Hirdetik a jó hírt fent az Andokban

OTT feküdtünk mind a tizennyolcan a koszos padlón. A hálózsákban vacogva hallgattuk, amint a szakadó eső veri a tetőt, amely csupán egy hullámlemezből állt. Látva az aprócska kunyhóban uralkodó körülményeket, arra gondoltunk, hogy talán mi vagyunk az első emberi lények, akik itt megszálltak.

De miért látogatott el tizennyolc ember erre a vidékre? A válasz abban a vágyunkban rejlik, hogy eleget tegyünk Jézus parancsának, mely szerint „a föld legtávolabbi részéig” prédikálnunk kell a jó hírt (Csel 1:8; Máté 24:14). Azért utaztunk oda, hogy egy elszigetelt területen prédikáljunk a bolíviai Andokban.

Úton odafelé

Már maga az odajutás is kihívást jelentett. Rá kellett jönnünk, hogy az ilyen távoli helyekre nincs menetrend szerinti közlekedés. Amikor a buszunk megérkezett, láttuk, hogy kisebb, mint amilyenre számítottunk. Így néhányunknak nem jutott ülőhely. De végül mindannyian megérkeztünk az úti célunkhoz.

Azt terveztük, hogy meglátogatunk jó néhány falut fent az Andokban. Így a buszozás után az egész csoport mindenfélével felpakolva, libasorban, óvatosan haladt felfelé a meredek hegyi ösvényeken.

 Bár a falvak első ránézésre kicsinek tűntek, mégis több órába telt, mire egy-egy falut végigjártunk, mert a házak igencsak szétszórtan helyezkedtek el. Akármennyit gyalogoltunk is, mindig úgy tűnt, hogy még van egy ház a távolban. Gyakran eltévedtünk a mezőkön az egymást keresztező ösvények útvesztőjében.

„Miért nem jöttek már korábban?”

Egy asszonyra nagy hatással volt, hogy ilyen messzire gyalogoltunk. Ezért megengedte, hogy a konyhájában készítsük el az ebédünket, még tűzifát is adott. Amikor egy férfi megtudta, hogy mit tanít a Biblia a halottak állapotáról, ezt kérdezte: „Miért nem jöttek már korábban?” Annyira érdekelte az igazság, hogy amikor elmentünk a faluból, velünk tartott, és egész úton kérdezgetett minket. Egy másik férfinak, aki korábban még sohasem hallott Jehova Tanúiról, nagyon tetszettek a kiadványaink. Nem győzött hálálkodni, hogy felkerestük, és ideadta nekünk egy kunyhónak a kulcsát, hogy töltsük ott az éjszakát.

Egyik este annyira sötét volt, hogy véletlenül egy hangyaboly kellős közepén vertük fel a sátrainkat. A nagy fekete hangyák a csípéseikkel gyorsan a tudtunkra adták, hogy nem látnak minket szívesen. De túl fáradtak voltunk ahhoz, hogy arrébb költözzünk. Szerencsére kis idő elteltével a hangyák már ügyet sem vetettek ránk.

A földön fekvés miatt először sajgott a hátunk, derekunk, de az éjszaka során  hozzászoktunk. Reggel minden fájdalmunkat elfelejtettük, amint megpillantottuk az érintetlen tájat, a völgyből lassan felszálló felhőket és a lenyűgöző, hófedte hegycsúcsokat a távolban. A csendet csupán egy patak csobogása és a madarak éneke törte meg.

Miután megmosakodtunk a patakban, megbeszéltünk egy bibliaverset, megreggeliztünk, és továbbindultunk felfelé egy másik távoli faluba. A hegymászás megérte az erőfeszítést. Találkoztunk például egy idősebb asszonnyal, aki könnyekre fakadt, amikor megtudta, hogy Isten neve, a Jehova név, benne van a Bibliában. Nagyon meghatódott. Most már a nevén szólíthatja Istent, amikor imádkozik!

Egy idős bácsi elmondta, hogy Isten biztosan megemlékezett róla, és dalra fakadt, melyben azt énekelte, hogy az angyalok küldtek minket. Egy férfi, aki a betegsége miatt már nem tudta elhagyni a házát, elpanaszolta nekünk, hogy a falujából senki sem vette a fáradságot, hogy meglátogassa. Nem akart hinni a szemének, hogy mi La Pazból egészen idáig eljöttünk. Egy másik férfira nagy hatással volt, hogy Jehova Tanúi az otthonaikban keresik meg az embereket, míg más egyházak csak a templomharangokkal hívják össze őket.

Azon a környéken egyik házba sincs bevezetve az áram, ezért az ottaniak sötétedéskor fekszenek le, és a nappal együtt kelnek. Így ahhoz, hogy otthon találjuk az embereket, már reggel hat órakor el kellett kezdenünk a prédikálást. Máskülönben a legtöbben már kimentek volna a mezőre dolgozni. Később aztán néhányan, akik már dolgoztak, készek voltak megállni, és meghallgatni az Isten Szaván alapuló üzenetünket, olykor az ökrök nagy örömére, amelyek így egy kicsit meg tudtak pihenni szántás közben. Sokan, akiket otthon találtunk, báránybőröket terítettek le, hogy üljünk le, és összehívták az egész családot. Néhány földműves több zsák kukoricát adott nekünk, így köszönve meg a bibliai kiadványokat.

„Nem felejtettetek el!”

Természetesen ahhoz, hogy valaki több bibliai ismeretet szerezzen, nem elég csupán egyszer felkeresni. Sokan kérleltek minket, hogy menjünk még vissza, és tanítsuk őket. Emiatt többször is visszalátogattunk Bolíviának arra a részére.

Egy későbbi utunk során egy idősebb asszony boldog volt, hogy visszatértünk hozzá. „Olyanok vagytok nekem, mintha a gyermekeim lennétek! Nem felejtettetek el!” – lelkendezett. Egy férfi köszönetet mondott a munkánkért, és meghívott, hogy ha legközelebb megyünk, aludjunk nála. Az erőfeszítéseink legnagyobb jutalma talán az volt, amikor hallottuk, hogy egy nő, akivel egy korábbi látogatásunk során találkoztunk, azóta beköltözött a városba, és ma már ő is hirdeti a jó hírt.

Az első látogatásunk utolsó napján elfogyott a kempingfőzőnkhöz használt petróleum, és az élelmünk is kifogyóban volt. Összegyűjtöttünk egy kis fát, tüzet raktunk, megfőztük az utolsó adag ételünket, majd elindultunk gyalog hazafelé. Kilométerekre voltunk attól a kisvárostól, ahonnan a buszunk indult. Végül sötétedés után megérkeztünk.

Úton hazafelé

A hazafelé út sem volt zökkenőmentes, ugyanis a buszunk lerobbant. Idővel felszálltunk egy teherautó platójára, ami zsúfolásig tele volt emberekkel. Így tudtunk prédikálni az útitársainknak, akik kíváncsiak voltak rá, hogy miért jártunk ott. Noha az ott élők természetüknél fogva visszahúzódók, mégis barátságosak.

Kilenc órányi zötykölődés után áthűlve és bőrig ázva ugyan, de megérkeztünk. Az utazás azonban nem volt hiábavaló. Az úton sikerült megbeszélnünk egy bibliatanulmányozást egy olyan nővel, aki a városban lakik.

Csodálatos kiváltságnak tekintjük, hogy ilyen elszigetelt területen élő embereknek hirdethettük a jó hírt. Négy nagyobb és számos kisebb faluban prédikáltunk. Minderről a következő szavak jutnak az eszünkbe: „Mily szépséges a hegyeken annak lába, aki jó hírt hoz, aki békét hirdet, aki jó hírt hoz valami jobbról, aki megmentést hirdet” (Ézs 52:7; Róma 10:15).

[Kép a 17. oldalon]

Készen állunk, hogy megosszuk a jó hírt másokkal