Élettörténet

Elhatároztuk, hogy ellátjuk a szolgálatunkat

Lena Davison elmondása alapján

„Kezd minden elhomályosulni előttem. Nem látok semmit” – mondta elhaló hangon a pilótánk. Pár pillanat múlva a keze lecsúszott a kis gép kormányáról, és a férfi ájultan csuklott össze az ülésében. A férjem, aki még soha nem vezetett repülőt, kétségbeesetten próbálta magához téríteni. Mielőtt elmondanám, hogyan maradtunk mégis életben, hadd meséljek arról, hogy mi előzte meg ezt a kalandunkat Pápua Új-Guineában, a föld egyik legfélreesőbb részén.

AUSZTRÁLIÁBAN születtem 1929-ben, és Új-Dél-Wales fővárosában, Sydney-ben nőttem föl. Az apám, Bill Muscat kommunista volt, és – bármennyire furcsa – hitt Istenben. Sőt, amikor 1938-ban országos aláírásgyűjtést szerveztek, hogy a Jehova Tanúi világközpontjából érkező Joseph F. Rutherford prédikációt tarthasson a sydney-i városházán, édesapám is szívesen csatlakozott a kérelemhez.

„Biztosan van valami fontos mondanivalója” – mondta akkor apa. Nyolc évvel később megismertük annak az üzenetnek a lényegét. Apa meghívta hozzánk Norman Bellottit, aki Jehova Tanúja volt, és teljes idejű úttörő, hogy a Bibliáról beszélgessünk. Gyorsan elfogadtuk a Biblia igazságát, és hamarosan már buzgón végeztük a keresztény szolgálatot.

Az 1940-es évek közepén félbehagytam a tanulmányaimat,  mert segítenem kellett édesanyámnak, aki krónikus betegségben szenvedett. Szabás-varrásból éltem. Szombat esténként a nővéremmel, Rose-zal elkísértünk néhány úttörőt, és a sydney-i városháza előtt tanúskodtunk az utcán. A bátyám, John 1952-ben elvégezte a Gileád misszionáriusképző iskolát az Egyesült Államokban, és kinevezték Pakisztánba. Én is szerettem a szolgálatot, és követni akartam a példáját, ezért a következő évben általános úttörő lettem.

Házasság és misszionáriusi munka

Nem sokkal később megismerkedtem John Davisonnel, aki Jehova Tanúi ausztráliai fiókhivatalában dolgozott. Nagyon tetszett az alázatossága, szilárd jelleme, és az, hogy a maga csendes módján nagyon céltudatos volt. A II. világháború alatt háromszor került börtönbe a keresztényi semlegessége megőrzéséért. Közösen arra az elhatározásra jutottunk, hogy a keresztényi szolgálatot tesszük életünk fő céljává.

John és én 1955 júniusában összeházasodtunk. Vettünk egy buszt azzal a céllal, hogy lakóautóvá alakítjuk. Azt terveztük, hogy ezzel megyünk majd prédikálni Ausztrália távoli területeire. A következő évben közzétettek egy felhívást, hogy aki teheti a Tanúk közül, költözzön Új-Guineába, egy Ausztráliától északra fekvő nagy sziget északkeleti részére. * A világnak azon a részén azelőtt még nem prédikálták a Királyságról szóló üzenetet. Késedelem nélkül jelentkeztünk.

Abban az időben csak úgy lehetett bejutni Új-Guineába, ha az ember szerződést kötött valamilyen teljes munkaidejű állásra. Így hát John nekilátott munkát keresni. Hamarosan aláírt egy szerződést egy új-britanniai fűrészteleppel. Új-Britannia a főszigettől sokkal kisebb sziget, és Új-Guineához tartozik. Néhány héttel később elindultunk új megbízatási helyünk felé, és 1956 júliusában értünk Rabaul városába, Új-Britanniába. Ott hat napig vártunk hajóra, hogy eljuthassunk Waterfall Baybe.

Szolgálatunk Waterfall Bayben

Többnapi hánykolódás után megérkeztünk Waterfall Baybe, mely egy tágas öböl Rabaultól úgy 240 kilométerre délre. Volt ott egy hatalmas fűrésztelep a dzsungelben egy tisztáson. Aznap este, amikor a munkások a vacsoraasztal körül ültek, az igazgató megszólalt: „Jut eszembe, Davison úr és Davison asszony, a mi cégünknél az a szokás, hogy minden alkalmazott megmondja, melyik valláshoz tartozik.”

Szinte biztosak voltunk benne, hogy nem létezik ilyen szokás, de mivel nem gyújtottunk rá, feltehetően gyanút fogtak. John ennek ellenére megmondta, hogy Jehova Tanúi vagyunk. Kínos csend következett. Azok a férfiak II. világháborús veteránok voltak, és nem kedvelték a Tanúkat, akik a háborúban  semlegesek maradtak. Attól kezdve minden alkalmat megragadtak, hogy megnehezítsék az életünket.

Először az igazgató nem adott nekünk hűtőszekrényt és tűzhelyet, pedig mindkettő járt volna. A romlandó élelmiszerünk tönkrement, és egy viharvert tűzhelyen voltunk kénytelenek főzni, amelyet a dzsungelben találtunk. Majd a falubelieknek megtiltották, hogy friss árut adjanak el nekünk, úgyhogy arra a zöldségre voltunk utalva, amit össze tudtunk szedni. A tetejébe kémeknek bélyegeztek minket, és árgus szemmel figyeltek, nehogy valakit a Bibliából tanítsunk. Aztán maláriás lettem.

Mindezek ellenére elhatároztuk, hogy ellátjuk a szolgálatunkat. Megkértünk hát két fiatal odavalósi munkást, akik beszéltek angolul, hogy tanítsanak minket az új-guineai pidzsin nyelvre, mely akkoriban a nemzeti nyelv volt. Cserébe mi tanulmányoztuk velük a Bibliát. Hétvégeken hosszú „felfedezőutakra” mentünk. Útközben óvatosan tanúskodtunk a helybélieknek, akikkel csak találkoztunk, a bibliatanulmányozóink pedig tolmácsoltak. Erős sodrású folyókon keltünk át, melyeknek a partján megtermett krokodilok sütkéreztek. Egyszer épphogy csak megmenekültünk tőlük, de egyébként ritkán okoztak gondot ezek a félelmetes ragadozók.

Tanítási segédeszközöket készítünk

Amint egyre több emberrel kerültünk kapcsolatba a szolgálatunk során, úgy döntöttünk, hogy legépelünk egyszerű bibliai üzeneteket, és ezeket terjesztjük az érdeklődőknek. Az elsőt a telepen dolgozó tanulmányozóink segítettek lefordítani. Sok-sok éjjelt töltöttünk traktátusok százainak a legépelésével, aztán pedig átadtuk őket a falubelieknek és az átmenő hajók legénységének.

1957-ben egy tapasztalt utazószolga, John Cutforth buzdító látogatást tett nálunk. Azt mondta, hogy képekkel talán hatékonyan taníthatnánk az írástudatlan embereket a Biblia igazságaira. A férjemmel készítettek néhány egyszerű, pálcikaemberes rajzot, mellyel elmagyarázhattuk a Biblia alaptanításait. Később hosszú órákat töltöttünk azzal, hogy iskolai füzetekbe másoljuk ezeket a rajzolt üzeneteket. Minden bibliatanulmányozónak adtunk egyet, hogy prédikálhasson vele másoknak. Végül az egész országban elterjedt ez a tanítási módszer.

Miután két és fél évet töltöttünk Waterfall Bayben, lejárt a munkaszerződésünk, és engedélyt kaptunk a letelepedésre. Így hát elfogadtuk a meghívást, hogy legyünk különleges úttörők.

 Visszatérünk Rabaulba

Miközben észak felé, Rabaulba tartottunk, a hajónk éjszakára megállt Wide Bayben egy kókusz- és kakaóültetvénynél, mely egy idős házaspáré volt. Mivel Ausztráliában akarták tölteni a nyugdíjas éveiket, felajánlották Johnnak, hogy lehetne az ültetvény intézője. Nagyon csábító volt az ajánlat, de miután aznap éjjel megbeszéltük a dolgot, mindketten úgy gondoltuk, hogy nem meggazdagodni jöttünk Új-Guineába. Eltökélt szándékunk volt, hogy ellátjuk a szolgálatunkat mint úttörők. Másnap közöltük a döntésünket a házaspárral, és visszaszálltunk a hajóra.

Rabaulba érve csatlakoztunk a Tanúk egy kicsiny csoportjához, akik más országokból költöztek ide. A helyieket nagyon érdekelte a Királyságról szóló üzenet, így sok bibliatanulmányozást tudtunk bevezetni. Egy bérelt teremben összejöveteleket tartottunk, melyeken volt, hogy 150-en is részt vettek. Közülük sokan elfogadták az igazságot, és segítettek eljuttatni Isten Királyságának a jó hírét az ország más részeire is (Máté 24:14).

Prédikáltunk Vunabalban, a Rabaultól mintegy 50 kilométerre levő faluban is, ahol többen csak úgy szívták magukba a Biblia igazságát. Hamar magukra vonták egy befolyásos katolikus férfi figyelmét. Szintén katolikus cimboráival ez az ember félbeszakította a heti bibliatanulmányozásunkat, és elzavart bennünket a faluból. Amikor a fülünkbe jutott, hogy a következő héten még nagyobb rendzavarásra készülnek, rendőri segítséget kértünk.

Aznap az út mellett kilométereken át gúnyolódó katolikusok sorakoztak. Sokan köveket szorongattak a kezükben. Közben egy pap több száz embert gyűjtött egybe a faluban. A rendőrség biztosított minket arról, hogy jogunk van megtartani az összejövetelünket, és utat nyitott nekünk a tömegen keresztül. Ámde alighogy elkezdtük az összejövetelt, a pap felkorbácsolta a tömeg indulatait. A rendőrség képtelen volt kordában tartani a csőcseléket, ezért a rendőrfőnök felszólított minket, hogy távozzunk, és sietve az autónkhoz kísért.

A szitkozódó, köpködő és öklüket rázó emberek teljesen körbevettek minket, miközben a pap mosolyogva és karba tett kézzel állt. A megmenekülésünk után a rendőrfőnök elismerte, hogy még soha nem élt át ilyen ijesztő helyzetet. A csőcseléktámadások miatt a legtöbb vunabali megijedt, de volt egy bibliatanulmányozó, aki bátran kiállt a Királyság-igazság mellett. Azóta Új-Britannia-szerte további százak döntöttek hasonlóan.

Új-Guineában beindul a prédikálás

1960 novemberében új megbízatást kaptunk: a fő sziget, Új-Guinea északi partján fekvő nagy városba, Madangba neveztek ki bennünket. Ott Johnnak és nekem számtalan teljes idejű állást ajánlottak fel. Egy cég rá akart beszélni, hogy vezessem a ruhaüzletüket. Egy másik átalakításokat akart végeztetni velem. Néhány kivándorolt nő felajánlotta, hogy létesít nekem egy saját varrodát. A céljainkat észben tartva udvariasan visszautasítottuk ezeket és más ajánlatokat (2Timóteusz 2:4).

A madangi terület gyümölcsöző volt, és rövid időn belül virágzó gyülekezet alakult. Gyalog és motorral többnapos prédikálóutakra mentünk eldugott falvakba. Útközben elhagyatott viskókban aludtunk, a magunk kaszálta füvön. Semmi mást nem vittünk magunkkal, csak konzerveket, kekszet és egy szúnyoghálót.

 Az egyik utunkon érdeklődők egy csoportját látogattuk meg a Talidig nevű faluban, Madangtól körülbelül 50 kilométerre északra. Amint a csoport szellemileg előrehaladt, a helyi iskola igazgatója megtiltotta nekik, hogy középületben tanulmányozzák a Bibliát. Később felbujtotta a rendőrséget, hogy rombolják le a házaikat, és űzzék el őket a bozótosba. Ámde egy törzsfőnök a közelben megengedte a csoportnak, hogy a földjén lakjon. Később ez a kedves férfi elfogadta a Biblia igazságát, és egy korszerű Királyság-terem épült azon a területen.

Fordítói és utazómunka

Csupán két évvel azután, hogy 1956-ban megérkeztünk Új-Britanniába, megkértek minket, hogy fordítsunk le néhány bibliai témájú kiadványt új-guineai pidzsin nyelvre. Ezt a munkát éveken át folytattuk. Aztán 1970-ben meghívtak bennünket a Port Moresbyben, Pápua Új-Guinea fővárosában levő fiókhivatalba, hogy teljes idejű fordítókként szolgáljunk. Nyelvtanfolyamokat is tartottunk.

1975-ben visszatértünk Új-Britanniába, hogy az utazómunkában vegyünk részt. A következő 13 évben repülővel, csónakkal, autóval és gyalog az országnak csaknem minden részén jártunk. Utazásaink közben jó néhány meleg helyzet volt, például az, amelyikről a cikk elején meséltem. A pilótánk akkor súlyos gyomorhuruttól ájult el, miközben a kandriani leszállópályához közeledtünk Új-Britanniában. A robotpilótára kapcsolt repülőgéppel tehetetlenül keringtünk a dzsungel felett, mialatt John kétségbeesetten próbálta magához téríteni a pilótát. Az végül visszanyerte az eszméletét, és kitisztult annyira a látása, hogy letegye a gépet, ha nem is zökkenőmentesen. Azután újból elájult.

Újabb változások

1988-ban újból Port Moresbybe neveztek ki minket, hogy segítsünk a fiókhivatalban a gyarapodó fordítói munkában. Körülbelül ötvenen éltünk és dolgoztunk együtt, egy családként, és új fordítókat is képeztünk. Mindannyian szerény, egyszobás lakásokban laktunk. Johnnal úgy döntöttünk, hogy egy kissé nyitva hagyjuk az ajtónkat, hogy a családtagokat és a vendégeket arra ösztönözzük, hogy benézzenek hozzánk, és összeismerkedjünk. Így nagyon közel kerültünk a családunkhoz, és sok szeretetet és támogatást tudtunk nyújtani egymásnak.

John 1993-ban szívrohamot kapott és meghalt. Úgy éreztem, mintha belőlem is meghalt volna egy rész. Már 38 éve házasok voltunk, és végig vállvetve szolgáltunk. Mégis elhatároztam, hogy Jehova erejével nem adom fel (2Korintusz 4:7). A szobám ajtaja továbbra is nyitva állt, és a fiatalok szívesen meglátogattak. Az egészséges társaság segített derűlátónak maradnom.

2003-ban az egészségi állapotom romlása miatt áthelyeztek a sydney-i fiókhivatalba. 77 évesen még mindig teljes időben szolgálok a fordítói osztályon, és prédikálni is eljárok. A barátaim, valamint a szellemi gyermekeim és unokáim mindig örömet szereznek nekem.

A szobám ajtaja ma is nyitva áll, és szinte nem telik el nap úgy, hogy ne jönne be hozzám valaki. Ha pedig be van csukva az ajtóm, gyakran bekopognak, hogy megkérdezzék, mi a baj. Eltökélt szándékom, hogy ameddig csak élek, ellátom az Istenemnek, Jehovának végzett szolgálatomat (2Timóteusz 4:5).

[Lábjegyzet]

[Térképek a 18. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

ÚJ-GUINEA

AUSZTRÁLIA

Sydney

INDONÉZIA

PÁPUA ÚJ-GUINEA

Talidig

Madang

PORT MORESBY

ÚJ-BRITANNIA

Rabaul

Vunabal

Wide Bay

Waterfall Bay

[Forrásjelzés]

Térkép és földgömb: Based on NASA/Visible Earth imagery

[Kép a 17. oldalon]

Johnnal egy kongresszuson Laében (Új-Guinea, 1973)

[Kép a 20. oldalon]

A pápua új-guineai fiókhivatalban (2002)