Ne hagyd, hogy a közvélemény befolyásoljon!

HELYENKÉNT változó lehet annak megítélése, hogy mi elfogadható, és mi nem, illetve hogy mi az, ami dicséretre méltó, és mi az, ami elítélendő. Továbbá az idő múlásával változhat az emberek véleménye. Ezért amikor olyan eseményekről olvasunk a Bibliában, amelyek a távoli múltban történtek, ne azt vegyük figyelembe, hogy napjainkban mik az elfogadott normák, hanem azt, hogy milyen volt a bibliai időkben élt emberek közfelfogása és értékrendje.

Vegyünk például két olyan fogalmat, melyeket gyakran említenek a Keresztény Görög Iratokban: a tiszteletet és a szégyent. Ahhoz, hogy jobban megértsük azokat a részeket, amelyek a tiszteletről és a szégyenről írnak, el kell gondolkodnunk azon, hogy milyen jelentőségük volt ezeknek a régmúltban élt emberek számára.

Értékrend az első században

Egy tudós szerint „a görög, a római és a júdeai kultúrában nagy jelentősége volt annak, hogy valaki tiszteletnek örvendjen, és ne érje szégyen . . . A férfiak meghalni is készek voltak a becsületért, a hírnévért, az elismerésért és a tiszteletért.” Olyannyira vágytak ezekre, hogy emiatt mások véleménye könnyen befolyásolhatta őket.

A társadalmi helyzet, a pozíció és a becsület volt a legfontosabb az olyan társadalmakban, amelyekben az embereket osztályokba sorolták a nemesektől kezdve a rabszolgákig, és nagyon is számított, hogy ki hol áll a ranglétrán. Egy személy becsülete nem csupán azon múlott, hogy mit gondol önmagáról, hanem hogy mit gondolnak róla mások. Ha valakit tiszteletben részesítettek, azzal nyilvánosan elismerték, hogy úgy viselkedett, ahogyan azt elvárták tőle. Továbbá, amikor tiszteletben részesítettek valakit, azzal azt is kifejezték, hogy lenyűgözi őket a gazdagsága, tisztsége, nemesi rangja, és ezért nagyobb figyelmet szenteltek neki. Azzal lehetett kivívni a tiszteletet, ha valaki nemes tetteket vitt véghez, vagy ha felülmúlt másokat. Ezzel szemben a szégyen vagy a becsület elvesztése nyilvános megaláztatással vagy gúnyolódással járt. Amellett, hogy a személy szégyellte magát, vagy bántotta a lelkiismerete, a társadalom is elítélte.

Jézus egyszer beszélt arról, hogy egy menyegzőn valakit „a főhelyre” ültetnek, mást pedig „a legutolsó helyre”. Az akkori kultúra szerint ez azt jelentette, hogy az egyiket tiszteletben részesítik, a másikat pedig megszégyenítik (Luk 14:8–10). Jézus tanítványai legalább kétszer vesztek össze azon, hogy „melyikőjük tűnik a legnagyobbnak” (Luk 9:46; 22:24). Hatással volt rájuk az akkori társadalom felfogása, amelyben nagy jelentősége volt annak, hogy ki a nagyobb. Ezenkívül a büszke és rivalizáló zsidó vallási vezetők attól tartottak, hogy Jézus a prédikálásával aláássa a tiszteletüket és a hatalmukat. Többször is nyilvánosan vitába szálltak vele, hogy bizonyítsák a tömegek előtt a felsőbbségüket, de mindig kudarcot vallottak (Luk 13:11–17).

A korábban említett tudós szerint az első századi zsidó, görög és római kultúrában szégyenteljes dolog volt, ha valakit „elfogtak, és nyilvánosan helytelenség elkövetésével vádoltak”. Nagyon megalázó volt, ha valakit megkötöztek vagy bezártak. Akár rábizonyították a bűnét, akár nem, szégyen volt rá nézve, hogy a barátai, a családtagjai és az egész közösség előtt így  bántak vele. A hírnevén esett szégyenfolt tönkretehette az önbecsülését, és megronthatta a másokkal ápolt kapcsolatát. Még a megkötözésnél is nagyobb megaláztatás volt, ha valakit levetkőztettek vagy megverettek. Az ilyen büntetés megvetéssel, gúnyolódással járt, és azzal, hogy megfosztották a becsületétől.

A létező legnagyobb megaláztatásnak számított az, ha valakit kínoszlopon végeztek ki. Martin Hengel tudós azt mondja, hogy ez a kivégzési forma „a rabszolgák büntetése volt . . . A borzalmas lealacsonyítást, szégyent és kínzást jelképezte.” A kínoszlopon kivégzettek családtagjaira és barátaira nyomást gyakorolt a társadalom, hogy tagadják ki a bűnöst. Mivel Krisztus kínoszlopon halt meg, mindazok, akik keresztények akartak lenni az első században, nevetségessé váltak mások előtt. Az emberek valószínűleg ostobaságnak tartották, hogy valaki egy olyan ember követőjének vallja magát, akit oszlopra feszítettek. Pál apostol ezt írta: „az oszlopra feszített Krisztust prédikáljuk, aki a zsidóknak ok a botránkozásra, a nemzeteknek pedig bolondság” (1Kor 1:23). Hogyan küzdöttek meg a korai keresztények ezzel a helyzettel?

Egy másfajta értékrend

Az első századi keresztények engedelmeskedtek a törvénynek, és azon voltak, hogy ne kerüljenek szégyenbe helytelen viselkedés miatt. Péter apostol ezt írta: „egyikőtök se szenvedjen mint gyilkos vagy tolvaj vagy gonosztevő vagy mások dolgába avatkozó” (1Pét 4:15). Ugyanakkor Jézus megjövendölte, hogy a követőit üldözni fogják az ő nevéért (Ján 15:20). Péter ezt írta: „ha [valaki] mint keresztény szenved, ne szégyenkezzen, hanem továbbra is dicsőítse az Istent” (1Pét 4:16). Az, hogy valaki nem szégyellte, hogy Krisztus követőjeként szenved,  felért azzal, hogy elutasítja az akkori társadalmi normákat.

A keresztények nem engedhették, hogy a viselkedésüket a mások által felállított irányadó mértékek határozzák meg. Az első században ostobaságnak tartották, hogy egy olyan embert tekintsenek Messiásnak, akit oszlopra feszítettek. A keresztények kényszert érezhettek volna arra, hogy átvegyék ezt a gondolkodásmódot. De mivel hittek abban, hogy Jézus a Messiás, ez arra indította őket, hogy kövessék őt, még ha emiatt gúnyolódás célpontjaivá válnak is. Jézus ezt mondta: „aki szégyell engem és a szavaimat ebben a házasságtörő és bűnös nemzedékben, azt az Emberfia is szégyellni fogja, amikor megérkezik Atyjának dicsőségében a szent angyalokkal” (Márk 8:38).

Napjainkban is előfordulhat, hogy nyomást gyakorolnak ránk, hogy adjuk fel a keresztényi hitünket. Az iskolatársak, a szomszédok vagy a munkatársak talán megpróbálnak rávenni, hogy erkölcstelenséget, becstelenséget kövessünk el, vagy egyéb megkérdőjelezhető tevékenységben vegyünk részt. Ezek a személyek talán megpróbálnak megszégyeníteni minket, mivel kiállunk a helyes alapelvek mellett. Hogyan reagáljunk az ilyen helyzetekben?

Utánozzuk azokat, akik nem törődtek a szégyennel

Mivel Jézus azt akarta, hogy Jehova továbbra is feddhetetlennek tartsa őt, hajlandó volt szembenézni a leggyalázatosabb kivégzéssel, amelyet akkoriban el lehetett képzelni. „Kínoszlopot tűrt kitartással, megvetve a szégyent” (Héb 12:2). Jézust az ellenségei arcul csapták, köpdösték, levetkőztették, megverték, oszlopra feszítették és becsmérelték (Márk 14:65; 15:29–32). Ám Jézus ’megvetette a szégyent’. Hogyan? Úgy, hogy még a kegyetlen bánásmód közepette sem hátrált meg. Tudta, hogy Jehova előtt nem veszítette el a méltóságát, az emberektől pedig biztosan nem is várt dicsőséget. Bár Jézus úgy halt meg, mint egy rabszolga, Jehova felmagasztalta őt, amikor feltámasztotta, és a legtiszteletreméltóbb helyet adta neki maga mellett. A Filippi 2:8–11-ben ezt olvashatjuk: „[Krisztus Jézus] megalázta magát, és engedelmes lett egészen a halálig, igen, a kínoszlopon való halálig. Az Isten éppen ezért magasabb állásba is emelte, és kedvesen megadta neki a nevet, amely minden más névnek felette áll, hogy a Jézus nevében minden térd meghajoljon: az égben levőké, a földön levőké és a föld alatt levőké, s minden nyelv nyíltan megvallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Istennek, az Atyának dicsőségére.”

Ugyanakkor, mivel Jézust istenkáromlással vádolták, aggasztotta, hogy szégyen érheti Atyja nevét, ezért megviselte a kivégzéssel együtt járó gyalázat. Arra kérte Jehovát, hogy kímélje meg őt az ilyen megaláztatástól. Így imádkozott: „távolítsd el tőlem ezt a poharat!” De Jézus elfogadta Isten akaratát (Márk 14:36). Elviselte a megpróbáltatásokat, és ’megvetette a szégyent’. A vele történtek csak azoknak az embereknek jelentett szégyent, akik teljesen elfogadták annak a kornak az értékrendjét. De Jézus nyilván nem fogadta el.

Jézus tanítványait is letartóztatták és megverték. Emiatt elveszítették a becsületüket mások szemében. Lenézték és megvetették őket. Ám nem csüggedtek el! Az igaz tanítványok nem engedtek a közvélemény nyomásának, és nem törődtek a szégyennel (Máté 10:17; Csel 5:40; 2Kor 11:23–25). Tudták, hogy ’fel kell venniük a kínoszlopot, és állandóan követniük kell Jézust’ (Luk 9:23, 26).

Mi a helyzet napjainkban? Amit a világ ostobaságnak, gyengeségnek és alantasnak tart, az Isten szemében bölcs, erőteljes és tiszteletre méltó (1Kor 1:25–28). Hát nem vallana ostobaságra és szűklátókörűségre, ha hagynánk, hogy teljesen a közvélemény irányítson minket?

Azok, akik a világ tiszteletére vágynak, azt nézik, hogy mit gondolnak róluk mások. De nekünk Jézushoz és az első századi követőihez hasonlóan az a vágyunk, hogy Jehova a barátunk legyen. Ezért az, hogy mit tartunk tiszteletre méltónak vagy szégyenletesnek, azon múlik, hogy Jehova szemében mi számít annak.

[Kép a 4. oldalon]

Jézust nem befolyásolta az, hogy a világ mit tart szégyennek