Élettörténet

Jehovát szolgálni óriási megtiszteltetés és kiváltság

Zerah Stigers elmondása alapján

A férjem, aki hűséges társam volt a teljes idejű szolgálatban, 1938-ban meghalt. Így magamra maradtam egy csecsemőkorú és egy tízéves kisfiúval. Továbbra is vágytam rá, hogy teljes időben szolgálhassak, de hogyan is tudtam ezt megvalósítani? Mielőtt elmesélném, hadd mondjak el egypár szót fiatal éveimről.

NEM sokkal azután, hogy 1907. július 27-én megszülettem Alabamában (USA), a szüleim velem és három testvéremmel elköltöztek Georgiába. Kis idő múltán tovább költöztünk Tennesseebe, majd a floridai Tampa közelébe. Ott történt, hogy 1916-ban megnéztem „A teremtés története képekben” című fotodrámát. A moziipar akkoriban még gyerekcipőben járt, ezért mindenki nagyon élvezte.

A szüleim nagy buzgalommal olvasták Az Őrtorony folyóiratot és más bibliai kiadványokat. Bár édesapának is tetszettek ezek az olvasnivalók, abban az időben ő maga nem ápolt szoros kapcsolatot a Bibliakutatókkal, ahogy akkoriban hívták Jehova Tanúit. Édesanya viszont elvitt minket magával az összejövetelekre. Sőt, miután nem sokkal később Nilesba (Michigan) költöztünk, közel 20 kilométert vonatoztunk rendszeresen, hogy eljuthassunk South Bendbe (Indiana), és részt vehessünk az összejöveteleken.

 Végül átadtam az életemet Jehovának, és 1924. július 22-én megkeresztelkedtem. Nem sokkal később édesanya úgy intézte a dolgait, hogy kolportőr lehessen, ahogyan akkoriban hívták Jehova Tanúi teljes idejű szolgáit. Az ő és más kolportőrök kiváló példája felkeltette bennem a vágyat, hogy csatlakozzak hozzájuk.

Társra találtam

Az 1925-ben Indianapolisban (Indiana) megtartott nagy kongresszuson találkoztam James Stigersszel, aki Chicagóból érkezett. James már a legelső pillanattól nagy hatást gyakorolt rám a szolgálatban mutatott lelkesedésével. Körülbelül 160 kilométerre laktam Chicagótól, így nem volt könnyű meglátogatnunk egymást. Akkoriban csupán egy gyülekezet volt abban a hatalmas városban, és az összejöveteleket egy ház bérelt emeleti szobájában tartották. James gyakran írt nekem levelet, hogy buzdítson szellemileg. 1926 decemberében összeházasodtunk, és körülbelül egy évvel később világra hoztam első fiunkat, Eddie-t.

Kis idő elteltével Jamesszel belevágtunk az úttörőszolgálatba. Összesen nyolc államban szolgáltunk: Michigan, Louisiana, Mississippi, Dél-Dakota, Iowa, Nebraska, Kalifornia és Illinois. Ezek voltak életünk legszebb évei. A családunk boldogsága azonban véget ért, amikor James megbetegedett.

A betegségéből adódó anyagi következmények miatt 1936-ban vissza kellett térnünk Chicagóba. Az anyósomhoz költöztünk, aki szintén Tanú volt. James betegségének a végső szakaszában – mialatt a második gyermekünket vártam – napi egy dollárért dolgoztam egy étkezdében. Drága anyósom mindig gondoskodott róla, hogy bőven legyen élelmünk, és cserébe soha nem fogadott volna el egy pennyt sem. Ennél kedvesebben már nem is bánhatott volna velünk.

James körülbelül két évig betegeskedett, míg végül 1938 júliusában meghalt agyvelőgyulladásban. A betegsége alatt képtelen volt vezetni, és a házról házra végzett szolgálatban sem tudott részt venni, de soha nem mulasztott el egyetlen lehetőséget sem, hogy tanúskodjon. Hogy anyagilag támogatni tudjam a családot, abbahagytam a teljes idejű szolgálatot. Több munkahelyen is dolgoztam, mindegyik helyen csak rövid ideig.

A fiunk, Bobby 1938. július 30-án született meg, csupán nyolc nappal az édesapja halála után. Anyósom nem engedte, hogy bemenjek a megyei kórházba, inkább elintézte, hogy egy jobb kórházban az ő orvosa viselje gondomat. Ezenfelül minden számlát kifizetett, igazi keresztényi szeretetet fejezve ki, amiért nagyon hálás voltam neki.

Ismét a teljes idejű szolgálatban

Amíg Bobby be nem töltötte a kétéves kort, Eddie pedig a tizenkettőt, az anyósomnál laktunk. Bár alkalmazkodnom kellett az új körülményekhez, még mindig égtem a vágytól, hogy teljes időben szolgáljam Jehovát. A detroiti (Michigan) kongresszuson 1940-ben megismerkedtem egy úttörő házaspárral, akik hívtak, hogy menjek Dél-Karolinába, és ott legyek úttörő. Vettem egy 1935-ös évjáratú Pontiacot 150 dollárért, és felkészültem a költözésre. 1941-ben, amikor az Egyesült Államok csatlakozott a II. világháborúhoz, két fiammal délnek vettük az irányt, és ismét elkezdtem a teljes idejű szolgálatot.

Amikor Dél-Karolinába költöztünk, először Camdenbe mentünk, aztán Little Riverbe, majd  Conway-be. Conway-ben vásároltam egy kis lakókocsit. Egy kedves benzinkút-tulajdonos megengedte, hogy a közelben leparkoljunk, csatlakozzunk az ő gáz- és elektromos vezetékeihez, sőt azt is, hogy használjuk a benzinkút mosdóját. Mivel a II. világháború alatt csak jegyre lehetett benzint venni, nem tudtam hozzájutni. Így vásároltam egy használt biciklit. 1943-ban aztán úgy tűnt, hogy semmiképpen sem maradhatok úttörő, mert az összes pénzünk elfogyott. Ekkor meghívtak, hogy legyek különleges úttörő, és így minden hónapban kaptam egy bizonyos összegű térítést, ami segített fedezni a költségeket. Az évek során rengeteg segítséget kaptam Jehovától.

Akkoriban más Tanú nem lakott Conway-ben, és nehézséget jelentett, hogy nekem és a gyerekeknek nem volt társunk a szolgálatban. Levelet írtam hát, melyben kértem egy különlegesúttörő-társat. 1944-ben kaptam is egy nagyszerű testvérnőt, Edith Walkert. 16 éven át szolgáltunk együtt különböző helyeken. Ám sajnos egészségi gondok miatt vissza kellett térnie Ohióba.

Felejthetetlen áldások

Sok csodálatos emlékem van azokból az időkből. Sosem fogom elfelejteni a 13 éves Alberthát, aki Conway-ben lakott, és egyedül gondoskodott a két öccséről és a mozgássérült nagymamájáról. Nagyon megszerette a bibliai igazságokat, melyeket megosztottam vele, és vágyott rá, hogy ezeket másoknak is elmondja. Ő is nagyon értékelte az úttörőszolgálatot, és miután 1950-ben befejezte a középiskolát, úttörő lett. Most, több mint 57 évvel később még mindig végzi a teljes idejű szolgálatot.

1951-ben Edithtel azt a megbízatást kaptuk, hogy egy kis időre szolgáljunk Rock Hillben (Dél-Karolina), ahol nagyon kevés Tanú lakott. Majd három évet Elbertonban (Georgia) töltöttünk. Ezután ismét Dél-Karolinába vitt az utunk, ahol 1954-től 1962-ig szolgáltam. Walhallában találkoztam egy idős, hallássérült nővel, Nettie-vel, aki egy vidéki területen élt egymaga. Úgy tanulmányoztam vele, hogy elolvasott egy bekezdést a kiadványból, majd rámutattam a lap alján a bekezdéshez tartozó kérdésre, mire ő megmutatta a bekezdésben a választ.

Ha nem értett valamit, felírta a kérdését egy darab papírra, én pedig odaírtam a választ. Idővel Nettie értékelése annyira elmélyült a bibliai igazság iránt, hogy elkezdett járni a gyülekezeti összejövetelekre, és már a házról házra végzett szolgálatban is részt vett. Egyedül prédikált, de mindig ott voltam valahol a közelben, általában az utca túloldalán, készen állva, ha esetleg segítségre lenne szüksége.

Mialatt Walhallában voltam, öreg autóm felmondta a szolgálatot. Noha lehetőségem lett volna 100 dollárért venni egy másikat, nem volt annyi pénzem. Ezért felvettem a kapcsolatot egy Tanúval, akinek volt egy üzlete, és kölcsönadott 100 dollárt. Nem sokkal ezután váratlanul levelet kaptam a húgomtól, melyben megírta, hogy a testvéreim csak most tudták meg, hogy amikor édesapa meghalt, hagyott némi pénzt a bankban. Tanakodtak, hogy mit kezdjenek az összeggel, majd egyhangúan úgy döntöttek, hogy elküldik nekem. Kereken 100 dollár volt!

Úttörőszolgálat a fiaimmal

Eddie és Bobby, amíg kicsik voltak, állandóan velem voltak a házról házra végzett prédikálómunkában. Akkoriban az embereknek általánosságban véve nem voltak gondjaik a kábítószerekkel, és az erkölcstelen befolyás sem  volt annyira erős. Mivel egyszerű életet éltünk, és a prédikálómunkára összpontosítottunk, sok olyan nehézséget el tudtam kerülni, melyekkel a mai szülők néznek szembe, miközben Jehova szolgálatára nevelik gyermekeiket.

Eddie Camdenben járt iskolába, míg el nem végezte a nyolc osztályt. Majd szeretett volna úttörő lenni. Nagy örömmel szolgáltunk együtt úttörőkként néhány éven át. Később kialakult benne a vágy, hogy Jehova Tanúi brooklyni főhivatalában dolgozzon, ahol 1947-től 1957-ig szolgált. 1958-ban feleségül vette Alberthát, korábbi bibliatanulmányozómat, és azóta közösen végzik az úttörőszolgálatot. Mekkora öröm volt 2004-ben, hogy mindhárman részt vehettünk az úttörőszolgálati iskolán!

Emlékszem rá, amikor sok-sok évvel ezelőtt hallottam a kis Bobbyt, amint imában azt kéri Jehovától, hogy segítsen nekem elegendő üzemanyagot szerezni, hogy eljuthassunk a rendszeres bibliatanulmányozásainkra. Bobby egész életében kimutatta, hogy szereti a szolgálatot, és éveken át úttörő volt. Sajnos neki is át kellett élnie egy családi tragédiát. Még két éve sem volt házas, amikor 1970-ben elvesztette a feleségét, aki szülés közben két ikergyermekükkel együtt meghalt. Bobbyval mindig közel laktunk egymáshoz, és a mai napig szoros kapcsolatban vagyunk.

Még mindig úttörő vagyok!

1962-ben kineveztek Lumbertonba (Észak-Karolina), abba a gyülekezetbe, ahol 45 év elteltével jelenleg is szolgálok. Még a 80-as éveim derekán is vezettem autót. Most az egyik közelemben élő Tanú-család rendszeresen elvisz az összejövetelekre, és prédikálni is.

Van járókeretem és kerekes székem is, mégsem használom egyiket sem, mert mindenféle segítség nélkül is tudok járni. Hálás vagyok Jehovának, hogy kitűnő egészségnek örvendhetek, csak az utóbbi időben akadt némi gond a szememmel. Soha nem mulasztok el egyetlen gyülekezeti összejövetelt sem, csak akkor, ha nagyon rosszul érzem magam. Még most is gyengélkedő általános úttörőként szolgálok.

Több mint 70 évnyi örömteli úttörőszolgálat után őszintén mondhatom, hogy Jehova mindig mellettem állt. * Tisztában vagyok vele, hogy soha nem voltam sem nagyon okos, sem túl gyors, de Jehova tudja, hogy mire vagyok képes, és mire nem. Hálás vagyok neki, amiért figyelembe veszi, hogy igyekszem, és felhasznál engem.

Úgy érzem, hogy Jehovát a lehető legteljesebb mértékben kell szolgálnunk, hiszen mindent neki köszönhetünk. Amíg csak képes vagyok rá, semmi más nem szeretnék lenni, csak úttörő. Milyen csodálatos kiváltság ez! Azért imádkozom, hogy Jehova egy örökkévalóságon át használjon fel engem.

[Lábjegyzet]

[Kép a 13. oldalon]

A férjemmel ezt az autót használtuk a kolportőri munkában

[Kép a 14. oldalon]

A fiaimmal 1941-ben

[Kép a 15. oldalon]

Egy nem régi fotó Eddie-vel és Bobbyval