Élettörténet

Megtanultam teljesen bízni Jehovában

Aubrey Baxter elmondása alapján

1940-ben egy szombat este két ember megtámadott és leütött. Két rendőr állt a közelben, de ahelyett hogy segítettek volna, becsmérelni kezdtek, a támadókat pedig dicsérték. Életemnek azok az eseményei, melyek ehhez a kegyetlen bánásmódhoz vezettek, körülbelül öt évvel korábban kezdődtek, amikor egy szénbányában dolgoztam. Hadd mondjam el, mi is történt.

NÉGY fiú közül harmadikként születtem 1913-ban egy tengerparti városban, Swansea-ben, az ausztráliai Új-Dél-Walesben. Amikor ötéves voltam, az egész családunk elkapta a rettegett spanyolnáthát, amely életek millióit követelte világszerte. Nagy örömünkre mindannyian életben maradtunk. Azonban 1933-ban tragédia sújtott minket, anyukám 47 évesen meghalt. Mint istenfélő asszony korábban beszerezte a Világosság (Light) című könyv mindkét kötetét, melyet Jehova Tanúi bibliatanulmányozási segédeszközként terjesztettek.

Akkortájt egy szénbányában dolgoztam. A munkámban a rövid, mozgalmas időszakokat nyugodt periódusok követték, ezért elvittem magammal a könyveket, és a sisakomon levő karbidlámpa fénynél olvastam. Hamarosan felismertem, hogy megtaláltam az igazságot. Kezdtem bibliai előadásokat is hallgatni, melyeket a Tanúk rádión közvetítettek. Az örömömhöz az is hozzájárult, hogy apukám és a testvéreim elkezdtek érdeklődni a Biblia igazsága iránt.

1935-ben újabb tragédia ért minket, amikor az öcsém, Billy meghalt tüdőgyulladásban.  Mindössze 16 éves volt. Ekkor azonban a családunk már vigaszt merített a feltámadás reménységéből (Cselekedetek 24:15). Idővel apukám, valamint a bátyáim, Verner, Harold és a feleségeik átadták az életüket Istennek. Ma már nem élnek a közvetlen családtagjaim, de Verner második felesége, Marjorie, és Harold felesége, Elizabeth még mindig tevékeny Jehova szolgálatában.

Megtanulok bízni Jehovában

Még 1935-ben történt az is, hogy először találkoztam személyesen Jehova Tanúival, amikor egy ukrán hölgy ellátogatott hozzánk kerékpáron. A következő vasárnap elmentem életem első keresztény összejövetelére, és egy héttel később csatlakoztam a szántóföldi szolgálatban részt vevő csoporthoz. A szántóföldi összejövetelt levezető Tanú adott nekem néhány füzetet, és nagy meglepetésemre egyedül kellett mennem a szolgálatba. Az első ajtónál annyira izgultam, hogy szerettem volna, ha megnyílik a föld és elnyel. De a házigazda kedves volt, sőt irodalmat is elfogadott.

Az olyan írásszövegek, mint például a Prédikátor 12:1 és a Máté 28:19, 20 nagy hatással voltak rám, és úttörő, azaz teljes idejű szolga szerettem volna lenni. Édesapám támogatta a döntésemet. Bár még nem keresztelkedtem meg, de kitűztem célul, hogy 1936. július 15-én elkezdem az úttörőszolgálatot. Ezen a napon elmentem Sydney-be, Jehova Tanúi fiókhivatalába, ahol meghívást kaptam, hogy szolgáljak együtt egy 12 úttörőből álló csoporttal Sydney egyik külvárosában, Dulwich Hillben. Megtanították nekem, hogyan működik a kézimalom. Akkoriban ezzel készítettek az úttörők lisztet, hogy így csökkentsék az élelmiszerre szánt összeget.

Úttörőzés a bozótos területeken

A keresztelkedésem után, még ugyanabban az évben, kineveztek Queensland középső részére két másik úttörővel, Aubrey Willsszel és Clive Shade-del együtt. A felszerelésünk a következőkből állt: Aubrey furgonja; néhány kerékpár; egy hordozható gramofon, mellyel bibliai előadásokat játszottunk le; egy sátor, mely a következő három évben az otthonunk volt; három ágy; egy asztal és egy vasfazék a főzéshez. Egyik este, amikor én voltam a soros a főzésben, gondoltam, hogy zöldségekből és búzadarából készítek valami „különleges” vacsorát. De egyikünk sem tudta megenni. Egy ló éppen a közelben volt, így odaadtam neki az ételt. Az beleszagolt, megrázta a fejét és odébbállt. Így ért véget a konyhai kísérletezgetésem.

Idővel úgy döntöttünk, hogy felgyorsítjuk a területünk bemunkálását azáltal, hogy felosztjuk három részre, és mindegyikünk egy-egy részen munkálkodik. A nap végére gyakran túl messze kerültem a táborhelyünktől ahhoz, hogy visszabiciklizzek, ezért néha vendégszerető vidéki embereknél töltöttem az éjszakát. Egyszer egy marhatenyésztő farm vendégszobájának pompás ágyában aludtam; a következő éjszakát pedig egy kenguruvadász kunyhójának döngölt padlóján töltöttem, körülöttem halomban álltak a bűzlő nyersbőrök. Gyakran a bozótosban aludtam. Egy alkalommal dingók, azaz vadkutyák vettek körül bizonyos távolságban, hátborzongató üvöltésük betöltötte  az éjszakát. Miután egész éjjel nem aludtam, rájöttem, hogy nem én érdekeltem őket, hanem a közelben kidobott állati belsőségek.

Prédikálás hangszórós autóval

Isten Királyságának hirdetésében jó hasznát vettük egy hangszórós autónak. Az észak-queenslandi Townsville városában a rendőrség engedélyezte, hogy megálljunk a város közepén. A felvételről lejátszott előadás azonban feldühítette az Üdvhadsereg néhány tagját, akik távozásra szólítottak fel minket. Ezt visszautasítottuk, erre öten közülük elkezdték jó erősen löködni az autót. Én bent ültem, és a lejátszót kezeltem. Úgy tűnt, butaság lenne ragaszkodni a jogainkhoz, ezért amikor az emberek abbahagyták az autó löködését, eljöttünk arról a környékről.

Bundabergben egy érdeklődő férfi kölcsönadott egy csónakot, hogy a várost átszelő Burnett folyóról sugározhassuk az előadásokat. Aubrey és Clive csónakba szálltak, elindultak a hangszóróval és a hozzá tartozó berendezéssel, én pedig a bérelt teremben maradtam. Aznap este a Jehova Tanúi főhivatalában dolgozó Joseph F. Rutherford határozott hangja töltötte be Bundaberget, felvételről hirdetve a Biblia erőteljes üzenetét. Nem kétséges, hogy ezek izgalmas idők voltak, bátorságot és hitet követeltek meg Isten népétől.

A háború még több nehézséget hoz

Röviddel az után, hogy 1939 szeptemberében kitört a második világháború, Az Őrtorony november 1-jei száma a politikával és a háborúval kapcsolatos keresztény semlegességet tárgyalta. Később örültem, hogy áttanulmányoztam ezt az időszerű anyagot. Időközben Aubrey, Clive és én új megbízatást kaptunk, és így három együtt töltött év után elváltak útjaink. Engem utazófelvigyázónak neveztek ki Észak-Queenslandbe. Ez a megbízatás gyakran próbára tette a Jehovába vetett bizalmamat.

1940 augusztusában a Townsville-i Gyülekezetben szolgáltam, ahol négy úttörő volt: Percy és Ilma Iszlaub, valamint a Bellotti testvérek, Norman és Beatrice. Hat évvel később Beatrice a feleségem lett. Egy szombat este, miután a csoportunk befejezte az utcai tanúskodást, megtámadtak. Erről az esetről volt szó a bevezetőben. Ez az igazságtalanság azonban csak még inkább Jehova szolgálatára ösztönzött.

Két úttörő testvérnő, Una és Merle Kilpatrick lelkesen végezte a prédikálómunkát északon. Egy kellemes napot töltöttem velük a szolgálatban, mely után arra kértek, hogy vigyem át őket csónakon a folyó túloldalára, egy érdeklődő család otthonához. A testvérnőket csak úgy tudtam volna átvinni a másik partra, ha először átúszom a túloldalon kikötött csónakhoz, majd visszaevezek vele. De amikor odaértem a csónakhoz, az evezőlapátok nem voltak sehol. Később megtudtuk, hogy egy ellenséges érzületű ember dugta el őket. A cselfogása azonban nem gátolt meg minket. Évekig vízimentő voltam, és még mindig remekül úsztam. Így hát a csónak kötelét a derekam köré kötöttem, és áthúztam a csónakot a lányokhoz, majd átvontattam őket a másik oldalra. Jehova megáldotta az erőfeszítéseinket,  hiszen idővel ennek az érdeklődő családnak a tagjai Tanúk lettek.

Jehova védelmező szárnyai alatt

A hadsereg biztonsági okokból úttorlaszt állított fel az Innisfail nevű város déli határán. Állandó lakosként kaphattam belépési engedélyt a lezárt területre. Ez felbecsülhetetlen értékű volt, amikor Jehova Tanúi fiókhivatalának a képviselői ellátogattak ide. Azért, hogy átjussanak az úttorlaszon, elbújtattam őket az autóm hátsó ülése alatti rejtekhelyre.

Az idő tájt mindenki csak fejadagot kapott a benzinből, ezért sok járművet gázgenerátorral szereltek fel. Ez az eszköz gázüzemanyagot állított elő forró faszénből. Éjszakánként faszeneszsákokkal utaztam, amelyek ott sorakoztak a rejtekhely felett, ahová egy-egy testvért bújtattam. Amikor megálltam az úttorlasznál, úgy tereltem el az őrök figyelmét, hogy a motort hangosan járattam, és közben azon igyekeztem, hogy a faszéntartály tűzforró legyen. Az egyik ilyen éjszaka ezt kiabáltam az őröknek: „Ha leállítom a motort, akkor felborul a gáz és a levegő keverési aránya, és nehéz lesz újraindítani az autót.” Az őrök visszahőköltek a hőtől, a zajtól és a koromtól, ezért csak futólag ellenőrizték a kocsit, majd utamra engedtek.

Azokban a napokban megbíztak, hogy szervezzek egy kongresszust Townsville-ben a helyi Tanúk részére. Az élelmiszerből is csak fejadagot adtak, és ahhoz, hogy megkapjuk, amire szükségünk volt, a helyi elöljáró jóváhagyása kellett. Ebben az időben keresztény testvéreink börtönben raboskodtak a semleges álláspontjuk miatt. Így amikor találkozót kértem az elöljárótól, ezen töprengtem magamban: „Vajon bölcsen járok el, vagy felébresztem az alvó oroszlánt?” Mégis az utasítás szerint tettem mindent.

Az elöljáró, aki egy impozáns íróasztal mögött ült, megkért, hogy foglaljak helyet. Amikor tudattam vele a látogatásom célját, megmerevedett és hűvös tekintettel bámult rám. Majd megenyhült, és ezt kérdezte: „Mennyi élelmiszert akar?” Odaadtam neki egy listát, amely felsorolta a minimális mennyiséget abból, amire szükségünk volt. Átnézte és így szólt: „Ez túl kevésnek tűnik. Jobb, ha megkétszerezzük a mennyiségeket.” Távoztam az irodájából, és nagyon hálás voltam Jehovának, aki ismét arra tanított, hogy bízzak benne.

1941 januárjában betiltották Jehova Tanúi tevékenységét Ausztráliában. Sokan gyanakvóvá váltak velünk szemben, sőt azzal vádoltak bennünket, hogy kémkedünk a japánoknak. Egyszer két autónyi rendőr és katona rontott be az Atherton-fennsíkon levő Királyság-farmra, arra a földterületre, melyet azért vásároltunk, hogy élelmet termeljünk. Egy fényszóró után kutattak, amelyet állítólag arra használtunk, hogy jeleket adjunk az ellenségnek. Azzal is megvádoltak minket, hogy úgy vetettük el a kukoricát, hogy a levegőből nézve egy kódot lehessen belőle kiolvasni. Persze ez mind valótlan állítás volt.

A betiltás miatt elővigyázatosaknak és leleményeseknek kellett lennünk az irodalom szállításakor. Például, amikor közreadták a Gyermekek (Children) című könyvet, kaptam belőle egy dobozzal Brisbane-ben, majd északra utaztam vonattal. Minden állomáson hagytam néhány könyvet, ahol volt gyülekezet. Azért, hogy a rendőrség és a hadsereg nyomozói ne nyissák ki a dobozt, rárögzítettem a magammal vitt körfűrészlapot, mielőtt a dobozzal együtt kiszálltam. Bár egyszerű trükk volt, mindig bevált. Jehova népének nagy megkönnyebbülésére 1943 júniusában feloldották a betiltást, amelyet egy bíró úgy jellemzett, mint ami „önkényes, szeszélyes és elnyomó”.

Behívnak katonának

Az előző évben Aubrey Wills, Norman Bellotti és én behívót kaptunk katonai szolgálatra. Aubrey-t és Normant előttem egy héttel idézték be, és hathavi börtönbüntetést kaptak. Ez idő tájt a posta elkobozta Az Őrtorony folyóiratot azoktól, akikről tudták, hogy Tanúk, ellenben más előfizetőktől nem. Az volt a megbízatásunk, hogy találjunk meg egyet ezek közül a személyek közül, és készítsünk másolatokat a folyóiratokból, majd osszuk szét a Tanú-társainknak. Ily módon jutottunk rendszeresen szellemi táplálékhoz.

 Amikor megkaptam a hathavi büntetést, amelyre már számítottam, azonnal fellebbeztem, követve a sydney-i fiókhivatal utasítását. Az volt a célunk, hogy húzzuk az időt, amíg nem jelölnek ki valaki mást a munka végzésére. Szabadlábon voltam, és ezt kihasználva meglátogattam néhányat a közül a 21 Tanú közül, akik Észak-Queenslandben voltak bebörtönözve. A legtöbbjük ugyanabban a börtönben volt, az ottani börtönigazgató pedig gyűlölt minket. Amikor felhívtam a figyelmét arra, hogy a többi vallás lelkésze meglátogathatja a híveit, dühbe gurult. „Ha hatalmamban állna, Jehova Tanúi közül mindenkit felsorakoztatnék és agyonlövetnék!” – üvöltötte. Az őrök sietve kikísértek.

A fellebbezési tárgyalásra kirendeltek mellém egy ügyvédet, ezt törvény írta elő. De voltaképpen én magam képviseltem az ügyemet, és ez azt jelentette, hogy igencsak Jehovára kellett támaszkodnom. Ő pedig nem hagyott cserben (Lukács 12:11, 12; Filippi 4:6, 7). Meglepő módon a fellebbezésemet elfogadták, ugyanis hiba csúszott a vádiratba.

1944-ben kijelöltek egy hatalmas körzetbe, mely felölelte egész Dél-Ausztráliát, Victoria állam északi részét és Sydney városát (Új-Dél-Wales). A következő évben megkezdődött egy világméretű kampány, mely során nyilvános előadásokat tartottak. Minden előadónak egy egyoldalas vázlat alapján kellett elkészítenie az előadását. Új kihívást jelentett egyórás előadásokat tartani, de teljesen bízva Jehovában nekiláttunk, és ő megáldotta az erőfeszítéseinket.

Házasság és új felelősségek

1946 júliusában feleségül vettem Beatrice Bellottit, és együtt szolgáltunk úttörőként. Otthonunk egy furnérlemezből készült lakókocsi volt. Egyetlen gyermekünk, a kislányunk, Jannyce (Jann) 1950 decemberében született. Számos helyen úttörőztünk, köztük az új-dél-walesi Kempsey városában, ahol mi voltunk az egyedüli Tanúk. Mindig felkészültem egy nyilvános előadásra, melyet vasárnaponként a helyi művelődési házban tartottam meg. Ezeket az előadásokat röplapokon hirdettük. Néhány hónapig csak Beatrice és a pici Jann volt a hallgatóságom. Nemsokára azonban mások is eljöttek az előadásokra. Kempsey-ben ma két virágzó gyülekezet van.

Amikor Jann kétéves volt, letelepedtünk Brisbane-ben. Majd miután befejezte az iskolát, együtt úttörőztünk mint család négy éven át egy Cessnock nevű városban, Új-Dél-Walesben. Azután visszatértünk Brisbane-be, hogy segítsük Beatrice beteg édesanyját. Jelenleg az a kiváltságom, hogy vénként szolgálok a Chermside-i Gyülekezetben.

Beatrice-szel együtt hálásak vagyunk Jehovának a számtalan áldásáért, köztük azért, hogy kiváltságunkban állt 32 személynek segíteni, hogy megismerjék őt. Hálás vagyok Jehovának drága feleségemért, aki amellett, hogy kedves és szelíd, bátor harcosa a Biblia igazságának. Mivel szereti Istent, bízik benne és ’egyszerűnek’ őrzi meg a szemét, valóban derék feleség és anya (Máté 6:22, 23; Példabeszédek 12:4). Vele együtt teljes szívemből kijelenthetem: „Áldott az az életerős férfi, aki Jehovában bízik” (Jeremiás 17:7).

[Kép a 9. oldalon]

Ezt a hangszórós autót használtuk Észak-Queenslandben

[Kép a 10. oldalon]

Segítek a Kilpatrick testvérpárnak Észak-Queenslandben, hogy a járművükkel tovább tudjanak haladni az esős évszakban

[Kép a 12. oldalon]

Az esküvőnk napján