Róma istenei és a korai kereszténység

IFJABB PLINIUS, Bitínia kormányzója, Traianus római császárnak címzett egyik levelében kijelentette: „Eddig azok ellen, akiket a kereszténység vádjával terhelten idéztek ítélőszékem elé, a következő módon jártam el. Megkérdeztem tőlük, keresztények-e. Azokat, akik kereszténynek vallották magukat, másodszor és harmadszor is megkérdeztem, és büntetéssel fenyegettem meg őket. Akik még ezután is kitartottak, azokat kivégeztettem.” Azokról pedig, akik megtagadták a kereszténységet azáltal, hogy káromolták Krisztust, és imádatot mutattak be a császár és az istenek szobrai előtt, melyeket Plinius vitetett a törvényszék elé, ezt írta: „azokat elbocsátottam” (Ifjabb Plinius – Levelek, 10. könyv, 344. oldal).

A korai keresztényeket üldözték azért, mert nem vettek részt a császárimádatban és az istenek imádatában. Mit mondhatunk a Római Birodalom területén gyakorolt többi vallásról? Milyen isteneket imádtak, és hogyan tekintettek a rómaiak ezekre az istenekre? Miért üldözték a keresztényeket amiatt, hogy nem áldoztak Róma isteneinek? Az ezekre a kérdésekre adott válaszok segítenek nekünk abban, hogy felkészüljünk az olyan helyzetekre, melyekben hasonlóképp próba alá kerülhet a Jehova iránti lojalitásunk.

Különböző vallások a Római Birodalomban

A Római Birodalomban élő emberek legalább annyi istenséget tiszteltek, mint ahány nyelvet beszéltek, és ahány kultúrához tartoztak. Akármilyen furcsának tűnhetett is a judaizmus a rómaiaknak, mégis religio licitának, azaz elismert vallásnak tekintették, és jogokat biztosítottak a gyakorlóinak. A zsidók a jeruzsálemi templomban naponta kétszer mutattak be áldozatot – két bárányt és egy ökröt – a császárért és a római népért. Hogy az áldozataikkal egy vagy több istent akartak-e kiengesztelni, az a rómaiaknak lényegtelen volt. Számukra az volt a fontos, hogy a zsidók ezzel a szokással kellőképpen bizonyították a Róma iránti lojalitásukat.

A helyi kultuszokban különböző pogány vallások elemei terjedtek el. A görög mitológia széles körben elfogadottá vált, és a jövendőmondás is népszerű volt. A Keletről származó úgynevezett misztériumvallások azt ígérték a híveiknek, hogy halhatatlanok lesznek, közvetlen kinyilatkoztatást kapnak az istenektől, és hogy misztikus rítusok által kapcsolatba léphetnek velük. Ezek a vallások tért hódítottak az egész birodalomban. Az időszámításunk szerinti első néhány században népszerű volt az egyiptomi  Szerápisz istennek és Ízisz istennőnek, a szíriai halistennőnek, Atargatisznak, valamint a perzsa napistennek, Mithrasnak a kultusza.

A Cselekedetek könyve jól érzékelteti, milyen pogány légkör vette körül a korai keresztényeket. Például Ciprus római prokonzulja kapcsolatban állt egy zsidó varázslóval (Csel 13:6, 7). A lisztraiak Pált és Barnabást görög isteneknek hitték, Hermésznek és Zeusznak (Csel 14:11–13). Amikor Pál Filippiben járt, találkozott egy szolgálólánnyal, aki jövendőmondó volt (Csel 16:16–18). Athénban felfigyelt rá, hogy a város lakói ’a jelek szerint odaadóbban félik az istenségeket, mint mások’. Itt látott egy olyan oltárt is, amelyre az volt felírva, hogy „Egy ismeretlen Istennek” (Csel 17:22, 23). Efézus lakói Artemisz istennőt imádták (Csel 19:1, 23, 24, 34). Málta szigetén az emberek azt mondták Pálról, hogy isten, mert amikor megmarta egy kígyó, semmi baja nem lett (Csel 28:3–6). Egy ilyen környezetben a keresztényeknek résen kellett lenniük, nehogy valami beszennyezze a tiszta imádatukat.

A római vallás

A birodalom növekedésével a rómaiak újabb és újabb isteneket fogadtak el, melyeket a saját isteneik más-más megjelenési formáinak tartottak. A római hódítók nem törölték el az idegen kultuszokat, hanem elismerték és átvették őket. Ennek következtében Róma vallása éppoly sokszínű lett, mint népének kultúrája. A római vallás nem zárta ki más istenek tiszteletét, az emberek egyszerre több istenséget is imádhattak.

A legfőbb római isten Jupiter volt, akit Optimus Maximusnak neveztek, mely név azt jelenti, hogy ’a legjobb és a legnagyobb’. Úgy hitték, hogy a szélben, esőben, villámlásban és mennydörgésben mutatja meg magát. Jupiter testvérét és hitvesét, Júnót a holddal hozták összefüggésbe, és azt tartották róla, hogy figyelemmel kíséri a nők életének minden területét. Jupiter lánya, Minerva a kézművesség, a mesterségek, a művészetek és a háború istennője volt.

A római istenségek névsora szinte végtelennek tűnik. Lares és Penates házi istenek voltak. Vesta a tűzhely istennője, a kétarcú Janus pedig a kezdetek istene volt. Minden foglalkozásnak megvolt a maga védőistene. Sőt a rómaiak még elvont fogalmakat is istenként tiszteltek. Pax védelmezte a békét, Salus az egészséget, Pudicitia a szerénységet és az erkölcsösséget, Fides a hűséget, Virtus a bátorságot, Volupia pedig az élvezeteket.  Úgy hitték, hogy minden, ami a közéletben és a magánéletben történik, az istenek akaratából van. Ezért, hogy biztosak legyenek abban, hogy erőfeszítéseik sikerrel járnak, rituális imákkal, áldozatokkal és ünnepekkel próbálták elnyerni az istenek kegyét.

Például, hogy megtudják, mi az istenek akarata, előjelek után kutattak. Ennek egyik legfőbb módja a feláldozott állatok belső szerveinek megvizsgálása volt. Úgy hitték, hogy ezeknek az állapota és kinézete megmutatja, hogy az istenek helyeslik, vagy pedig ellenzik a tervüket.

A rómaiak az i. e. II. század végére főbb isteneiket azonosították a görög istenekkel, Jupitert Zeusszal, Júnót Hérával és így tovább. A görög istenekhez kapcsolódó mitológiát is átvették. Ezek a legendák egyáltalán nem vetettek jó fényt az istenekre, akiknek ugyanolyan hibáik és korlátaik voltak, mint az embereknek. Zeuszt például úgy mutatták be, mint aki halandókon és állítólagos halhatatlanokon követ el nemi erőszakot, és gyermekeket becstelenít meg. Az istenek botrányos kalandjairól szóló történetek láttán, melyeket gyakran heves tapsvihar követett az ókori színházakban, a hívek feljogosítva érezték magukat arra, hogy teret engedjenek közönséges vágyaiknak.

Valószínűleg csak kevés tanult ember hitt abban, hogy ezek a legendák egy az egyben megtörténtek. Általában úgy gondolták, hogy ezek a történetek csupán példázatok. Talán innen ered Poncius Pilátus híres kérdése: „Mi az igazság?” (Ján 18:38). Úgy tartják, hogy Pilátus ezen szavai jól visszatükrözik „a művelt emberek elterjedt nézetét, miszerint haszontalan azon fáradozni, hogy megbizonyosodjunk bárminek is a bizonyosságáról” (The Beginnings of Christianity).

Császárimádat

A császárimádat Augustus uralkodása idején (i. e. 27 – i. sz. 14) vette kezdetét. Sokan őszintén hálásak voltak Augustusnak – különösen a Keleten lévő görög provinciákban –, amiért a hosszú háborús időszak után végre jólétet és békét teremtett. Az emberek arra vágytak, hogy tartós biztonságban éljenek egy olyan uralkodó uralma alatt, akit láthatnak. Egy olyan intézményt szerettek volna bevezetni, amely képes felülemelkedni a vallási különbözőségeken, előmozdítja a hazafiasságot, és egyesíti a világot a „szabadító” uralma alatt. Ennek következtében istenként kezdték tisztelni a császárt.

Augustus, akit halála után isteni rangra emeltek, életében nem engedte, hogy mások istennek szólítsák. Azt azonban megkövetelte, hogy a Rómát megszemélyesítő istennőnek – dea Roma – imádatot mutassanak be. Így a provinciák lakóinak vallásos érzülete és hazafiassága a birodalom központja, és egyben annak uralkodója felé irányult. Ez az új kultusz, vagyis a császárimádat, csakhamar az összes provinciában tért hódított, és az állam iránti tisztelet és lojalitás szimbólumává vált.

Domitianus (i. sz. 81–96) volt az első római császár, aki megkövetelte, hogy istenként imádják. A rómaiak ekkor már külön csoportnak tekintették a keresztényeket és a zsidókat, és ellenezték az új kultusznak tartott kereszténységet. Valószínűleg Domitianus uralma idején volt száműzetésben János apostol Pátmosz szigetén, amiért ’Jézus mellett tanúskodott’ (Jel 1:9).

János a Jelenések könyvét a száműzetése alatt írta. Említést tesz benne egy Antipász nevű keresztényről, akit Pergamonban, a császárimádat egyik fontos központjában öltek meg (Jel 2:12, 13). Akkoriban a császári kormányzat már feltehetően megkövetelte a keresztényektől, hogy részt vegyenek az államvallás szertartásaiban. Mindenesetre i. sz. 112-ben Plinius már megparancsolta a bitíniai keresztényeknek, hogy vegyenek részt ezekben a szertartásokban,  ahogy az a bevezetőben említett, Traianusnak címzett leveléből kiderül.

Traianus megdicsérte Pliniust azért, ahogyan eljárt az elé vitt ügyekben, és azt az utasítást adta, hogy ki kell végezni azokat a keresztényeket, akik nem hajlandók imádatot bemutatni a római isteneknek. Majd hozzáfűzte: „de . . . , aki nem vallja magát kereszténynek, és ezt kézzelfoghatóan bizonyítja, azaz áldozatot mutat be isteneinknek – bár gyanús a múltja –, megbánása alapján nyerjen bocsánatot” (Ifjabb Plinius – Levelek, 10. könyv, 345. oldal).

Egy olyan vallás, amely kizárólagos odaadást vár el a híveitől, teljesen ellentétes volt a római gondolkodással. Nem értették, hogy ha a római istenek ezt nem követelik meg, akkor milyen alapon jár kizárólagos odaadás a keresztények Istenének. Úgy vélték, hogy a birodalom isteneinek imádatával pusztán azt fejezik ki, hogy elismerik a politikai rendszert. Ezért hazaárulásnak számított, ha valaki nem vett részt az istenek imádatában. Ahogy azt Plinius is felismerte, a legtöbb keresztényt sehogy sem lehetett megalkuvásra kényszeríteni. Számukra az istenek imádata egyenlő volt a Jehova iránti hűtlenséggel, és ezért számos korai keresztény inkább meghalt, mintsem hogy részt vegyen a bálványimádatnak tekintett császárkultuszban.

Mi a jelentősége mindennek számunkra? Vannak olyan országok, ahol az állampolgároktól elvárják, hogy hódolattal tiszteljék a nemzeti jelképeket. Keresztényekként természetesen tiszteletben tartjuk a világi kormányzatok hatalmát (Róma 13:1). De amikor például olyan ünnepekről van szó, melyek összefonódnak a nemzeti jelképek tiszteletével, nem feledjük, hogy Jehova Isten kizárólagos odaadást vár el, és megfogadjuk Szavának tanácsát: „meneküljetek a bálványimádástól”, és „őrizzétek meg magatokat a bálványoktól!” (1Kor 10:14; 1Ján 5:21; Náh 1:2). Jézus ezt mondta: „Jehovát, a te Istenedet imádd, és egyedül neki végezz szent szolgálatot” (Luk 4:8). Ezért bárcsak mindig lojálisak maradnánk Jehovához, Istenünkhöz, akit imádunk!

[Oldalidézet az 5. oldalon]

Az igaz keresztények egyedül Jehovát imádják

[Képek a 3. oldalon]

A korai keresztények nem voltak hajlandók imádatot bemutatni a császárnak és az istenek szobrainak

Domitianus császár

Zeusz

[Forrásjelzések]

Domitianus császár: Todd Bolen/​Bible Places.com; Zeusz: Photograph by Todd Bolen/​Bible Places.com, taken at Archaeological Museum of Istanbul

[Kép a 4. oldalon]

Az efézusi keresztények nem vettek részt a népszerű Artemisz istennő imádatában (Csel 19:23–41)