Sok jó dolog történt velem

Arthur Bonno elmondása alapján

FELESÉGEMMEL, Edith-tel 1951-ben, amikor kerületkongresszuson voltunk, hallottuk a bejelentést, amelyben meghívták egy összejövetelre azokat, akik érdeklődnek a misszionáriusi szolgálat iránt.

– Gyere, hallgassuk meg! – mondtam lelkesen.

– Art, ez nem nekünk való – válaszolta Edith.

– Na, Edie, csak hallgassuk meg!

Az összejövetel után jelentkezési lapokat osztottak ki a Gileád Iskolára.

– Töltsük ki mi is! – bíztattam a feleségemet.

– Na de Art, mi lesz a családunkkal?

Másfél évvel a kongresszus után részt vettünk a Gileád Iskolán, és Dél-Amerikába, Ecuadorba kaptuk a megbízatásunkat.

Talán már ki is találtad a feleségemmel folytatott beszélgetésből, hogy elég dinamikus egyéniség voltam, és úgy gondolkodtam, hogy minden csak elhatározás kérdése. Edith viszont szelíd és szerény volt. Pennsylvaniában (USA) nőtt fel, egy Elizabeth nevű településen. Soha sem volt még távol az otthonától, és külföldivel sem találkozott. Ezért nehéz volt otthagynia a családot. Ennek ellenére teljes szívvel elfogadta a külföldi megbízatást. 1954-ben érkeztünk Ecuadorba, és azóta is itt szolgálunk misszionáriusként. Az itt töltött éveink alatt rengeteg jó dologban volt részünk. Elmeséljek néhányat?

Szép emlékek

Az első megbízatásunk a fővárosba, Quitóba szólt, amely 9000 láb (2850 méter) magasan fekszik az Andokban. Két napba telt, mire vonattal és teherautóval eljutottunk oda a part menti Guayaquil nevű városból. Ma ezt az utat 30 perc alatt meg lehet tenni repülővel! Quitóban négy emlékezetes évet töltöttünk. Majd 1958-ban egy másik jó dolog történt velünk: megbíztak a körzetmunkával.

Akkoriban csak két kis körzet volt az egész országban. Így a gyülekezetek látogatása  mellett az év során sok hetet tudtunk prédikálással tölteni a kis indián falvakban, a pueblókban, ahol egyetlen Tanú sem élt. A szálláshelyek kicsik voltak, többnyire egy ablak nélküli helyiségből álltak, egyetlen ággyal. Egy fából készült utazóládát vittünk magunkkal, melyben petróleumfőző, fazék, tányérok, lepedők, szúnyogháló, a ruháink, régi újságok és egyéb holmik voltak. Az újságpapírt arra használtuk, hogy betömjük vele a réseket a falakon, hogy egy kicsit megnehezítsük a patkányok dolgát a bejutásban.

Bár sötét és ütött-kopott szobákban laktunk, de annál szebb emlékeink vannak az esti beszélgetéseinkről. Az ágyon ücsörögve ettük egyszerű vacsoránkat, melyet a petróleumfőzőnkön készítettünk el, s közben beszélgettünk. Időnként a feleségem arra használta fel ezeket a nyugodt perceket, hogy tapintatosan megemlítse, hogyan fejezhettem volna ki magamat másként, amikor a szolgálatunk során meglátogattuk a testvéreket. Ugyanis a heves természetem miatt gyakran előfordult velem, hogy gondolkodás nélkül kimondtam valamit. Hallgattam rá, így a látogatásaim buzdítóbbak lettek. Amikor pedig meggondolatlanul rosszat mondtam valakiről, ő nem ment bele a beszélgetésbe. Így megtanultam, hogy mindig pozitívan gondolkodjak a testvéreimről. Esténként többnyire arról beszélgettünk, amit Az Őrtorony folyóiratból tanultunk, és hogy milyen tapasztalataink voltak az aznapi szántóföldi szolgálatban. És milyen rendkívüli tapasztalatok voltak ezek!

Sikerült megtalálnunk Carlost

Nyugat-Ecuadorban, Jipijapa városában megkaptuk egy érdeklődő nevét, de csak a nevét, a címét nem. Úgy hívták, hogy Carlos Mejía. Amikor reggel kiléptünk a bérelt szobánkból, nem tudtuk, hol kezdjünk a keresésébe, így hát találomra elindultunk az egyik irányba. Az előző esti heves esőzések miatt kerülgetnünk kellett a sok sáros gödröt. A feleségem előtt mentem, amikor egyszer csak kétségbeesett kiáltást hallottam a hátam mögül: „Art!” Megfordultam, és láttam, hogy Edie térdig érő, fekete sárban áll. A jelenet annyira humoros volt, hogy biztosan nevettem volna, ha nem látom a könnyes arcát.

Ki tudtam húzni a sárból, de a cipője beleragadt. Egy fiú és egy lány figyelt minket, ezért odaszóltam nekik: „Kereshettek egy kis pénzt, ha kiszeditek a cipőt a sárból.” A cipő egy szempillantás alatt kint is volt, de Edie-nek még meg kellett valahol mosakodnia. A gyerekek anyja szemtanúja volt a történteknek, és behívott minket az otthonukba, ahol segített a feleségemnek megmosni a lábát, a gyerekek pedig megtisztították a koszos cipőjét. Mielőtt távoztunk volna, ismét történt velünk egy jó dolog. Megkérdeztem a háziasszonytól, hogy nem ismer-e véletlenül egy Carlos Mejía nevű férfit. Az asszony tekintetéből látszott, hogy igen meglepődött, és ezt mondta: „Hiszen ő a férjem!” Idővel bibliatanulmányozás indult velük, és végül a család minden tagja megkeresztelkedett. Évekkel később Carlos, a felesége és ketten a gyerekeik közül különleges úttörők lettek.

Viszontagságos utazás, szívélyes vendéglátás

A körzetmunkában volt egy pár viszontagságos utunk. Utaztunk busszal, vonattal, teherautóval, fatörzsből kivájt kenuval, és kisrepülőgéppel is. Egyszer John McLenachan, aki kerületfelvigyázóként szolgált, és felesége, Dorothy elkísértek minket a kolumbiai határhoz közel eső halászfalvakba prédikálni. Egy farmotorral felszerelt fakenuval utaztunk. Akkora méretű cápák úsztak mellettünk, mint a kenu! Még a kenut irányító tapasztalt vezetőnk is megijedt, amikor látta a cápák méretét, ezért gyorsan közelebb vitt minket a parthoz.

Bár voltak nehézségek a körzetmunkában, nagyon is megérte a fáradságot. Csodálatos,  vendégszerető testvérekkel ismerkedtünk meg. Sokszor azok a családok, akik vendégül láttak minket, ragaszkodtak hozzá, hogy naponta háromszor is együnk, míg ők csak egyszer ettek. Ahhoz is ragaszkodtak, hogy a házban lévő egyedüli ágyon mi aludjunk, míg ők a földön aludtak. A feleségem gyakran mondta: „Ezek a drága testvérek és testvérnők segítettek megértenem, hogy valójában milyen kevés is elég a megélhetéshez.”

„Nem akarjuk, hogy bármi is visszatartson minket”

1960-ban egy újabb jó dolog történt velünk: meghívtak minket, hogy szolgáljunk a guayaquili fiókhivatalban. Egy közeli gyülekezethez voltunk beosztva. Míg én adminisztratív munkát végeztem a fiókhivatalban, Edith továbbra is a szántóföldi szolgálatban vett részt. Sosem gondoltam azt, hogy az irodai munka nekem való, és némileg alkalmatlannak is tartottam magam rá, de ahogy a Héberek 13:21 mondja, Isten ’felszerel minket minden jóval az akaratának cselekvésére’. Két évvel később meghívtak egy tíz hónapos Gileád-tanfolyamra, melyet a brooklyni Bételben tartottak, New Yorkban. Ebben az időben a feleségektől azt kérték, hogy maradjanak a megbízatási helyükön. A feleségem kapott egy levelet Brooklynból. Azt kérték tőle, hogy alaposan gondolja át, hajlandó lenne-e beleegyezni, hogy a férje távol legyen tőle tíz hónapig.

Válaszlevelében Edith ezt írta: „Biztos vagyok abban, hogy ezt egyáltalán nem lesz könnyű megtenni, de mindketten tudjuk, hogy Jehova segíteni fog, akármilyen nehézséggel kelljen is szembenéznünk . . . Nem akarjuk, hogy bármi is visszatartson minket attól, hogy elfogadjunk egy kiváltságot, és nem szeretnénk lemondani semmiről sem, ami hozzájárulhat ahhoz, hogy jobb minőségben lássuk el a feladatainkat.” Mialatt Brooklynban voltam, minden héten kaptam levelet a feleségemtől.

Szolgálat hűséges hittársak oldalán

1966-ban egészségi problémák miatt Edith és én visszatértünk Quitóba, ahol ismét a misszionáriusi szolgálatunkat végeztük a helyi testvérekkel vállvetve. A feddhetetlenség rendkívüli példái voltak ők!

Egy hűséges testvérnőnek nem hívő férje volt, aki gyakran megverte őt. Egyik reggel, hat órakor valaki felhívott minket telefonon, hogy szóljon, a férj ismét megverte a testvérnőt. Azonnal odarohantam. Amikor megláttam őt, alig hittem a szememnek. Az ágyban feküdt, a testén zúzódásokkal, és mindene fel volt dagadva. A férje addig verte őt egy seprűnyéllel, amíg az ketté nem tört. Később, még aznap, otthon találtam a férjét, és megmondtam neki, hogy gyáva dolog volt, amit tett. Nem győzött mentegetőzni.

Az 1970-es évek elején javult az egészségi állapotom, és folytatni tudtuk a körzetmunkát. Ibarra városa is a körzetünkhöz tartozott. Amikor az 50-es évek végén ellátogattunk ebbe a városba, még csak két Tanú lakott ott,  egy misszionárius és egy helyi testvér. Ezért már alig vártuk, hogy megismerhessük a sok új testvért és testvérnőt, aki időközben csatlakozott a gyülekezethez.

Az első ottani összejövetelen, amelyen jelen voltunk, Rodrigo Vaca testvér egy olyan programot tartott meg az emelvényről, amelyben a hallgatóság is közreműködhetett. Valahányszor feltett egy kérdést, ahelyett hogy a testvérek jelentkeztek volna, bekiabáltak: „Yo, yo!” („Engem, engem!”) Edith-tel megrökönyödve néztünk egymásra. „Mi folyik itt?” – gondoltam magamban. Később megtudtuk, hogy Vaca testvér vak, de felismeri a gyülekezet tagjainak a hangját. Ő egy olyan pásztor, aki valóban ismeri a nyáját! Arra emlékeztetett ez minket, amit Jézus mondott a János 10:3, 4, 14-ben arról, hogy a Jó Pásztor és a juhok nagyon jól ismerik egymást. Ma Ibarrában hat spanyol és egy kicsua nyelvű, valamint egy jelnyelvű gyülekezet van. Vaca testvér továbbra is hűségesen szolgál vénként és különleges úttörőként.

Hálásak vagyunk Jehova jóságáért

1974-ben Jehova ismét jó volt hozzánk. Újra meghívtak a Bételbe, ahol megint adminisztratív munkával bíztak meg, később pedig a fiókbizottság tagja lettem. Edith először a konyhán dolgozott, majd irodai munkát kapott, a mai napig ő látja el a postázási feladatokat.

Az évek során örömünkre szolgált, hogy Gileád-misszionáriusok százait üdvözölhettük. Ezek a testvérek az érettségükkel és a buzgalmukkal erősítik a gyülekezeteket, ahol szolgálnak. Az is buzdító a számunkra, hogy testvérek és testvérnők ezrei jöttek több mint 30 országból, hogy itt szolgáljanak. Nagyon nagy hatással van ránk az önfeláldozó szellemük! Sokan eladták az otthonukat és a vállalkozásukat, hogy idejöjjenek, mivel olyan helyen szerettek volna szolgálni, ahol nagy szükség van Királyság-prédikálókra. Autót vettek, hogy a távoli, eldugott helyeken is tudjanak prédikálni, új gyülekezeteket alapítottak, és Királyság-termek építésében segítettek. Sok egyedülálló testvérnő jött külföldről, hogy itt végezzen úttörőszolgálatot. Igazán elmondható róluk, hogy buzgó és rátermett szolgák!

Igen, tényleg sok jó dologban volt részem Isten szolgálatában az évek során. Ezek közül a legértékesebb a Jehovával ápolt kapcsolatom. Azért is hálás vagyok, hogy Jehova adott nekem egy „segítőt” (1Móz 2:18). Amikor visszatekintek az együtt töltött 69 évünkre, a Példabeszédek 18:22 jut eszembe, ahol ez áll: „Jó feleséget talált valaki? Jó dologra lelt”. Edith társasága mindig is sok örömet szerzett nekem. Nagyon sok mindenben a segítőtársamnak bizonyult. És szerető gyermekként bánt az édesanyjával is. Attól a naptól kezdve, hogy megérkeztünk Ecuadorba, a feleségem minden héten küldött egy levelet az édesanyjának, egészen 1990-ig. Ekkor hunyt el az édesanyja, 97 éves korában.

Most 90 éves vagyok, Edith pedig 89. Nagyon nagy kincsnek tartjuk, hogy mintegy 70 személynek segíthettünk megismerni Jehovát. Milyen jó, hogy 60 évvel ezelőtt kitöltöttük azokat a jelentkezési lapokat a Gileád Iskolára! Ennek a döntésünknek köszönhetően az életünk tele volt jó dolgokkal.

[Kép a 29. oldalon]

1958-ban a New York-i Yankee Stadionban misszionáriusokkal, akikkel együtt végeztünk a Gileádon

[Kép a 31. oldalon]

Meglátogatunk egy Tanú-családot a körzetmunkában, 1959

[Kép a 32. oldalon]

Az ecuadori fiókhivatalban, 2002