A próbák során megerősödött a Jehovába vetett bizalmunk

Ada Dello Stritto elmondása alapján

Éppen most másoltam be a napiszöveget a füzetembe. Harminchat éves vagyok, de ezt a néhány sort csak két óra alatt tudtam leírni. Miért tartott ilyen sokáig? Anyukám mindjárt elmondja (Joel).

A FÉRJEMMEL 1968-ban keresztelkedtünk meg Jehova Tanúiként. Született két egészséges fiunk, David és Marc, majd megszületett a harmadik fiunk, Joel is. 1973-ban koraszülöttként jött világra egy belgiumi kórházban, Binche-ben, körülbelül 60 kilométerre délre Brüsszeltől. Mindössze 1,7 kilogramm volt a súlya. Amikor hazamentem a kórházból, Joelnek még bent kellett maradnia, hogy egy kicsit megerősödjön.

Hetek teltek el, de a fiunknál nem tapasztaltak fejlődést, ezért a férjemmel, Luigival elvittük egy gyermekgyógyászhoz. Miután az orvos megvizsgálta, ezt mondta: „Nagyon sajnálom, de úgy néz ki, hogy Joelnél minden olyan probléma előjött, ami a testvéreinél nem.” Hosszú csönd következett. Ekkor döbbentem rá, hogy a kisfiunk nagyon beteg. Az orvos félrevonta a férjemet, és ezt mondta neki: „A kisbabájuknak 21-es triszómiája * van.” Ezt a rendellenességet Down-szindrómának is nevezik.

A gyermekgyógyász diagnózisa elszomorított minket, és úgy döntöttünk, hogy egy másik szakorvoshoz is elmegyünk. Közel egy órán át vizsgálta a kis Joelt, és közben egy szót sem szólt. Luiginak és nekem ez egy örökkévalóságnak tűnt. Végül felnézett, és hozzánk fordult: „A gyermekük teljesen az önök segítségére fog szorulni.” Majd kedvesen hozzátette: „De Joel boldog lesz, mert a szülei nagyon szeretik őt.” Gyengéden a karjaimba vettem Joelt, és hazamentünk. Ekkor már nyolchetes volt.

Az összejövetelek és a szolgálat megerősített

A további vizsgálatokból kiderült, hogy Joelnek komoly szívfejlődési rendellenessége is van, és az angolkórnak egy súlyos formájában  is szenved. Mivel a szíve túl nagy volt, a tüdejének préselődött, és így Joel jobban ki volt téve a fertőzéseknek. Nem sokkal később, négy hónapos korában, súlyos tüdőgyulladást (bronchopneumoniát) kapott. Vissza kellett vinni a kórházba, és ott elkülönítették. Szívet tépő volt látni, ahogy szenved. Azt kívántuk, hogy bárcsak a karjainkba vehetnénk és dédelgethetnénk, de tíz gyötrelmes héten át meg sem érinthettük. Luigival nem tehettünk egyebet, csak néztük őt, átkaroltuk egymást és imádkoztunk.

Ebben a nehéz időszakban is látogattuk az összejöveteleket. Magunkkal vittük Davidet és Marcot is, akik 6 és 3 évesek voltak. A Királyság-teremben olyan volt, mintha Jehova szeretettel a karjaiba vett volna minket. A testvérekkel töltött idő alatt úgy éreztük, képesek vagyunk Jehovára vetni a terhünket, és bizonyos mértékben nyugalom hatott át minket (Zsolt 55:22). Még Joel ápolónői is észrevették, hogy az összejövetelek mennyire segítenek nekünk megőrizni a kiegyensúlyozottságunkat.

Ekkortájt könyörögtem Jehovához, hogy adjon erőt a szántóföldi szolgálat végzéséhez. Ahelyett, hogy otthon keseregtem volna, el akartam mondani másoknak, hogyan erősít meg engem Istennek az az ígérete, hogy egy betegség nélküli világban élhetünk majd. Amikor el tudtam menni a szolgálatba, mindig éreztem, hogy Jehova válaszol az imáimra.

„Ez hihetetlen!”

Aznap, amikor végre hazavihettük Joelt a kórházból, nagyon boldogok voltunk. De az örömünk csak egyetlen napig tartott. Joel hirtelen rosszabbul lett, és azonnal vissza kellett vinni. Az orvosok megvizsgálták, majd közölték, hogy legfeljebb hat hónapja van hátra. Két hónappal később, amikor nyolc hónapos volt, úgy látszott, hogy az orvosok jóslatai beigazolódnak, mivel az állapota fokozatosan romlott. Az egyik orvos leültetett minket, és ezt mondta: „Sajnálom. Többet már nem tehetünk érte.” Majd hozzátette: „Most már csak Jehova segíthet.”

Visszamentem Joelhez a kórterembe. Bár érzelmileg és fizikailag kimerült voltam, elhatároztam, hogy nem mozdulok az ágya mellől. Néhány testvérnő felváltva velem volt, miközben Luigi a két nagyobb fiunkra vigyázott. Eltelt egy hét, majd Joel váratlanul szívrohamot kapott. Az ápolónők a kórterembe rohantak, de nem tudtak segíteni. Néhány perc múlva az egyikük halkan ezt mondta: „Elvesztettük . . . ” A fáradtságtól kimerülten zokogni kezdtem és kimentem. Megpróbáltam imádkozni Jehovához, de nem nagyon találtam szavakat, melyekkel kifejezhettem volna a fájdalmamat. Körülbelül tizenöt perc múlva egy ápolónő felkiáltott: „Joel jobban lett!” Belém karolt, és így szólt: „Jöjjön, megnézheti.” Amikor bementem Joelhez, a szíve már újra dobogott. A jó hír gyorsan terjedt. Az ápolók és az orvosok sorra meglátogatták Joelt, és sokan ezt mondták: „Ez hihetetlen!”

 Egy meglepő lépés négyévesen

Az első években a gyermekgyógyász gyakran emlékeztetett minket, hogy Joelnek sok szeretetre van szüksége. Joel születése után Luigival különösen éreztük Jehova szerető gondoskodását, így mi is igyekeztünk szeretettel körülvenni a fiunkat. Sok lehetőségünk volt erre, hiszen mindenben a segítségünkre szorult.

Az első hét évben újra és újra ugyanaz történt: október és március között Joel egyik betegségből a másikba esett, és folyton a kórházba jártunk vele. Ugyanakkor igyekeztem annyi időt tölteni Daviddel és Marckal, amennyit csak lehetett. Igazából ők is nagyon sokat segítettek Joelnek a fejlődésben, és meglepő eredményeket értek el. Például több orvos is azt mondta, hogy Joel sohasem fog járni. De egy nap, amikor Joel négyéves volt, Marc ezt mondta neki: „Gyerünk Joel! Mutasd meg anyának, hogy meg tudod csinálni!” Óriási meglepetésemre megtette az első lépéseket. Magunkon kívül voltunk az örömtől, és együtt mondtunk szívből köszönetet Jehovának. Akkor is lelkesen megdicsértük Joelt, amikor csak kis előrehaladást tett.

A szellemi oktatás gyümölcse

Amikor csak lehetett, elvittük Joelt az összejövetelre a Királyság-terembe. Hogy megvédjük őt a számára veszélyes fertőzésektől, egy speciális babakocsiba tettük, melynek átlátszó műanyag borítása volt. Ennek ellenére örült, hogy együtt lehet a gyülekezettel.

A testvérek erősítettek minket, szeretettel vettek körül, és sok mindenben segítettek. Egy testvér gyakran emlékeztetett bennünket az Ézsaiás 59:1-ben olvasható gondolatra: „Íme! Jehova keze nem lett túl rövid, hogy ne tudna megmenteni, és füle sem lett túl tompa, hogy ne hallana.” Ezek a bátorító szavak segítettek, hogy bízzunk Jehovában.

Ahogy teltek az évek, törekedtünk rá, hogy Joel életének szerves része legyen Jehova szolgálata. Minden alkalommal úgy beszéltünk neki Jehováról, hogy megszeresse égi Atyját. Jehova áldását kértük az erőfeszítéseinkre, hogy a szellemi oktatás jó gyümölcsöket teremhessen.

Miután Joel elmúlt tízéves, örömmel láttuk, hogy szívesen beszél másoknak a bibliai igazságokról. Amikor tizennégy éves korában egy nagyobb műtét után lábadozott, megkérdezte: „Anya, adhatok egy Élj örökké könyvet a sebésznek?” Nagyon örültem ennek. Néhány évvel később újabb műtétre volt szüksége. Tudtuk, hogy bele is halhat. A műtét előtt Joel egy levelet adott az orvosainak, melyet közösen írtunk. Ez elmagyarázta a vérrel kapcsolatos álláspontját. A sebész megkérdezte Joeltől:

– Egyetértesz ezzel?

– Igen, doktor úr – felelte magabiztosan.

Igazán büszkék voltunk arra, hogy a fiunk ennyire bízik a Teremtőjében, és hogy ilyen  szilárdan elhatározta, hogy örömet szerez neki. A kórházi személyzet rendkívül együttműködő volt, és ezt mi nagyra értékeltük.

Joel előrehalad szellemileg

Joel tizenhét éves korában átadta magát Istennek, és ennek jelképeként megkeresztelkedett. Felejthetetlen nap volt! Óriási öröm látni a szellemi előrehaladását. Az igazság iránti buzgalma és a Jehova iránti szeretete azóta sem halványult. Sőt, mindenkinek, akivel találkozik, szívesen elmondja, hogy az igazság az élete.

Majdnem húszéves volt, amikor megtanult írni és olvasni. Ez hatalmas erőfeszítéssel járt. Minden egyes leírt szó felért egy győzelemmel. Azóta minden reggel elolvassa a napiszöveget a Vizsgáljuk az Írásokat naponta! füzetből. Ezután fáradságot nem kímélve bemásolja a bibliaverset az egyik füzetébe. A füzetei mára már valóságos gyűjteményt alkotnak.

Az összejöveteli napokon Joel mindig korán ott akar lenni a Királyság-teremben, mivel üdvözölni szeretné azokat, akik megérkeznek. Az összejöveteleken szívesen hozzászól, és bemutatókban is részt vesz. A mikrofonszolgálatban is segít, és más feladatokat is ellát. Minden héten eljön velünk prédikálni, ha az egészsége engedi. 2007-ben bejelentették a gyülekezetben, hogy Joelt kinevezték kisegítőszolgának. Sírtunk örömünkben. Milyen kedves ajándék ez Jehovától!

Érezzük, hogy Jehova támogat

1999-ben újabb próbával néztünk szembe. Karamboloztunk egy figyelmetlen autóssal, és Luigi súlyosan megsérült. Az egyik lábát amputálni kellett, és többször is megműtötték a gerincét. Mivel bíztunk Jehovában, ismét éreztük az erőt, melyet a szükségben lévő szolgáinak ad (Fil 4:13). Bár Luigi mozgáskorlátozott, próbáljuk a dolgok jó oldalát nézni. Mivel nem képes dolgozni, többet tud foglalkozni Joellel. Ennek köszönhetően több időm jut a szellemi tevékenységekre, Luigi pedig jobban tud figyelni a családunknak és a gyülekezet tagjainak a szellemi szükségleteire. A gyülekezetünkben továbbra is ő a vének testületének koordinátora.

A rendkívüli körülményeink miatt a családunk sokat van együtt. Az idő múlásával megtanultuk, hogyan lehetünk ésszerűek, és hogy ne várjunk el olyasmit, ami nem lehetséges. Amikor el vagyunk keseredve, imában kiöntjük a szívünket Jehovának. Sajnos, amikor David és Marc felnőttek és elköltöztek otthonról, fokozatosan felhagytak Jehova szolgálatával. Reméljük, vissza fognak térni Jehovához (Luk 15:17–24).

Az évek során éreztük Jehova támogatását, és megtanultuk, hogyan támaszkodjunk rá, bármilyen nehézség adódjon is. Az Ézsaiás 41:13 szavai különösen kedvesek számunkra: „én, Jehova, a te Istened, megragadom jobbodat, én, aki ezt mondom neked: »Ne félj! Én megsegítelek.«” Vigasztaló tudni, hogy Jehova mindig fogja a kezünket. Valóban elmondhatjuk, hogy a próbák során megerősödött az égi Atyánkba, Jehovába vetett bizalmunk.

[Lábjegyzet]

[Képek a 16–17. oldalon]

Joel az édesanyjával, Adával

[Kép a 18. oldalon]

Ada, Joel és Luigi

[Kép a 19. oldalon]

Joel szívesen üdvözli a testvéreket a Királyság-teremben