Élettörténet

A tanítványképző munka határozta meg az életemet

Lynette Peters elmondása alapján

Azért jöttek, hogy kitelepítsenek minket. Az épület tetején egy mesterlövész állt. A tengerészgyalogosok a fűben hasaltak, puskájukkal tüzelésre készen. Vasárnap reggel volt. Miközben a misszionáriustársaimmal a ránk váró helikopter felé rohantunk, minden igyekezetünkkel azon voltunk, hogy nyugodtak maradjunk. Néhány pillanat múlva már a levegőben voltunk, tíz perc elteltével pedig biztonságban érezhettük magunkat egy hadihajón, mely a parttól nem messze horgonyzott.

MÁSNAP reggel megtudtuk, hogy a lázadók lebombázták a hotelt, ahol előző éjszaka meghúztuk magunkat. A több évig tartó Sierra Leone-i polgári zavargásokból végül valódi háború kerekedett. Minden külföldinek, beleértve minket is, egyik percről a másikra el kellett hagynia az országot. Hogy kerültem ilyen helyzetbe? Hadd kezdjem az elején!

Brit Guyanában nőttem fel, melyet 1966-tól Guyanaként tartanak számon. Gyermekéveim az 1950-es években gondtalanul, boldogan teltek. A legtöbb szülő fontosnak tartotta az iskolai oktatást, és el is várták a gyermekektől, hogy jól tanuljanak. Emlékszem, hogy egy banktisztviselő egyszer ezt kérdezte apukámtól: „Miért szán ennyi pénzt a gyermekei oktatására?” Apukám így válaszolt: „Csakis a lehető legjobb oktatás a biztosíték arra, hogy sikeresek lesznek.” Akkoriban úgy gondolta, hogy a legjobb oktatás nagynevű iskolákban érhető el. Ám nem sokkal később megváltozott a véleménye.

Tizenegy éves koromban anyukám elkezdte tanulmányozni a Bibliát Jehova Tanúival. Ezt megelőzően az egyik szomszédasszonnyal elment a Királyság-terembe. Amit akkor este ott hallottak, mindkettőjüket meggyőzte arról, hogy  megtalálták az igazságot. Anyukám beszélt erről egy másik szomszédasszonnyal is. Hamarosan mindhárman tanulmányoztak két misszionáriussal, Daphne Harryvel (később Daphne Baird) és Rose Cuffie-vel. Még egy év sem telt el, és anyukám a két barátnőjével együtt megkeresztelkedett. Öt évvel később apukám kijelentkezett a Hetednapot Ünneplő Adventista Egyházból, és ő is megkeresztelkedett mint Jehova Tanúja.

Gyerekekként a két húgom és én – tíz gyermek közül mi hárman, a legidősebbek – sok-sok boldog órát töltöttünk a misszionáriusotthonban, ahol Daphne és Rose lakott. Ilyenkor meséltek nekünk a szántóföldi szolgálatban szerzett tapasztalataikról. Ezek az örömtől sugárzó misszionáriusok fáradhatatlanul gondoskodtak mások szellemi jólétéről. A példájuk elültette bennem a vágyat, hogy én is misszionárius legyek.

De mi segített, hogy a teljes idejű szolgálatot tartsam szem előtt, noha olyan rokonok és osztálytársak vettek körül, akik egytől egyig csak a karrierre tudtak gondolni? Számtalan csábító lehetőség kínálkozott: foglalkozhattam volna jogtudománnyal, zenével, orvostudománnyal vagy bármi mással. Ám a szüleim nagyszerű példájukkal megfelelő irányításról gondoskodtak. Élték az igazságot, szorgalmasan tanulmányozták a Bibliát, és annak szentelték magukat, hogy segítsenek másoknak megismerni Jehovát. * Ezenkívül a teljes idejű szolgák rendszeres vendégek voltak az otthonunkban. Ők mindig örömteliek és megelégedettek voltak, és ez még inkább arra ösztönzött, hogy engedjem, hogy a tanítványképző munka határozza meg az életemet.

Tizenöt évesen megkeresztelkedtem, majd a középiskola befejezése után egyből elkezdtem az úttörőszolgálatot. Philomena, egy segédápolónő volt az első személy, akinek segítettem előrehaladni az önátadásig és a megkeresztelkedésig. Örömmel töltött el, amint láttam, hogy megszereti Jehovát, és ez még inkább fokozta bennem a vágyat, hogy kitartsak a teljes idejű szolgálatban. Akkoriban közalkalmazotti állásban titkárnőként dolgoztam, ám nem sokkal később a munkahelyemen kaptam egy jobb ajánlatot. Ezt visszautasítottam, és inkább az úttörőszolgálat folytatását választottam.

Ekkor még mindig otthon laktam, és a misszionáriusok továbbra is ellátogattak hozzánk. Milyen jó volt hallani a tapasztalataikat! Ezek után még inkább vágytam rá, hogy én is misszionárius legyek, persze ez akkor még csupán egy szép álomnak tűnt. Guyana olyan terület volt, ahová küldték a misszionáriusokat, és ez ma sincs másképp. Egy nap, 1969-ben azonban nem várt öröm ért: meghívást kaptam, hogy vegyek részt az Őrtorony Gileád Bibliaiskolán Brooklynban.

Megbízatás, melyre nem számítottam

A Gileád 48. osztályába 54 tanuló érkezett 21 országból. Mi, egyedülálló testvérnők 17-en  voltunk. Bár mindez 37 évvel ezelőtt történt, még mindig élénken él az elmémben az az öt hónap. Rengeteget kellett tanulnunk, de nemcsak szentírási igazságokkal, hanem gyakorlatias ötletekkel és javaslatokkal is gazdagodtunk, melyek felkészítettek minket a misszionáriusi életre. Többek között megtanultam követni a vezetést, valamint azt, hogy miként lehetek kiegyensúlyozott a különböző divatirányzatokban, és hogyan tudok kitartani kedvezőtlen körülmények között is.

A szüleim mindig is nagyon fontosnak tartották az összejöveteleken való rendszeres részvételt. Ha valamelyikünk túl beteg volt ahhoz, hogy elmenjen vasárnap az összejövetelre, nem fordulhatott elő, hogy hirtelen annyira jobban lett, hogy részt vegyen a másnapi zongoraesten vagy egyéb koncerten. Ám a Gileád Iskola alatt volt egy időszak, amikor nem mentem el minden összejövetelre. Egyik péntek este megpróbáltam kimagyarázni a hiányzásomat Don és Dolores Adamsnek, egy Bételben szolgáló házaspárnak, akik felajánlották, hogy kocsival mindig elvisznek az összejövetelekre. Ó, a rengeteg házi feladat, na meg a beszámolók! Hogy is férne még bele az időmbe a teokratikus szolgálati iskola és a szolgálati összejövetel? Adams testvér néhány gondolatban érvelt nekem, majd így szólt: „Engedd, hogy a lelkiismereted vezessen!” Megszívleltem a tanácsát, és attól az estétől fogva nem mulasztottam el egyetlen összejövetelt sem. Az évek során a rendkívüli helyzetek kivételével soha nem engedtem, hogy bármi is megakadályozzon abban, hogy elmenjek az összejövetelekre.

Az iskolai időszak felénél már kezdtük találgatni, hogy hova szól majd a megbízatásunk. Én meg voltam róla győződve, hogy Guyanába fognak küldeni, ahol igen sok tennivaló volt még a prédikálómunkában. Képzelhetitek, mennyire meglepődtem, amikor megtudtam, hogy nem fogok visszatérni. A kinevezésem Afrika nyugati részére, Sierra Leonéba szólt. Nagyon hálás voltam Jehovának, amiért végre teljesült a vágyam, hogy az otthonomtól távol misszionárius lehessek!

Sokat tanulok

Festői. Azt hiszem, ez a szó fejezi ki legjobban, hogy mit éreztem, amikor megérkeztem Sierra Leonéba, és megláttam a sok dombot és hegyet, meg a számtalan öböllel tarkított tengerpartot. Ám ennek a nyugat-afrikai országnak a valódi szépsége az ott élő emberekben rejlik, akik annyira szeretetteljesek és kedvesek, hogy még a külföldiek is otthon érzik magukat közöttük. Ez nagyban hozzájárul, hogy az új misszionáriusok le tudják küzdeni a honvágyukat. A Sierra Leone-i emberek szívesen beszélgetnek a szokásaikról, a kultúrájukról, és különösen nagy lelkesedéssel segítenek a külföldieknek megtanulni a kriót, az országban használatos lingua francát, azaz közvetítő nyelvet.

A krio nyelvet beszélő embereknek rengeteg színes közmondásuk van. Például „a majmok dolgoznak, a babuinok esznek” azt jelenti, hogy nem mindig az aratja le a termést, aki vetette. Mennyire találóan mutatja ez az igazságtalanságot, amely oly nyilvánvaló a mai világban! (Ézsaiás 65:22).

A prédikáló- és tanítványképző munka sok örömmel járt. Alig akadt olyan ember, akit ne érdekelt volna a Biblia. Az évek során a Jehovát régóta hűségesen szolgáló testvérek és misszionáriusok segítettek az embereknek – fiataloknak és időseknek, társadalmi helyzettől és törzsi  hovatartozástól függetlenül – elfogadni az igazságot.

Erla St. Hill, az első misszionáriustársam fáradhatatlan munkás volt. A misszionáriusotthonban adódó teendőit nagy szorgalommal látta el, és ennél már csak a szolgálat iránti buzgalma volt nagyobb. Sok mindent segített nekem megérteni, például azt, hogy miért fontos összebarátkozni a szomszédokkal, meglátogatni a beteg Tanúkat és érdeklődőket, és támogatni a temetéssel kapcsolatos elrendezéseket, amikor csak lehetséges. Arra is felhívta a figyelmemet, hogy a szolgálat végeztével soha ne menjek el úgy a prédikálóterületről, hogy nem nézek be, ha csak néhány pillanatra is, csupán egy köszönés erejéig, az ott lakó testvérekhez. Tanácsait megfogadva gyorsan kaptam anyákat, fivéreket, nővéreket és barátokat, és Sierra Leone igazán az otthonommá vált (Márk 10:29, 30).

Azokkal a remek misszionáriusokkal is szoros barátságot kötöttem, akikkel együtt szolgáltam. Köztük volt a szobatársam, Adna Byrd, aki 1978 és 1981 között szolgált Sierra Leonéban, valamint Cheryl Ferguson, aki immáron 24 éve a szobatársam.

A polgárháborúval járó próbák

1997-ben, egy hónappal a Sierra Leone-i új fiókhivatal átadása után, a háború miatt arra kényszerültünk, hogy elhagyjuk az országot, ahogyan azt már említettem. Hat évvel korábban nagy hatással voltak ránk a libériai Tanúk, akik az országukban zajló háború elől Sierra Leonéba menekültek. Egyesek semmit sem tudtak magukkal hozni. A nehéz körülmények ellenére mégis mindennap részt vettek a szolgálatban. Meghatott minket, hogy mennyire szeretik Jehovát és az embereket.

Most, hogy mi magunk lettünk menekültek Guineában, követtük a libériai testvérek példáját. Továbbra is bíztunk Jehovában, és első helyre tettük a Királyság érdekeit. Egy év elteltével visszatérhettünk Sierra Leonéba, ám hét hónap múlva háború tört ki, és ismét Guineába kellett menekülnünk.

Hamarosan megtudtuk, hogy az egyik harcban álló fél emberei elfoglalták a Kissyben lévő misszionáriusotthonunkat. Holmijaink egy részét elvitték, a többit megsemmisítették. Emiatt egyáltalán nem keseredtünk el, inkább örültünk, hogy életben maradtunk. Szinte alig volt valamink, de átvészeltük azt az időszakot.

 Amikor másodszor is el kellett hagynunk az országot, a szobatársammal, Cheryllel Guineában maradtunk. Ez azzal járt, hogy meg kellett tanulnunk franciául. Néhány misszionáriustársam alig hogy megtanult valamit, már fel is használta azt. Nem különösebben zavarta őket, ha olykor hibáznak. De ami engem illet, egyszerűen irtóztam a gondolattól, hogy nyelvtani hibákkal beszéljek, így hát csak akkor szólaltam meg franciául, ha nagyon muszáj volt. Ez nem kevés gyötrelmet okozott. Minden egyes nap emlékeztetnem kellett magamat, hogy miért vagyok Guineában: azért, hogy segítsek másoknak megismerni Jehovát.

A tanulásnak köszönhetően lassacskán előrehaladtam, és az is segített, hogy megfigyeltem azokat, akik jól beszélik a nyelvet. Ezenkívül a gyülekezetben lévő gyerekek – akik sosem kerteltek – szintén csiszoltak rajtam. Aztán váratlanul, de éppen jókor, Jehova szervezetétől segítség érkezett. 2001 szeptembere óta a Királyság-szolgálatunk nemcsak arra ad javaslatokat, hogy a különböző vallású embereknek miként kínáljuk fel a könyveket és a füzeteket, hanem a folyóiratok felkínálásában is segít. Ma már sokkal magabiztosabb vagyok a szolgálatban, igaz, nem tudom magam olyan jól kifejezni, mint az anyanyelvemen.

Az, hogy nagy családban nőttem fel, mindenképpen segített abban, hogy ne okozzon gondot sok emberrel együtt lakni. Volt olyan időszak, hogy 17-en laktunk egy fedél alatt. A 37 éves misszionáriusi szolgálatom idején több mint 100 misszionáriussal laktam együtt. Igazán nagy kiváltság volt megismerni őket! Mindannyiuknak más-más volt az egyéniségük, mégis ugyanazért a célért dolgoztak. És micsoda öröm Isten munkatársának lenni, és figyelemmel kísérni, amint az emberek elfogadják a bibliai igazságot! (1Korintusz 3:9).

Az évek során több fontos családi eseményről is lemaradtam, például az öcséim és a húgaim esküvőjéről. Ezenkívül nem látom olyan gyakran az unokaöcséimet és unokahúgaimat sem, mint ahogy szeretném. Áldozatokat kellett hoznom, és a családomnak is, akik mindig önzetlenül buzdítottak, hogy tartsak ki a misszionáriusi megbízatásomban.

Ám amit otthon elmulasztottam, abban olykor részem lehetett a misszionáriusi szolgálatban. Noha úgy döntöttem, hogy egyedülálló maradok, sok szellemi gyermekem van, és most nemcsak azokról beszélek, akikkel tanulmányoztam a Bibliát, hanem azokról is, akikkel szoros barátságot kötöttem. Sőt mi több, láthattam, amint a gyermekeik felnőnek, házasságot kötnek, és az igazság útján felnevelik a saját gyermekeiket. Néhányan közülük hozzám hasonlóan engedik, hogy a tanítványképző munka határozza meg az életüket.

[Lábjegyzet]

[Térképek a 15. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

Megbízatásom Nyugat-Afrikába, Sierra Leonéba szólt

GUINEA

SIERRA LEONE

[Kép a 13. oldalon]

Két húgom, akik velem együtt sok-sok boldog órát töltöttek a misszionáriusokkal az 1950-es években

[Kép a 14. oldalon]

Társaimmal a Gileád 48. osztályában

[Kép a 16. oldalon]

A fiókhivatal átadása Sierra Leonéban