Hogyan változtatta meg az életemet három kongresszus?

George Warienchuck elmondása alapján

ELŐFORDULT már veletek, hogy valami olyasmit hallottatok egy kongresszuson, ami gyökeresen megváltoztatta az életeteket? Velem ez történt. Visszatekintve látom, hogy három kongresszus igen meghatározó volt az életemben. Az első segített, hogy ne legyek annyira félénk. A második abban segített, hogy elégedettebbé váljak, a harmadik pedig abban, hogy többet adjak magamból. De mielőtt mesélnék a változásokról, engedjétek meg, hogy beszámoljak egypár eseményről. Ezek évekkel a három kongresszus előtt, még a gyermekkoromban történtek.

1928-ban születtem, három gyermek közül én voltam a legfiatalabb. A nővéreimmel, Margie-val és Olgával együtt az egyesült államokbeli South Bound Brookban (New Jersey) nőttem fel. Ebben a kisvárosban akkor úgy kétezren laktak. Szegények voltunk, édesanya mégis bőkezű volt. Amikor csak különleges étel került az asztalunkra, megosztotta a szomszédokkal. Kilencéves koromban felkereste egy Tanú, aki édesanya nyelvén, magyarul beszélt. Anyukámat ez nagyon megérintette, ezért meghallgatta a Biblia üzenetét. Később egy húszas évei elején járó testvérnő, Bertha folytatta vele a bibliatanulmányozást, és segített neki, hogy Jehova szolgájává váljon.

Anyukámmal ellentétben én félénk természetű voltam, semmi önbizalmam nem volt. A helyzetet csak súlyosbította, hogy anya sokszor lekicsinyelt. Amikor sírva megkérdeztem tőle, hogy miért bírálgat folyton, azt válaszolta, hogy szeret engem, de nem szeretne elkényeztetni. Jó szándék vezérelte, de a dicséret hiánya miatt kisebbségi érzéssel küzdöttem.

Egy nap az egyik szomszédasszony, aki általában kedvesen bánt velem, megkért, hogy kísérjem el a fiait az egyházuk vasárnapi iskolájába. Tudtam, hogy ha elmegyek, azzal nem szerzek örömet Jehovának, de féltem megbántani ezt a kedves szomszédot. Ezért hónapokon keresztül eljártam a templomba, bár közben szégyelltem magam. Az emberektől való félelem miatt az iskolában is olyasmiket tettem, amiért furdalt a lelkiismeretem. Az igazgató egy ellentmondást nem tűrő férfi volt. Elvárta, hogy minden tanár tegye kötelezővé a diákoknak a zászló előtti tisztelgést. Én is tisztelegtem. Ez így ment körülbelül egy évig, de ekkor fordulat következett be az életemben.

Megtanultam, hogyan legyek bátor

1939-től egy könyvtanulmányozási csoport gyűlt össze rendszeresen az otthonunkban. Az összejöveteleket egy fiatal úttörő testvér vezette, Ben Mieszkalski. Big Bennek (Óriás Bennek) hívtuk, és nem véletlenül. Nekem úgy tűnt, hogy olyan magas és olyan széles, mint a bejárati ajtónk. A hatalmas termete ellenére vajszíve volt, barátságos mosolya pedig hamar eloszlatta a félelmeimet. Így amikor elhívott a szántóföldi szolgálatba, örömmel csatlakoztam hozzá. Jó barátok  lettünk. Ha szomorú voltam, úgy beszélgetett velem, mintha a bátyám lenne. Ez sokat jelentett nekem; nagyon megszerettem őt.

1941-ben Ben felajánlotta a családomnak, hogy elvisz bennünket az autójával egy kongresszusra, a missouri állambeli St. Louisba. Képzelhetitek, milyen izgatott voltam! Azelőtt soha nem utaztam 80 kilométernél messzebb az otthonunktól, most pedig több mint 1500 kilométerrel leszek távolabb! St. Louisban azonban gondok adódtak. A papság utasította a híveket, hogy töröljék az előzetes megállapodásokat, és ne szállásolják el a Tanúkat. Sokan törölték is. Azt a családot is megfenyegették, amelyhez minket osztottak be. Ők mégis örömmel fogadtak bennünket. Elmondták, hogy ha már egyszer megígérték, hogy elszállásolnak minket, nem szegik meg a szavukat. A bátorságuk ámulatba ejtett.

A nővéreim ezen a kongresszuson keresztelkedtek meg. A megkeresztelkedésük napján Rutherford testvér, a brooklyni Bétel-család tagja egy lelkesítő előadást tartott, amelyben megkérte azokat a gyerekeket, akik szeretnék Isten akaratát cselekedni, hogy álljanak föl. Mintegy 15 ezren álltak fel, köztük én is. Majd arra kért bennünket, hogy aki szeretne teljes szívvel részt venni a prédikálómunkában, az mondjon igent. A többi gyerekkel együtt én is igent kiáltottam. A válaszunkat tapsvihar követte. Teljesen fellelkesültem!

A kongresszus után meglátogattunk egy testvért Nyugat-Virginiában. Elmesélte, hogy egyszer, amikor prédikált, egy dühös csőcselék megverte, bekente szurokkal, és tollba forgatta. Lélegzetvisszafojtva hallgattam a testvért. „De továbbra is prédikálni fogok” – mondta. Miután eljöttünk tőle, úgy éreztem, olyan vagyok, mint Dávid. Készen álltam, hogy megküzdjek Góliáttal: az iskolaigazgatómmal.

Mikor újra iskolába mentem, felkerestem az igazgatót. Ő haragosan végigmért. Magamban Jehovához imádkoztam, hogy segítsen, azután ezt hadartam: „Részt vettem Jehova Tanúi egyik kongresszusán. Többé nem fogok tisztelegni a zászló előtt!” Ezt síri csend követte. Az igazgató lassan felállt az íróasztala mögül, és felém lépett. Az arca égett a dühtől. Ezt üvöltötte: „Tisztelegj a zászló előtt, különben ki vagy csapva!” Ez alkalommal nem alkudtam meg, és belül mélyen olyan öröm hatott át, mint még soha.

Alig vártam, hogy elmondjam Bennek, mi történt. Amikor megpillantottam a Királyság-teremben, ezt kiabáltam neki: „Kicsaptak az iskolából! Nem tisztelegtem a zászló előtt!” Ben átölelt, és mosolyogva így szólt: „Jehova most biztosan nagyon szeret téged” (5Móz 31:6). Milyen erőt adtak a szavai! 1942. június 15-én megkeresztelkedtem.

Megtanultam, hogyan legyek elégedett

A II. világháború után virágzott az ország gazdasága, és az anyagiasság kerítette hatalmába az embereket. Jól fizető állásom volt, megvásárolhattam olyasmiket, amikről korábban csak álmodtam. Néhány barátom motorkerékpárt vett magának, mások felújították az otthonukat. Én egy vadonatúj autót vettem. Az anyagi javak utáni vágyam hamarosan kezdte kiszorítani a Királyság-érdekeket az életemből. Tudtam, hogy nem jó irányba haladok. Szerencsére 1950-ben egy New York-i kongresszus visszatérített a helyes útra.

Ezen a kongresszuson a szónokok egymás után arra buzdították a hallgatóságot, hogy vegyen részt még inkább a prédikálómunkában. Az egyikük így ösztönzött minket: „Vessetek le minden terhet, elégedjetek meg a létszükségleti dolgokkal,  és kitartással fussatok a versenyen!” Olyan volt, mintha csak hozzám beszélne az előadó. A kongresszuson láttam az egyik Gileád-osztály diplomaosztását is. Arra gondoltam, hogy ha ezek a velem egyidős Tanúk le tudnak mondani az anyagiak nyújtotta kényelemről, hogy külföldön szolgáljanak, akkor nekem is késznek kellene lennem ugyanerre idehaza. A kongresszus végére eldöntöttem, hogy úttörő leszek.

Ez idő tájt már udvaroltam egy buzgó testvérnőnek, Evelyn Mondaknak, akivel egy gyülekezetbe jártunk. Evelyn anyukája hat gyermeket nevelt fel, és félelmet nem ismerő asszony volt. Nagyon szeretett tanúskodni az egyik hatalmas római katolikus templom előtt. Bár a dühös pap többször is megpróbálta elzavarni onnan, ő egy tapodtat sem mozdult. Az anyukájához hasonlóan Evelyn sem félt az emberektől (Péld 29:25).

1951-ben Evelyn és én összeházasodtunk, otthagytuk az állásunkat, és úttörők lettünk. Egy körzetfelvigyázó javasolta, hogy költözzünk Amagansettbe. Ez egy kis település volt az Atlanti-óceán partján, körülbelül 160 kilométerre New Yorktól. Amikor a gyülekezet értesített bennünket, hogy nem tudnak szállást biztosítani, elmentünk, hogy vásároljunk egy lakókocsit. De eleinte nem találtunk olyat, amit meg tudtunk volna venni. Majd megláttunk egyet, ami eléggé lerobbant volt. A tulajdonos 900 dollárt kért érte, épp akkora összeget, amennyit nászajándékba kaptunk. Megvettük a lakókocsit, megjavítottuk, és elvontattuk az új területünkre. Viszont egy fillér nélkül érkeztünk meg, és azon töprengtünk, miből fogunk megélni úttörőkként.

Evelyn házaknál takarított, én pedig találtam egy késő éjszakai takarítóállást egy olasz étteremben. A tulajdonos megengedte, hogy minden maradékot hazavigyek a feleségemnek. Így miután hajnali kettőkor hazaértem a munkából, a lakókocsinkat pizza- és tésztaillat lengte be. Milyen jólesett a meleg étel, főleg télen, amikor vacogtunk a jéghideg lakókocsiban. Előfordult az is, hogy a gyülekezetből a testvérek egy-egy nagy halat hagytak a lakókocsink lépcsőjén. Míg vállvetve szolgáltunk azokkal a kedves testvérekkel Amagansettben, megtanultuk, hogy ha elégedettek vagyunk a létszükségleti dolgokkal, akkor örömteli az életünk. Milyen boldog évek voltak!

Megtanultunk még többet adni magunkból

1953 júliusában örömmel üdvözöltük azt a több száz misszionáriust, akik a külföldi megbízatásukból érkeztek New Yorkba, egy nemzetközi kongresszusra. Csodálatos élményekkel gazdagítottak bennünket. A lelkesedésük ragályos volt. És amikor az egyik kongresszusi előadó hangsúlyozta, hogy sok országba még nem jutott el a Királyság-üzenet, már tudtuk, mit kell tennünk: még többet adni magunkból, kiterjeszteni a szolgálatunkat. Ott helyben, a kongresszuson jelentkeztünk misszionáriusképzésre. Ugyanabban az évben meghívtak bennünket a Gileád Iskola 23. osztályába. A képzés 1954 februárjában kezdődött. Micsoda kiváltság volt részt venni ezen az iskolán!

Nagyon izgatottak lettünk, amikor megtudtuk, hogy Brazíliába szól a megbízatásunk. Mielőtt nekivágtunk gőzhajóval a 14 napos utunknak, a Bételben szolgáló egyik felelős testvér ezt mondta nekem: „Kilenc egyedülálló testvérnő utazik majd veled és a feleségeddel Brazíliába. Vigyázz rájuk!” Képzelhetitek, milyen jól szórakoztak a matrózok, amikor felszálltam a hajóra, mögöttem tíz fiatal nővel. Bár a testvérnőknek egyáltalán nem okozott gondot ez a helyzet, én  azért megkönnyebbültem, amikor biztonságosan megérkeztünk Brazíliába.

Miután megtanultunk portugálul, kineveztek a körzetmunkába Brazília déli részére, a Rio Grande do Sul nevű szövetségi államba. A körzetfelvigyázó, akinek a helyére kijelöltek, egy egyedülálló testvér volt. Ezt mondta nekünk: „Meglep, hogy házaspárt küldtek ide. Ez egy kemény terület.” A gyülekezetek szétszórtan helyezkedtek el a hatalmas vidéki területen, némelyiket csak teherautóval lehetett megközelíteni. Ám ha az ember fizetett a sofőrnek egy tál ételt, megengedte, hogy felkapaszkodjon a teherautójára. Mint a lovasok, szétvetett lábakkal ültünk a rakomány tetején, és két kézzel markoltuk a rögzítőköteleket. Valahányszor szakadékok mellett haladtunk, és a teherautó éles kanyart vett, az égbe tornyosuló rakomány félrebillent, mi pedig görcsösen kapaszkodtunk az életünkért, miközben láttuk az alattunk tátongó mélységet. De amikor megpillantottuk a testvérek boldog arcát, akik már alig várták az érkezésünket, úgy éreztük, minden erőfeszítést megér egy ilyen egész napos utazás.

A testvéreknél laktunk. Nagyon szegények voltak, ám ez nem tartotta vissza őket attól, hogy adakozzanak. Az egyik elszigetelt területen az összes testvér egy húsfeldolgozó üzemben dolgozott. Olyan kevés fizetést kaptak, hogy naponta csupán egyszeri étkezésre futotta belőle. Ha nem dolgoztak egész nap, nem kaptak fizetést. Ennek ellenére a látogatásainkkor kivettek 2 nap szabadságot, hogy támogassák a gyülekezeti tevékenységeket. Jehovában bíztak. Ezek az alázatos testvérek megmutatták nekünk, hogy mennyire önfeláldozónak kell lenni Isten Királyságáért. Sohasem felejtjük el a példájukat. Köztük élve olyasmit tanultunk meg, amit egyetlen iskolában sem tanítanak. Örömkönnyek szöknek a szemembe, ha visszaemlékezem rájuk.

1976-ban visszatértünk az Egyesült Államokba, hogy gondját viseljük beteg édesanyámnak. Amikor elhagytuk Brazíliát, majd megszakadt a szívünk, de hálásak vagyunk, hogy szemtanúi lehettünk az országban végbement rendkívüli növekedésnek. Ahányszor csak levelet kapunk Brazíliából, felidéződnek a szép emlékek.

Boldog találkozások

Amíg anyukámat gondoztuk, úttörőszolgálatot végeztünk, és takarítási munkákat vállaltunk. Édesanyám 1980-ban halt meg, végig hűséges maradt Jehovához. A halála után meghívtak, hogy vegyek részt az egyesült államokbeli körzetmunkában. 1990-ben a feleségemmel egy connecticuti gyülekezetet látogattunk meg. Ott találkoztunk valakivel, aki nagyon különleges számunkra. Az egyik gyülekezeti vén Ben volt. Igen, ugyanaz a Ben, aki mintegy 50 évvel korábban segített kiállnom Jehova mellett! El tudjátok képzelni, milyen öröm volt megölelnünk egymást?

1996 óta Evelyn és én gyengélkedő különleges úttörőkként szolgálunk egy portugál nyelvű gyülekezetben, a New Jersey államban lévő Elizabeth-ben. Egészségi gondokkal küzdök, de drága feleségem segítségével részt veszek a szolgálatban, amennyit csak tudok. Evelyn ezenkívül gondját viseli egy beteg, idős szomszédnak is. Tudjátok, hogy hívják ezt a személyt? Berthának. Igen, ugyanaz a Bertha, aki több mint 70 évvel ezelőtt segített édesanyámnak, hogy Jehova szolgájává váljon! Örülünk, hogy kifejezhetjük neki a hálánkat, amiért segített a családomnak megismerni az igazságot.

Hálás vagyok, hogy azok a korai kongresszusok arra ösztönöztek, hogy kiálljak az igaz imádat mellett, egyszerűsítsem az életemet, és kiterjesszem a szolgálatomat. Ezek a kongresszusok megváltoztatták az életemet!

[Kép a 23. oldalon]

Evelyn anyukája (balra) és az én anyukám

[Kép a 23. oldalon]

A barátom, Ben

[Kép a 24. oldalon]

Brazíliában

[Kép a 25. oldalon]

Evelynnel ma