A próbák ellenére hálás vagyok, hogy Jehovát szolgálhatom

Maatje de Jonge-van Den Heuvel elmondása alapján

MÁR 98 éves vagyok. 70 éve abban a kiváltságban van részem, hogy Jehovát szolgálhatom. Az életem során olyan időszakok is voltak, amikor a hitem próbára volt téve. A II. világháború alatt koncentrációs táborba kerültem, ahol az elkeseredettség miatt olyan döntést hoztam, melyet később megbántam. Néhány év múlva egy másik fájdalmas próbán is átestem. Mindezek ellenére hálás vagyok Jehovának, hogy a megpróbáltatások közepette is abban a kiváltságban lehetett részem, hogy őt szolgálhattam.

1940 októberében az életem gyökeresen megváltozott. Hilversum városában laktam, mely körülbelül 25 kilométerre délkeletre található Amszterdamtól. Az ország náci uralom alatt állt. Akkor már 5 éve voltunk házasok törődő férjemmel, Jaap de Jongeval. Volt egy tündéri hároméves kislányunk, Willy. A szomszédunkban egy nagyon szegény család lakott nyolc gyermekkel. Alig telt nekik betevő falatra, ennek ellenére egy fiatalemberről is gondoskodtak, aki náluk lakott. „Miért vállalnak magukra ilyen pluszterhet?” – tűnődtem. Amikor átvittem nekik némi élelmet, megtudtam, hogy a fiatalember úttörő. Beszélt nekem Isten Királyságáról, és arról, hogy ez milyen áldásokat fog elhozni. Amit tőle hallottam, nagyon megragadott, és rövid időn belül elfogadtam az igazságot. Még abban az évben átadtam magam Jehovának, és megkeresztelkedtem. Rá egy évre a férjem is állást foglalt az igazság mellett.

Bár nagyon kevés bibliaismeretem volt, azzal tisztában voltam, hogy Tanúként egy betiltott szervezethez csatlakoztam. Azt is tudtam, hogy sok Tanút már börtönbe zártak, amiért a Királyság-üzenetről prédikált. De ez nem tartott vissza, és rögtön nekiláttam a házankénti prédikálómunkának. Az otthonunk mindig nyitva állt az úttörők és az utazófelvigyázók előtt. Ezenkívül nálunk voltak raktározva a bibliai kiadványok, melyeket Amszterdamból hoztak a testvéreink. Átalakított biciklijük roskadozott a könyvektől, melyeket vízhatlan vászonnal fedtek le. Micsoda szeretetet és bátorságot tanúsítottak ezek a futárok! Az életüket is kockára tették a testvéreikért (1Ján 3:16).

„Hamar hazajössz, mama?”

Úgy hat hónappal a keresztelkedésem után három rendőrtiszt jelent meg nálunk. Bejöttek a házba, és mindent átkutattak. Bár a folyóiratokkal teli gardróbra nem bukkantak rá, megtaláltak néhány könyvet, melyet az ágyunk alatt rejtegettünk. Azonnal felszólítottak, hogy menjek velük a rendőrőrsre. Amikor búcsúzóul átöleltem Willyt, ő ezt kérdezte: „Hamar hazajössz, mama?” „Igen, drágám, a mama nemsokára itthon lesz”  – vigasztaltam. Ám 18 gyötrelmes hónap telt el, mire ismét a karjaimba vehettem.

Egy rendőrtiszt vonaton Amszterdamba vitt, hogy ott kihallgassanak. A kihallgató tisztek megpróbáltak rávenni, hogy azonosítsak három hilversumi testvért. „Nem ismerem őket, kivéve az egyiket. Ő hordja nekünk a tejet.” És ez igaz is volt, mert a testvér volt a tejesember. „De hogy ő Jehova Tanúja-e, vagy sem – tettem hozzá –, azt tőle kérdezzék, ne tőlem.” Nem voltam hajlandó többet mondani nekik, ezért arcul ütöttek, és két hónapra bezártak egy cellába. Amikor a férjem kiderítette, hogy hová vittek, hozott nekem néhány ruhát, és némi élelmet. Majd 1941 augusztusában Ravensbrückbe vittek, a hírhedt női koncentrációs táborba, amely úgy 80 kilométerre északra feküdt Berlintől.

„Ne búsulj, csillagom!”

Amikor megérkeztem a táborba, közölték velem, hogy hazamehetek, ha aláírom azt a nyilatkozatot, hogy megtagadom a hitemet. Természetesen én ezt nem írtam alá. Így hát át kellett adnom a személyes dolgaimat, és meztelenre kellett vetkőznöm egy mosdatóhelyiségben. Ott találkoztam más holland testvérnőkkel is. Kaptunk egy tábori ruhát, melyre lila háromszög volt varrva, valamint egy tányért, egy bögrét és egy kanalat. Az első éjszaka átmenetileg elszállásoltak minket egy barakkban. Akkor, ott, a letartóztatásom óta először, sírva fakadtam. „Mi lesz most velem? Meddig leszek itt?” – zokogtam. Őszintén szólva, akkoriban még nem volt nagyon erős kapcsolatom Jehovával, hiszen még csak néhány hónapja ismertem az igazságot. Még rengeteget kellett tanulnom. Másnap a névsorolvasásnál egy holland testvérnő valószínűleg észrevette, hogy szomorú vagyok, mert ezt mondta: „Ne búsulj, csillagom, ne búsulj! Semmi sem árthat nekünk.”

A névsorolvasás után más barakkokba kerültünk, több száz német és holland testvérnő mellé, akik szeretettel fogadtak minket. Néhány német testvérnő már több mint egy éve ott élt. A társaságukban megerősödtem, és már tényleg nem búsultam többé. Nagy hatással volt rám, hogy azok a barakkok, ahol testvérnők laktak, sokkal tisztábbak voltak, mint a többi. És amellett, hogy a mi barakkjaink tiszták voltak, mindenki tudta, hogy nálunk nincs lopás, káromkodás vagy verekedés. A táborban uralkodó zord körülmények között a mi barakkjaink olyanok voltak, mint egy tiszta sziget.

Élet a táborban

A táborban rengeteget kellett dolgoznunk, de csak kevés élelmet kaptunk. Hajnali 5 órakor keltünk, és közvetlen utána el is kezdődött a névsorolvasás. Az őrök arra köteleztek bennünket, hogy egy órán át az udvaron álljunk, ha esett, ha fújt. Délután 5 órakor, az egész napi kemény munka után újra névsorolvasás volt. Aztán kaptunk egy kevéske levest meg kenyeret, és holtfáradtan aludni mentünk.

A vasárnap kivételével mindennap egy gazdaságban kellett dolgoznom: sarlóval búzát arattam, árkokat tisztítottam, és disznóólakat takarítottam. Bár ez kemény és piszkos munka volt, jól bírtam, hiszen még fiatal voltam,  és elég erős. Ezenkívül szellemileg is erősítettem magam, mégpedig úgy, hogy munka közben a bibliai üzenetről szóló énekeket énekeltem. Viszont minden egyes nap borzasztóan hiányzott a férjem és a kislányom.

Alig kaptunk enni, mégis mindennap megpróbáltunk félretenni egy darab kenyeret. Így vasárnaponként, amikor összejöhettünk, hogy közösen megbeszéljünk egy-egy bibliai témát, volt némi pluszélelmünk. Nem volt bibliai kiadványunk, de feszülten figyeltünk az idősebb, hűséges német testvérnőkre, amikor kifejtették a szellemi témákat. Még Krisztus halálának az emlékünnepét is megtartottuk.

Elkeseredettség, megbánás, buzdítás

Időnként arra utasítottak, hogy olyan munkát végezzünk, ami közvetlen kapcsolatban volt a nácik háborús törekvéseivel. Mivel politikailag semlegesek voltunk, minden testvérnő megtagadta az ilyenfajta munkák végzését, és én követtem a bátor példájukat. Büntetésként napokig nem kaptunk enni, és névsorolvasáskor órákon át állnunk kellett. Egyszer télvíz idején egy fűtetlen barakkba zártak minket.

Nekünk, Jehova Tanúinak újra meg újra felajánlották, hogy ha aláírjuk azt a nyilatkozatot, amelyben megtagadjuk a hitünket, szabadon engednek. Miután már egy éve Ravensbrückben voltam, nagyon elkeseredtem. Mivel rettenetesen hiányzott a férjem és a kislányom, odamentem az őrökhöz, és kértem egy nyilatkozatot, és aláírtam.

Amikor a testvérnők megtudták, mit tettem, néhányan kerülni kezdtek. Ám két idősebb német testvérnő, név szerint Hedwig és Gertrud odajöttek hozzám, és biztosítottak a szeretetükről. Miközben együtt dolgoztunk a disznóólban, kedvesen elmagyarázták, mennyire fontos feddhetetlennek maradnunk Jehova szemében, és hogy úgy mutathatjuk ki az iránta érzett szeretetünket, hogy nem alkuszunk meg. Anyai törődésük és gyöngéd vonzalmuk megérintette a szívemet. * Tudtam, hogy amit tettem, az hiba volt, és úgy döntöttem, visszavonom a nyilatkozatomat. Egyik este beszéltem egy testvérnőnek a döntésemről. Valamelyik tábori tiszt biztosan meghallotta a beszélgetésünket, mert még azon az estén váratlanul elvittek a táborból, és vonattal visszaküldtek Hollandiába. Az egyik felügyelőnő, még mindig előttem van az arca, ezt mondta: „Maga továbbra is Bibelforscher (Bibliakutató), és mindig is az lesz.” Erre én ezt válaszoltam: „Igen, az leszek, ha Jehova is úgy akarja.” Továbbra is az járt a fejemben, hogyan tudnám visszavonni azt a nyilatkozatot.

A nyilatkozat egyik pontjában ez állt: „Ezennel kijelentem, hogy soha többé nem leszek aktív tagja a Nemzetközi Bibliakutatók Társaságának.” Már tudtam, mit kell tennem. 1943 januárjában, röviddel azután, hogy hazaértem, újra belevetettem magam a prédikálómunkába. Természetesen, ha a náci hatóságok ismét elkaptak volna, miközben Isten Királyságáról prédikálok, még súlyosabb büntetést kapok.

Hogy bizonyítsam Jehovának, hogy szívből szeretném őt lojálisan szolgálni, a férjemmel újra befogadtuk a házunkba a futárokat és az utazófelvigyázókat. Rendkívül hálás voltam, hogy kaptam egy újabb lehetőséget, és bizonyíthattam a Jehova és a népe iránti szeretetemet.

Súlyos érzelmi próba

Pár hónappal a háború befejezése előtt a férjemmel rendkívül fájdalmas megpróbáltatást éltünk át. 1944 októberében a kislányunk hirtelen megbetegedett. Torokgyíkja lett. Az állapota rohamosan romlott, majd három  nappal később meghalt. Willy csupán hétéves volt.

Egyetlen gyermekünk elvesztése óriási csapás volt a számunkra. Elhihetitek, hogy az, amin Ravensbrückben keresztülmentem, semmi nem volt ahhoz a fájdalomhoz képest, amit a gyermekünk elvesztése okozott. Ám amikor nagyon lehangoltak voltunk, mindig vigaszt merítettünk a Zsoltárok 16:8 szavaiból: „Magam előtt tartom Jehovát szüntelen. Nem ingok meg, hisz ő jobbomon van.” A férjemmel szilárdan hittünk a feltámadásban. Kitartottunk az igazságban, és mindig buzgón prédikáltuk a jó hírt. A férjem, egészen az 1969-ben bekövetkezett haláláig, rengeteget segített abban, hogy hálás szívvel szolgáljam Jehovát.

Áldások és örömök

Az utóbbi évtizedekben a többi közt az szerzett nekem nagy örömet, hogy közeli kapcsolatot ápoltam teljes idejű szolgákkal. Ahogyan az a háború idején is volt, az ajtónk mindig nyitva állt az utazófelvigyázók és a feleségeik előtt, amikor meglátogatták a gyülekezetünket. Egy utazómunkában tevékenykedő házaspár, Maarten és Nel Kaptein 13 évig lakott nálunk. Amikor Nel súlyosan megbetegedett, nekem volt kiváltságom gondoskodni róla a halálát megelőző három hónapban. A velük és a drága helyi testvérekkel ápolt szoros kapcsolatnak köszönhetően örömömet leltem a szellemi paradicsomban, melyet már most élvezhetünk.

Életem egyik fontos eseménye 1995-ben történt, amikor is meghívtak, hogy vegyek részt egy megemlékezésen Ravensbrückben. Találkozhattam azokkal a testvérnőkkel, akikkel annak idején együtt voltam a táborban. Több mint 50 éve nem láttuk egymást. Felejthetetlen és egyben megható élmény volt együtt lenni velük. Remek lehetőségünk adódott buzdítani egymást, hogy tekintsünk előre arra a napra, amikor elhunyt szeretteink életre kelnek.

Pál apostol a Róma 15:4-ben azt írja, hogy „kitartásunk által és az Írásokból származó vigasztalás által reménységünk” van. Hálás vagyok Jehovának a reménységemért. Ez segített, hogy hálás szívvel szolgáljam őt még a próbák idején is.

[Lábjegyzet]

[Kép a 10. oldalon]

Jaappal 1930-ban

[Kép a 10. oldalon]

A kislányunk, Willy hétévesen

[Kép a 12. oldalon]

1995-ben megható találkozásban volt részem. Az első sorban ülök, balról a második helyen