Élettörténet

Úton az új világ felé

Jack Pramberg elmondása alapján

Svédország középső részén, egy festői kisváros, Arboga szélén található Jehova Tanúi fiókhivatala, ahol több mint 80 önkéntes dolgozik. Itt élünk és dolgozunk a feleségemmel, Karinnal. Hogyan kerültünk ide?

EGY tizenöt éves svéd lány kivándorolt az Egyesült Államokba a XIX. század vége felé. Találkozott egy svéd tengerésszel New Yorkban egy bevándorlóknak létrehozott menedékhelyen. Szerelemre lobbantak egymás iránt, összeházasodtak, és született egy fiuk, én. Ez 1916-ban, az első világháború alatt történt New York egyik negyedében, Bronxban.

Nem sokkal ezután átköltöztünk Brooklynba, mindössze néhány háztömbnyire a Brooklyn Heights-tól. Édesapám később elmesélte, hogy egy hajómodellt úsztattunk együtt a Brooklyn híd közelében, amelyre pont rá lehetett látni Jehova Tanúi világközpontjából. Akkor még nem is sejtettem, hogy az ott folyó tevékenység milyen nagy hatással lesz az életemre.

1918-ban véget ért az első világháború, és egy időre megszűnt az értelmetlen öldöklés Európában.  A hazatérő katonák új ellenséggel néztek szembe: a munkanélküliséggel és a szegénységgel. Édesapám úgy gondolta, hogy az lesz a legjobb, ha visszatérünk Svédországba, és ezt meg is tettük 1923-ban. Végül Dalsland vidékén, egy Erikstad nevű kis faluban telepedtünk le, közel a vasútállomáshoz. Édesapám ott nyitott egy szerelőműhelyt, és én ebben a faluban nevelkedtem és jártam iskolába.

Gyökeret ereszt egy mag

Apa üzlete nem ment túl jól, ezért az 1930-as évek elején újra elszegődött tengerésznek. Magunkra maradtunk édesanyámmal. Az ő nyakába rengeteg aggodalom szakadt, nekem pedig a műhelyt kellett irányítanom. Egy nap anya meglátogatta a sógorát, a nagybátyámat, Johant, és mivel nagyon foglalkoztatta a világ állapota, ezt kérdezte tőle:

– Johan, ez mindig így lesz?

– Nem, Ruth, nem lesz mindig így – felelte.

Beszélt neki Isten azon ígéretéről, hogy véget vet a gonoszságnak, és elhoz egy igazságos uralmat a földre egy Királyság által, melynek Jézus Krisztus a Királya (Ézsaiás 9:6, 7; Dániel 2:44). Elmagyarázta, hogy a Királyság, melyért Jézus imádkozni tanított, az az igazságos uralom, vagyis kormányzat, amely megvalósítja a földi paradicsomot (Máté 6:9, 10; Jelenések 21:3, 4).

Ezek a bibliai ígéretek azonnal megérintették anya szívét. Hazafelé minden lépésnél hálát adott Istennek. De sem apának, sem nekem nem tetszett, hogy anya vallásos lett. Ez idő tájt, a 30-as évek közepén, elköltöztem Svédország nyugati részére, Trollhättanba, ahol munkát kaptam egy nagy műhelyben. Nem sokkal később anya is ide költözött apával együtt, aki időközben visszatért a tengerről. Így a családunk ismét együtt volt.

Mivel anya vágyott arra, hogy még többet tudjon meg Istenről, felkereste a környéken élő Jehova Tanúit. Akkoriban magánotthonokban jöttek össze, éppen úgy, mint a korai keresztények (Filemon 1, 2). Egyik nap anyára került a sor, hogy nálunk tartsák az összejövetelt. Aggódva kérdezte meg apát, hogy meghívhatja-e a barátait. Apa ezt válaszolta: „A te barátaid az én barátaim.”

Így az ajtónk nyitva állt anya barátai előtt. Amikor ők megérkeztek, én mindig elmentem. Egy kevés idő elteltével azonban már én is otthon maradtam. A Tanúk barátságos viselkedése és józan, egyszerű érvelése lerombolta az összes előítéletemet. Gyökeret eresztett a szívemben egy mag, azaz a jövő reménysége.

Tengerre szállok

Biztosan folyt némi tengervíz az ereimben apámtól kapott örökségként, hiszen én is tengerre szálltam. Ugyanakkor egyre inkább tudatában voltam a szellemi szükségleteimnek. Amikor kikötöttünk, mindig próbáltam kapcsolatba lépni Jehova Tanúival. Amszterdamban elmentem a postára, és megkérdeztem, hogy hol találom a Tanúkat. Egy kis egyezkedés után megkaptam a címet, ahová azonnal elmentem. Egy tízéves kislány barátságosan üdvözölt az ajtóban. Idegen voltam, mégis rögtön a barátomnak éreztem őt és a családját. Megízleltem, milyen csodálatos a nemzetközi testvériség.

 Bár nem egy nyelvet beszéltünk, amikor a családtagok elővettek egy naptárt meg egy vasúti menetrendet, és elkezdtek rajzolni egy térképet, megértettem, hogy kongresszus lesz a közeli városban, Haarlemben. Részt vettem a kongresszuson, és annak ellenére, hogy egy szót sem értettem, nagyon élveztem. Amikor láttam, hogy a Tanúk meghívókat osztanak szét a vasárnapi nyilvános előadásra, arra éreztem késztetést, hogy én is ezt tegyem. Így hát felszedtem az eldobott meghívókat, és újra szétosztottam őket.

Egy alkalommal kikötöttünk Buenos Airesben, és ott elmentem Jehova Tanúi fiókhivatalába, amelyben volt egy iroda és egy raktár. Az íróasztalnál ült egy hölgy, aki kötögetett, és egy kislány, valószínűleg a lánya, aki egy babával játszott. Késő este volt, és egy férfi néhány könyvet vett le a polcról, köztük egy svéd nyelvű Teremtés könyvet. Ahogy elnéztem boldog, kedves arcukat, tudtam, hogy közéjük akarok tartozni.

A hazafelé vezető úton a hajónk felvette a legénységét annak a kanadai katonai repülőgépnek, amely lezuhant Új-Fundland partjainál. Néhány nappal később Skócia közelébe értünk, ahol őrizetbe vett minket egy angol hadihajó. Elvittek bennünket az Orkney-szigeteken lévő Kirkwallba, hogy átvizsgáljanak. 1939 szeptemberében Hitler náci seregei megszállták Lengyelországot, kitört a második világháború. Pár nap múlva elengedtek minket, és minden gond nélkül visszajutottunk Svédországba.

Nemcsak fizikai, hanem szellemi értelemben is hazaérkeztem. Most már igazán Isten népéhez szerettem volna tartozni, és nem akartam felhagyni azzal, hogy egybegyűljek velük (Héberek 10:24, 25). Boldog vagyok, amikor eszembe jut, hogy tengerészként mindig tanúskodtam más tengerészeknek, és tudom, hogy egyikük szintén Tanú lett.

A szolgálat egy különleges ága

1940 elején elmentem Jehova Tanúi stockholmi fiókhivatalába. Johan H. Eneroth fogadott; ő irányította akkoriban a prédikálómunkát Svédországban. Amikor elmondtam neki, hogy teljes időben szeretnék részt venni a prédikálómunkában mint úttörő, fürkésző tekintettel rám nézett, és ezt kérdezte:

– Hiszed azt, hogy ez Isten szervezete?

– Igen – feleltem.

Ez odavezetett, hogy 1940. június 22-én megkeresztelkedtem, és a fiókhivatalban kezdtem szolgálni, egy nagyszerű környezetben, kiváló munkatársakkal. A hétvégéket a szolgálatban töltöttük. Nyáron gyakran elbicikliztünk távoli területekre, és egész hétvégén prédikáltunk, éjszaka pedig szénakazalban aludtunk.

Többnyire azonban házról házra prédikáltunk Stockholmban és a környékén. Egyszer megláttam egy férfit, aki a háza alagsorában idegesen, kapkodva szerelte a bojlert. Feltűrtem hát az ingem ujját, és segítettem neki. Amikor megszüntettük a szivárgást, a férfi hálásan rám pillantott, és ezt mondta: „Gondolom, nem emiatt jött. Úgyhogy menjünk fel, mossunk kezet, és igyunk egy csésze kávét.” Fel is mentünk, és kávézás közben tanúskodtam neki. Idővel keresztény hittársunk lett.

Bár az ország semleges álláspontot képviselt, a svéd emberekre is hatással volt a háború. Egyre több férfit hívtak be katonai szolgálatra, köztük engem is. Amikor megtagadtam, hogy részt vegyek a katonai gyakorlatokon, rövid időszakokra bebörtönöztek. Később munkatáborba küldtek. A bíróságok gyakran beidéztek fiatal Tanúkat, és így bizonyságot tudtunk tenni Isten Királyságáról. Igaz volt ránk Jézus próféciája: „kormányzók és királyok elé fognak hurcolni benneteket énértem, tanúságul nekik és a nemzeteknek” (Máté 10:18).

Fordulatot vesz az életem

1945-ben Európa-szerte elhallgattak a fegyverek. Nathan H. Knorr, aki abban az időben a világméretű munkát irányította, még ebben az évben meglátogatott minket Brooklynból, a titkárával, Milton Henschellel együtt.  Látogatásuknak óriási jelentősége volt a svédországi prédikálómunka újjászervezésében, és személy szerint az én életemben is. Mihelyt hallottam arról, hogy lehetőség van részt venni az Őrtorony Gileád Bibliaiskolán, azonnal jelentkeztem.

A következő évben ott ültem az egyik osztályteremben, a New York állambeli South Lansing közelében, ahol akkoriban volt az iskola. Az öthónapos tanfolyam alatt olyan képzést kaptam, mely elmélyítette az értékelésemet a Biblia iránt és Isten szervezete iránt. Azt tapasztaltam, hogy azok, akik a világméretű prédikálómunkát irányítják, megközelíthetőek és figyelmesek. Velünk együtt keményen dolgoztak (Máté 24:14). Bár ez nem lepett meg, mégis örömmel töltött el, hogy a saját szememmel láttam.

Hamar elérkezett 1947. február 9-e, amikor a Gileád Iskola 8. osztályának tagjai megkapták a diplomát. Knorr testvér bejelentette, hogy a tanulókat mely országokba küldik. Amikor én következtem, ezt mondta: „Pramberg testvér visszatér Svédországba, hogy ott szolgálja a testvéreit.” Be kell vallanom, nem nagyon lelkesedtem azért, hogy hazamenjek.

Egy nehéz megbízatás

Visszatértem Svédországba, és tudomást szereztem egy új elrendezésről, melyet akkoriban vezettek be világszerte sok országban: a kerületfelvigyázói munkáról. Svédországban engem neveztek ki az első kerületfelvigyázónak, és a megbízatási területem az egész országot felölelte. Én szerveztem és felügyeltem a napjainkban körzetkongresszusként ismert összejöveteleket, melyeket országszerte kisebb-nagyobb városokban tartottak meg. Mivel ez az elrendezés teljesen új volt, igen kevés útmutatást kaptam. Eneroth testvérrel leültünk, és összeállítottuk a tőlünk telhető legjobb programot. Amikor megkaptam a kinevezést, megijedtem a feladattól, és nagyon sokat imádkoztam Jehovához. Tizenöt évig kiváltságom volt részt venni a kerületmunkában.

Az idő tájt nehéz volt megfelelő összejöveteli helyeket találni. Be kellett érnünk tánctermekkel és hasonló helyiségekkel, melyekben gyakran rossz volt a fűtés, és némelyik lepusztult állapotban volt. Példa erre a finnországi Rökiöben megtartott kongresszus. Egy régi művelődési ház termét használtuk, melyet egy ideje elhanyagoltak. Hóvihar tombolt, és mínusz 20 Celsius-fok volt. Ezért begyújtottunk két hatalmas kályhába, melyeket olajoshordóból építettek. De nem tudtuk, hogy a madarak fészket raktak a kéménybe. A füst teljesen betöltötte a helyiséget, és marta a szemünket. Ennek ellenére mindenki a helyén maradt, és a kabátjába burkolódzott. Ez igazán emlékezetessé tette ezt a kongresszust.

Az ilyen háromnapos körzetkongresszusok megszervezésére adott útmutatóban szerepelt, hogy gondoskodni kell élelemről a résztvevők számára. Kezdetben nem volt felszerelésünk, és tapasztalatunk sem, hogy miként tegyük ezt. De voltak nagyszerű testvérek  és testvérnők, akik boldogan elvállalták ezt a feladatot. A kongresszus előtti napon azt lehetett látni, hogy egy dézsa fölé hajolva krumplit hámoznak, miközben tapasztalatokat mesélnek, és remekül érzik magukat. Sok, életre szóló barátság köttetett az ilyen alkalmakkor, mialatt a testvérek és testvérnők keményen dolgoztak együtt.

Akkoriban a munkánk egy másik jellegzetessége az volt, hogy plakátokkal sétáltunk, és így hirdettük a körzetkongresszusokat. Átvonultunk egy falun vagy városon, és meghívtuk a helyieket a nyilvános előadásra. Általában kedvesen és tiszteletteljesen fogadtak minket. Egyszer Finspång városában a gyárból kiözönlő munkások kígyózó sora haladt az utcán. Hirtelen az egyikük ezt kiabálta: „Hé, fiúk, nézzétek, ők azok, akiket Hitler nem tudott legyőzni!”

Egy nagy esemény az életemben

Az életem utazószolgaként hamarosan megváltozott, miután találkoztam Karinnal, egy elragadó, ifjú hölggyel. Mindketten meghívást kaptunk, hogy vegyünk részt a New York-i Yankee Stadionban rendezett nemzetközi kongresszuson 1953 júliusában. 20-án, hétfőn, a kongresszuson két ülésszak között Milton Henschel összeadott minket. Nem mindennapi esemény volt ez a baseball fellegvárában. Az utazómunkában tevékenykedtünk 1962-ig, majd meghívtak minket, hogy szolgáljunk a svédországi Bételben. Először a folyóiratosztályon dolgoztam. Mivel szerelő voltam, később megbíztak, hogy tartsam karban a nyomdagépeket és a fiókhivatal más gépeit. Karin éveken át a mosodában dolgozott, de már hosszú ideje a korrektori osztályon szolgál.

Milyen eseménydús, céltudatos, boldog életet tudhatunk magunk mögött! Több mint 54 év, melyet házaspárként töltöttünk Jehova szolgálatában! Jehova igazán megáldotta a szeretetteljes és keményen dolgozó szolgákból álló szervezetét. Amikor 1940-ben elkezdtem a szolgálatomat a fiókhivatalban, csak 1500 Tanú volt Svédországban, de ma már több mint 22 000. Más országokban a növekedés még nagyobb mértékű volt, így napjainkban már hat és fél milliónál is többen vagyunk világszerte.

Jehova szelleme támogatja a munkánkat, úgymond mindig ad szelet a vitorlánkba. Hitszemünkkel kitekintünk az emberiség háborgó tengerére, de nem félünk. Utunkon tisztán látjuk magunk előtt Isten új világát. Karinnal együtt hálásak vagyunk Isten minden jóságáért, és mindennap imádkozunk, hogy adjon erőt ahhoz, hogy feddhetetlenek maradjunk, és végül célba érjünk, azaz elnyerjük Isten helyeslését és az örök életet (Máté 24:13).

[Kép a 12. oldalon]

Édesanyám ölében

[Kép a 13. oldalon]

Itt úsztattuk a hajómodellt édesapámmal az 1920-as évek elején

[Kép a 15. oldalon]

Herman Henschellel, Milton édesapjával a Gileádon 1946-ban

[Képek a 16. oldalon]

A Yankee Stadionban házasodtunk össze 1953. július 20-án