nem! Eljött a mi időnk, amire már oly régóta vártunk! — felelte a barátja, majd egy fegyverrel felrohant az egyetem épületének a tetejére.

Dito barátai közül nyolcan meghaltak aznap, és köztük volt az előbb említett is. El tudjátok képzelni, milyen nagy boldogsággal tölt el, amikor Ditóra gondolok, aki meg is halhatott volna, ha nem dönt úgy, hogy igaz keresztény lesz?

Látom Jehova szellemét működni

Egyik nap, amikor egy olyan ajtó előtt haladtam el, amelyről azt hittem, hogy már jártunk ott, egy hölgy kiszólt a házból. Ignaciának hívták. Ismerte Jehova Tanúit, de nem tudott  szellemileg előrehaladni, mivel a férje, a testes Adalberto, aki akkor rendőr volt, hevesen ellenezte, hogy tanulmányozzon. Ignacia nem nagyon értett sok bibliai alaptanítást, ezért elkezdtem tanulmányozni vele a Bibliát. Jóllehet Adalbertónak eltökélt szándéka volt, hogy leállítja a tanulmányozást, elég hosszasan tudtam vele beszélgetni más témákról. Ez volt az első lépés afelé, hogy barátok legyünk.

Képzelhetitek, micsoda öröm hatott át, amikor Ignacia a gyülekezet szeretetre méltó tagjává vált, és sokak szellemi meg fizikai támasza lett, akiknek vigaszra volt szükségük. Idővel a férje és három gyermekük szintén Tanúk lettek. Amikor Adalberto megértette a jó hír lényegét, visszament a rendőrségre, és olyan lelkesen beszélt az ottani rendőröknek, hogy 200 megrendelést szerzett Az Őrtorony és az Ébredjetek! folyóiratra.

Jehova adja a növekedést

Hat évig szolgáltam Santa Cruzban, majd Bolívia kormányzati székhelyére, La Pazba neveztek ki, ahol a következő 25 évet töltöttem. Az 1970-es évek elején Jehova Tanúi La Paz-i fiókhivatalában még csupán 12-en dolgoztak. Amint a prédikálómunka egyre jobban kiterjedt, nagyobb létesítményekre lett szükség, ezért új fiókhivatali épületet emeltek Santa Cruz rohamosan növekvő városában. 1998-ban átköltöztették a fiókhivatalt, és engem is meghívtak, hogy legyek az immár több mint 50 fős Bétel-család tagja.

1966-ban csupán egyetlen gyülekezet volt Santa Cruzban, most viszont már több mint 50 van. Ezenkívül akkoriban 640 Tanú élt egész Bolíviában, míg most már majdnem 18 000-en vagyunk!

Örömmel tölt el, hogy mennyire sikeres volt a bolíviai megbízatásom. De az is mindig buzdítólag hat rám, amikor más helyeken élő keresztény hittársaim hűségére gondolok. Mindannyian boldogok vagyunk, hogy Jehova megáldja a Királyság-prédikáló tevékenységet. Valóban öröm részt venni a tanítványképző munkában! (Máté 28:19, 20).

[Kép a 13. oldalon]

Úttörőszolgálat Skóciában

[Képek a 15. oldalon]

A bolíviai fiókhivatalban; (kis kép) a Gileád Iskola 42. osztályának diplomaosztásán