Élettörténet

A Királyságra várva, mely „nem része e világnak”

Nyikolaj Guculjak elmondása alapján

Már 41 nap, 41 éjjel tartott a lázadás, amikor ágyútűzre riadtam fel. Tankok és katonák rohamozták meg a tábort, és a foglyokra támadtak. Veszélyben forgott az életem.

HOGYAN kerültem ilyen helyzetbe? Szívesen elmondom. 1954-et írtunk. Én akkor 30 éves voltam. Sok Jehova Tanújához hasonlóan, akik a szovjet rezsim alatt éltek, engem is letartóztattak a politikai semlegességem miatt, és mert hirdettem Isten Királyságát. A munkatáborban 46 férfi és 34 nő volt Tanú. Közép-Kazahsztánban, egy Kengir nevű falu közelében tartottak fogva bennünket. Több ezer fogollyal voltunk együtt.

Joszif Sztálin, a Szovjetunió vezetője egy évvel korábban halt meg. A foglyok között sokan azt remélték, hogy az új moszkvai kormányzat figyelembe veszi a panaszaikat az áldatlan állapotok miatt. Elégedetlenkedésük idővel nyílt lázadásba torkollott. A kialakult viszály közepette nekünk, Tanúknak világossá kellett tennünk az álláspontunkat a türelmetlen lázadók előtt, és a katonai őröknek is magyarázattal kellett szolgálnunk. Ahhoz, hogy semlegesek tudjunk maradni, Istenbe kellett vetni a hitünket.

 Lázadás!

A lázadás május 16-án tört ki a táborban. Két nappal később több mint 3200 fogoly tagadta meg a munkát. Jobb állapotokat követeltek a táborban, és engedményeket a politikai foglyoknak. Az események gyorsan követték egymást. A lázadók először kiűzték az őröket a táborból, majd több helyen megbontották a kerítést. Ezután lerombolták a férfiak és nők táborrészeit elkülönítő falakat, és úgynevezett családi barakkokat hoztak létre. Az ezutáni diadalittas napokban voltak foglyok, akik még házasságot is kötöttek egymással! Az esküvői szertartásokat papok tartották meg, akik szintén foglyok voltak. A felkelés helyszínén – három táborrészben – a 14 000 fogoly zöme részt vett a lázadásban.

A lázadók tábori bizottságot alakítottak, hogy ez tárgyaljon a katonákkal. Hamarosan azonban vita támadt a bizottság tagjai között, és a legfanatikusabb személyek vonták ellenőrzésük alá a tábort. A légkör egyre erőszakosabbá vált. A lázadók vezetői a „rend” fenntartása végett létrehoztak egy biztonsági, egy katonai és egy hírközlő osztályt. Hangszórókat használtak, amelyek póznákra voltak erősítve a tábor körül, hogy közzétegyék vehemens üzeneteiket, és ne hagyják csillapodni a lázongás szellemét. A lázadók senkit sem engedtek elmenekülni, megbüntették az ellenszegülőket, és kihirdették, hogy készek bárkit megölni, akit nem tartanak kívánatosnak. Az a hír járta, hogy néhány foglyot már ki is végeztek.

Mivel a lázadók katonai támadásra számítottak, alaposan felkészültek, hogy megvédjék magukat. A vezetők azt akarták, hogy minél több fogoly legyen felkészítve a tábor megvédésére, ezért parancsba adták, hogy mindenkinek fel kell fegyverkeznie. A foglyok erre vasrudakat szedtek ki az ablakokból, és késeket meg más fegyvereket csináltak belőlük. Még lőfegyvereket és robbanóanyagot is szereztek valahonnan.

Rá akarnak venni a csatlakozásra

Ekkor történt, hogy odajött hozzám két lázadó. Az egyik egy frissen megélesített kést nyújtott felém. „Fogd! – utasított. – Szükséged lesz rá, hogy megvédd magad.” Én erre halkan azt kértem Jehovától, hogy segítsen megőriznem a nyugalmamat. „Keresztény vagyok – feleltem –, Jehova Tanúja. Én és a Tanú-társaim azért kerültünk ide, mert nem emberek ellen, hanem láthatatlan szellemi erők ellen harcolunk. A hitünk és az Isten Királyságába vetett reménységünk fegyvereivel viselünk hadat ellenük” (Efézus 6:12).

 Meglepetésemre a férfi bólintott, hogy érti. A másik azonban nagyon megütött. Aztán elmentek. A lázadók barakkról barakkra jártak, és rá akarták kényszeríteni a Tanúkat, hogy csatlakozzanak a felkeléshez. Hiába. Egyetlen testvérünk sem alkudott meg.

A lázadók bizottsága megtárgyalta Jehova Tanúi semleges álláspontját. „Minden vallás hívei csatlakoznak a felkeléshez; pünkösdisták, adventisták, baptisták, meg mindenki. Csak Jehova Tanúi nem – állapították meg. – Mit csináljunk velük?” Valaki azt javasolta, hogy elrettentő például dobják az egyik Tanút a tábor kemencéjébe. Erre egy fogoly, aki egykor katonatiszt volt, és akit a többiek tiszteltek, felállt, és ezt mondta: „Nem jó ötlet! Inkább zárjuk mindet egy barakkba a tábor szélén, a kapu mellett! Ha a hadsereg ránk ront a tankokkal, a Tanúkat söprik el először. Nem minket fog terhelni a felelősség a halálukért.” Elfogadták a javaslatát.

Szorult helyzetben

Nem sokkal ezután foglyok jártak körbe a táborban, és ezt kiabálták: „Jehova Tanúi! Kijönni!” Mind a 80-unkat a tábor szélén levő barakk felé tereltek. Az emeletes ágyakat kihordták, hogy több hely legyen bent, és beparancsoltak bennünket. Ez a barakk lett a börtönünk a táboron belül.

Hogy azért mégse legyen mindig mindenki együtt, a testvérnőink lepedőket varrtak össze, és ezekkel osztottuk két részre a barakkot – az egyik a férfiaké, a másik a nőké lett. (Később egy Tanú Oroszországban lerajzolta ezt a barakkot. Rajza itt látható.) Zsúfolt lakhelyünkön gyakran imádkoztunk együtt. Buzgón kértük Jehovát, hogy adja meg nekünk a bölcsességet, és ’a szokásosnál nagyobb erőt’ (2Korintusz 4:7).

A lázadók és a szovjet hadsereg közé ékelődve állandó veszélyben voltunk. Egyikünk sem tudta, hogy mire szánja el magát a következő  pillanatban az egyik vagy a másik oldal. „Ne akarjátok kitalálni! – intett bennünket egy idősebb, hűséges testvér. – Jehova nem hagy el bennünket.”

Drága testvérnőink – a fiatalok és az idősek is – egészen kivételes kitartást tanúsítottak. Egyikük 80 éves volt, és különleges segítségre volt szüksége. Mások betegségben szenvedtek, és orvosi ellátást igényeltek. A barakk ajtóinak ezekben a napokban mindig nyitva kellett lenniük, hogy a lázadók szemmel tarthassanak bennünket. Éjszaka fegyveres foglyok jöttek a barakkba. Néha hallottuk, hogy ezt mondják: „Isten Királysága alszik.” Napközben, amikor megengedték, hogy elmenjünk a tábor ebédlőjébe, mindig együtt maradtunk, és imádkoztunk, hogy Jehova oltalmazzon meg az erőszakos emberektől.

A barakkban igyekeztünk szellemileg támogatni egymást. Sokszor például egy testvér elmondott egy bibliai történetet, majd a körülményeinkre alkalmazta. Csak annyira beszélt hangosan, hogy halljuk, amit mond. Egy idősebb testvér nagyon szeretett Gedeon seregéről beszélni. „300 férfi hangszerrel a kezében harcolt 135 000 felfegyverzett harcos ellen Jehova nevében – emlékeztetett. – Mind a 300 épségben tért vissza” (Bírák 7:16, 22; 8:10). Ezek és más bibliai példák szellemi erőt adtak nekünk. Én csak nemrég lettem Tanú, de látva a tapasztalt testvérek és testvérnők erős hitét, nagyon felbuzdultam. Éreztem, hogy Jehova valóban velünk van.

Kitör a harc

Hetek teltek el, és a táborban egyre fokozódott a feszültség. A lázadók és a hatóságok közötti tárgyalások egyre hevesebbé váltak. A lázadók vezetői ragaszkodtak hozzá, hogy a moszkvai központi kormányzat küldjön ki egy képviselőt hozzájuk. A hatóságok viszont azt követelték a lázadóktól, hogy adják meg magukat, tegyék le a fegyvert, és álljanak ismét munkába. Egyik oldal sem engedett. Ekkorra a hadsereg már körbevette a tábort, és az első parancsszóra kész volt megindítani a támadást. A lázadók is készen álltak a harcra: barikádokat emeltek, és fegyvereket halmoztak fel. Mindenki tudta, hogy bármelyik pillanatban kirobbanhat a végső összecsapás a hadsereg és a foglyok között.

Június 26-án fülsiketítő ágyútűzre riadtunk fel. Tankok törték át a kerítést, és behatoltak a táborba, nyomukban több szakasz gépfegyveres rohamcsapattal. A foglyok – nők és férfiak – „hurrá!” ordítással rohantak a tankokkal szembe. Köveket és házilag gyártott bombákat hajigáltak, vagy bármit, ami a kezükbe akadt. A harc hevessé vált, és mi, Tanúk ott voltunk a kellős közepén. Hogyan fog válaszolni Jehova az imáinkra? Hogyan segít?

 Egyszer csak katonák rontottak be a barakkunkba. „Gyorsan kifelé, maguk, szentek! – kiáltották. – A kerítésen kívülre!” A felelős tiszt elrendelte, hogy a katonák ne lőjenek ránk, hanem maradjanak velünk, és védjenek meg bennünket. Egy mezőn ültünk a táboron kívül, míg tombolt a harc. Négy órán át hallottuk a robbanásokat, lövéseket, üvöltéseket és nyögéseket a táborból. Aztán minden elcsendesedett. Később a reggeli fényben láttuk, amint a katonák halottakat hordanak ki a táborból. Mint megtudtuk, több százan voltak, akik megsebesültek vagy meghaltak.

Még aznap egy ismerős tiszt odajött hozzánk. „Na, Nyikolaj – kérdezte büszkén –, ki mentett meg titeket? Mi vagy Jehova?” Őszintén megköszöntük, hogy megmentette az életünket, de hozzátettük: „Hisszük, hogy mindenható Istenünk, Jehova indította önöket arra, hogy megmentsenek bennünket. A bibliai időkben is felhasznált embereket, hogy megszabadítsa a szolgáit” (Ezsdrás 1:1, 2).

A tiszt azt is elmondta, hogy honnan tudták a katonák, hogy kik vagyunk, és hol tartózkodunk. Elmondása szerint a katonák és a lázadók közötti egyik tárgyaláson a katonák azzal vádolták a lázadókat, hogy megölik azokat a foglyokat, akik nem támogatják őket. A lázadók erre azt felelték, hogy Jehova Tanúi nem vesznek részt a felkelésben, mégsem ölték meg őket, hanem büntetésképpen minden Tanút egy barakkba zártak. A tisztek emlékeztek erre.

Szilárdan a Királyság mellett

A jól ismert orosz író, Alekszandr Szolzsenyicin A Gulag szigetvilág című könyvében megemlíti a lázadást, amelyet átéltünk. Az eset kapcsán azt írja, hogy a lázadás azért tört ki, mert, ahogy mondja: „Szabadságot akarunk, persze . . . De ki adja meg nekünk?” Ugyanabban a táborban lévén mi, Jehova Tanúi is szabadságra vágytunk. De nemcsak a fogságból való szabadulásra, hanem arra a szabadságra, amelyet csakis Isten Királysága tud elhozni. A táborban tisztában voltunk vele, hogy az Istentől jövő erő nélkül nem tudunk szilárdan kiállni a Királysága mellett. Jehova pedig mindent megadott, amire szükségünk volt. Kések és kézigránátok nélkül segített bennünket győzelemre (2Korintusz 10:3).

Jézus Krisztus ezt mondta Pilátusnak: „Az én királyságom nem része e világnak. Ha a királyságom része volna e világnak, szolgáim harcoltak volna” (János 18:36). Mi tehát Krisztus követőiként nem vettünk részt a politikai harcokban. Boldogok voltunk, hogy a felkelés alatt és után is egyértelművé vált mások szemében, hogy lojálisan ragaszkodunk Isten Királyságához. Szolzsenyicin így írt az akkori magatartásunkról: „[Jehova Tanúi] szabadon élhettek törvényeikkel, és megtagadták, hogy . . . erődítményeket építsenek, őrségben álljanak.”

E viharos események óta több mint 50 év telt el. De gyakran gondolok vissza hálával azokra az időkre, mert örök érvényű tanulságokkal gazdagodtam. Például megtanultam, hogy várnunk kell Jehovára, és teljesen meg kell bíznunk hatalmas karjában. Igen, az egykori Szovjetunióban élt sok-sok drága Tanú-társamhoz hasonlóan én is tapasztaltam, hogy Jehova valóban szabadsággal, védelemmel és szabadulással ajándékozza meg azokat, akik a Királyságra várnak, mely „nem része e világnak”.

[Képek a 8–9. oldalon]

A kazahsztáni munkatábor, ahol foglyok voltunk

[Kép a 10. oldalon]

Rajz a Tanúk barakkjáról – a nők elkülönített része

[Kép a 11. oldalon]

Keresztény testvérekkel a szabadulásunkkor