Wessel Gansfort – „Reformátor a reformáció előtt”

Luther, Tyndale és Kálvin neve ismerősen csenghet mindannak, aki a reformációt tanulmányozza, mely 1517-ben kezdődött el. Viszont csak kevesen ismerik Wessel Gansfort nevét. Ezt a férfit a következőképpen jellemzik: „reformátor a reformáció előtt”. Szeretnéd jobban megismerni őt?

WESSEL 1419-ben született a hollandiai Groningen városában. A XV. században keveseknek adatott meg, hogy iskolába járhassanak, de Wessel közöttük volt. Jóllehet kimagaslóak voltak a tanulmányi eredményei, kilencéves korában abba kellett hagynia tanulmányait, mert a szülei rettenetes nyomorban éltek. A szerencse azonban rámosolygott, amikor egy gazdag özvegyasszony tudomást szerzett a kis Wessel éleselméjűségéről, és a pártfogójaként kifizette a tandíját. Így a fiú folytatni tudta tanulmányait. Idővel bölcsészdoktori címet szerzett. Úgy tűnik, hogy később a teológia doktora címet is megkapta.

Wessel tudásszomja csillapíthatatlan volt. Ám az ő idejében csak kevés könyvtár létezett. Bár akkor találták fel a mozgatható betűkkel való nyomtatást, a legtöbb könyvet még mindig kézzel írták, és meglehetősen drágák voltak. Wessel a tudósok egy olyan csoportjához tartozott, akik könyvtárról könyvtárra és kolostorról kolostorra jártak, hogy ritka kéziratok és rég elfeledett könyvek nyomára bukkanjanak. Megosztották egymással a felfedezéseik eredményét. Wessel hihetetlenül nagy tudásra tett szert, és a jegyzetfüzetét klasszikus művekből származó idézetekkel meg szemelvényekkel írta tele. Más teológusok nemegyszer gyanakvóan tekintettek rá, mivel oly sok mindent tudott, amiről ők még csak nem is hallottak. Magister Contradictionisnak hívták, melynek jelentése: ’az ellentmondások mestere’.

„Miért nem Krisztushoz vezet engem . . . ?”

Mintegy 50 évvel a reformáció előtt Wessel találkozott Kempis Tamással (valószínűleg 1379–1471), akiről általában azt tartják, hogy megírta a Krisztus követéséről című híres művet (az eredeti mű címe: De imitatione Christi). Kempis Tamás a Közös Élet Testvérei mozgalom tagja volt, mely a jámbor élet szükségességét hangsúlyozta. Wessel egyik életrajzírója  kifejti, hogy Kempis Tamás többször is arra buzdította Wesselt, hogy Máriához könyörögjön segítségért. Ő erre ezt mondta: „Miért nem Krisztushoz vezet engem, aki minden megterheltet kedvesen arra kér, hogy menjen hozzá?”

Wessel állítólag visszautasította, hogy pappá szenteljék. Amikor megkérdezték tőle, hogy miért utasította el a tonzúrát, vagyis miért nem borotválta ki a feje tetején a haját, így jelezve papi hivatását, azt válaszolta, hogy nem fél a bitófától, míg teljesen birtokában van a gondolkodóképességének. Ezzel nyilván arra utalt, hogy mivel a felszentelt papok ellen nem lehetett vádat emelni, úgy tűnik, hogy sok papot csupán a tonzúra mentett meg a bitótól. Wessel határozottan elutasított néhány bevett vallásos gyakorlatot is. Például kifogásolták, hogy nem hisz azokban a csodákban, melyekről korának népszerű könyve, a Dialogus Miraculorum írt. A kritikára így reagált: „Jobban tennénk, ha inkább a Szentírást olvasnánk.”

„Annyit tudunk, amennyit kérdezünk”

Wessel héberül és görögül tanult, és behatóan ismerte a korai egyházatyák írásait. A Biblia eredeti nyelvei iránti szeretete azért különösen figyelemreméltó, mert Erasmus és Reuchlin előtt élt. * A reformáció előtt nem sokan tudtak görögül. Németországban csupán egy maroknyi tudós volt jártas a görög nyelvben, nyelvtanulási segédeszközök pedig egyáltalán nem léteztek. Konstantinápoly 1453-as eleste után Wessel minden bizonnyal kapcsolatba került olyan görög szerzetesekkel, akik Nyugatra menekültek, és elsajátította tőlük a görög nyelv alapjait. Abban az időben csak a zsidók tudtak héberül, és úgy tűnik, hogy Wessel áttért zsidóktól tanult meg alapszinten héberül.

Wessel rendkívüli módon szerette a Bibliát. Istentől ihletett könyvnek tartotta, és hitte, hogy a Biblia összes könyve tökéletes összhangban van egymással. Szerinte a bibliaversek értelmezésének igazodnia kell a szövegösszefüggéshez, és nem szabad kiforgatni azokat. Úgy vélte, hogy minden belemagyarázásban ott van az eretnekség csírája. Az egyik kedvenc bibliaverse a Máté 7:7 volt, melyben az áll, hogy „állandóan  keressetek, és találtok”. Ennek a versnek a hatására szilárdan hitte, hogy hasznos dolog kérdéseket feltenni, és úgy érvelt, hogy „annyit tudunk, amennyit kérdezünk”.

Meglepő kérés

1473-ban Wessel Rómába látogatott, ahol IV. Sixtus pápa audiencián fogadta. Ő volt az első a közül a hat pápa közül, akiknek a botrányosan erkölcstelen viselkedése végül a reformációhoz vezetett. Barbara W. Tuchman történész kifejti, hogy IV. Sixtusszal kezdődött el egy olyan korszak, „amelyet az erőszakpolitika jellemzett, és amelyben szégyent nem ismerő, leplezetlen és könyörtelen harc folyt a személyes nyereségért”. A pápa a nyílt nepotizmusával közmegbotránkozást okozott. Egy történész szerint Sixtus talán azt akarta elérni, hogy a pápai hivatalokat a családtagjai töltsék be. Nem sokan merték helyteleníteni ezeket a visszaéléseket.

Wessel Gansfort azonban meg merte tenni. Egy nap Sixtus így szólt hozzá: „Fiam, kérj tőlem bármit, és megadom neked.” Wessel erre rögtön ezt mondta: „Szentatyám . . . , mivel a földön te vagy a legfőbb pap és pásztor, azt kérném . . . , hogy úgy töltsd be magasztos megbízatásodat, hogy amikor a juhok nagy Pásztora . . . eljön, ezt mondhassa neked: »Jól van, jó és hű szolga! Menj be urad örömébe.«” A pápa erre úgy felelt, hogy ez az ő felelőssége, és hogy Wessel valami mást kérjen magának. Wessel ezután így szólt: „Akkor azt szeretném, ha adnál nekem a Vatikáni Könyvtárból egy görög és egy héber nyelvű Bibliát.” A pápa teljesítette a kérését, de hozzáfűzte, hogy Wessel balgán cselekedett, mert püspöki méltóságot kellett volna kérnie.

„Hazugság és tévedés”

Sixtusnak igen nagy szüksége volt pénzre a híressé vált Sixtus-kápolna felépítéséhez, ezért bevezette, hogy bűnbocsátó cédulákat lehessen vásárolni a halottak bűneiért. Ezek a bűnbocsátó cédulák roppant közkedveltek voltak. A Krisztus helytartói – A pápaság árnyoldalai  című könyv megjegyzi: „Özvegyek, nők és férfiak, halott gyermekek szülei mindent odaadtak, amijük volt, hogy szeretteiket a tisztítótűzből kiszabadítsák”. Az egyszerű emberek örömmel fogadták a bűnbocsátó cédulákat, és teljesen meg voltak győződve arról, hogy a pápa garantálni tudja, hogy halott szeretteik a mennybe jussanak.

Wessel azonban határozottan azt vallotta, hogy a katolikus egyház nem bocsáthatja meg a bűnöket, még a pápa sem. Nyíltan kijelentette a bűnbocsátó cédulák árusításáról, hogy az „hazugság és tévedés”. Abban sem hitt, hogy a bűnök megbocsátása végett az embereknek gyónniuk kell.

A pápa tévedhetetlenségét is kétségbe vonta, azt mondva, hogy az egyház gyenge alapokon állna, ha az emberektől mindig elvárnák, hogy higgyenek a pápáknak, hiszen ők is hibáznak. Wessel ezt írta: „Ha a papok elvetik Isten parancsolatait, és a saját emberi parancsolataikat részesítik előnyben . . . , akkor semmi hasznuk sincs a tetteiknek és a szavaiknak.”

Wessel előkészíti a reformációhoz vezető utat

Wessel 1489-ben hunyt el. Jóllehet az egyház néhány helytelen tettét ellenezte, katolikusként halt meg. Az egyház sosem bélyegezte eretneknek. Halála után azonban fanatikus katolikus szerzetesek megpróbálták megsemmisíteni az írásait, mivel úgy gondolták, hogy azok nincsenek teljesen összhangban az egyházi tanításokkal. Luther idejére Wessel neve szinte teljesen a feledés homályába merült, egyetlen művét sem nyomtatták ki, és csak nagyon kevés kézirata maradt fenn. Wessel műveinek első kiadására végül 1520 és 1522 között került sor. Ebben a műben Luther egyik levele is olvasható, melyben méltatja Wessel írásait.

Jóllehet Lutherrel ellentétben Wessel nem volt reformátor, mégis nyíltan elítélt olyan helytelenségeket, amelyek a reformációhoz vezettek. Egy forrásműben úgy jellemzik őt, mint aki „a legkiemelkedőbb személyiség azok között a német származású férfiak között, akik részt vettek a reformációhoz vezető út előkészítésében” (McClintock és Strong: Cyclopedia).

Luther felismerte, hogy Wessel hasonlóan gondolkodott, mint ő. C. Augustijn író így fogalmazott: „Luther a saját korát és sorsát Illéséhez hasonlította. Éppen úgy, ahogyan a próféta azt gondolta, hogy csak ő maradt, aki Isten harcát harcolja, Luther is úgy érezte, hogy teljesen egyedül küzd az egyházzal. Amikor azonban olvasta Wessel írásait, rádöbbent, hogy az Úr megmentett »egy maradékot Izraelben«.” „Luther még a következőket is kijelentette: »Ha korábban olvastam volna az írásait, az ellenségeim azt gondolhatnák, hogy mindent Wesseltől tanultam, annyira hasonlóan gondolkodunk.«” *

„Találtok”

A reformáció nem hirtelen, egyik napról a másikra alakult ki. A hozzá vezető eszmei áramlat már egy ideje kibontakozóban volt. Wessel rájött, hogy a pápák romlottsága végül azt fogja kiváltani, hogy az emberek vágyjanak a reformokra. Egyszer ezt mondta egy szorgalmas diáknak: „Meglátod azt a napot, amikor a civakodó teológusok tanításait . . . az összes igaz keresztény tudós el fogja vetni.”

Noha Wessel felismerte a napjaiban létező hibák és túlkapások némelyikét, a Biblia igazságának teljes világosságát nem tudta ragyogtatni. Ennek ellenére számára a Biblia olyan könyv volt, amelyet olvasni és tanulmányozni kell. Egy könyv szerint Wessel „azt állította, hogy mivel a szent szellem ihlette a Bibliát, a hit kérdésében ezt a könyvet kell végső tekintélynek tartani” (A History of Christianity). Modern világunkban az igaz keresztények hiszik, hogy a Biblia Isten ihletett Szava (2Timóteusz 3:16). A Biblia igazsága többé már nem homályos, és nem is nehéz megtalálni. Még sosem volt ennyire igaz a következő bibliai alapelv: „állandóan keressetek, és találtok” (Máté 7:7; Példabeszédek 2:1–6).

[Lábjegyzetek]

[Kiemelt rész/kép a 14. oldalon]

WESSEL ÉS ISTEN NEVE

Wessel az írásaiban Isten nevét többnyire úgy adta vissza, hogy „Johava”, de legalább két helyen megjelenik a „Jehova” forma is. H. A. Oberman író Wessel nézeteit boncolgatva arra a következtetésre jutott, hogy Wessel szerint ha Aquinói Tamás és mások tudtak volna héberül, akkor „felismerték volna, hogy Isten neve, melyet kinyilatkoztatott Mózesnek, nem azt jelenti, hogy »vagyok, aki vagyok«, hanem azt, hogy »leszek, aki leszek«”. * Az Új világ fordítás helyesen adja meg e név jelentését, amikor így fogalmaz: „azzá válok, amivé válni akarok” (2Mózes 3:13, 14).

[Lábjegyzet]

[Forrásjelzés]

Kézirat: Universiteitsbibliotheek, Utrecht

[Képek a 15. oldalon]

Wessel elítélte a bűnbocsátó cédulák árusítását, melyet IV. Sixtus pápa hagyott jóvá