Féltem a haláltól, de most már a ’bőséges életet’ várom

Piero Gatti elmondása alapján

A TOMPA dübörgés egyre hangosabb és hangosabb lett. Ezt a szirénák vijjogása követte, ami arra figyelmeztette az embereket, hogy keressenek fedezéket. Majd bombák süvítettek, pusztítást hozva, és egy félelmet keltő, fülsüketítő dörrenés hallatszott.

Mindez Milánóban történt, Olaszországban 1943/44-ben. Fiatal katonaként a csapatommal ott állomásoztunk. Gyakran kaptam parancsba, hogy szedjem össze a lebombázott légvédelmi óvóhelyeken bennrekedt emberek maradványait, akiket betemetett a törmelék. A holttestek felismerhetetlenek voltak, szó szerint darabokra szakadtak szét. És nemcsak mások halálát láttam közelről, néha engem is csak egy hajszál választott el a haláltól. Ilyenkor imádkoztam, azt ígérve Istennek, hogy ha túlélem ezt az öldöklést, akkor az akaratát fogom tenni.

Megszabadulok a haláltól való félelemtől

A svájci határhoz közel, egy olaszországi faluban nőttem fel, mely Comótól körülbelül 10 kilométerre fekszik. Már egészen fiatalon szembe kellett néznem a gyásszal és a halálfélelemmel. Két nővéremet is elvitte a spanyolnátha. Majd 1930-ban, amikor még csak hatéves voltam, édesanyám, Luigia is meghalt. Mivel katolikusként nőttem fel, követtem a vallási előírásokat, és minden héten elmentem a misére. De csak évekkel később történt egy borbélynál – nem pedig egy templomban –, hogy megszabadultam a félelmemtől.

A II. világháborúban, 1944-ben a halál nagy aratást végzett. Olasz katonák tízezrei menekültek a háborús övezetből a semleges Svájcba, én is köztük voltam. Érkezésünkkor menekülttáborokban helyeztek el minket. Engem az ország északkeleti részén található Steinach közelében lévő táborba küldtek. Itt bizonyos mértékű szabadságnak örvendtünk. A steinachi borbélynak átmenetileg segítségre volt szüksége az üzletében. Csupán egy hónapig éltem ott, és dolgoztam vele, de ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy egy olyan ismeretséget kössek, amely megváltoztatta az életemet.

A borbély vendégei között volt Adolfo Tellini, egy Svájcban élő olasz férfi, aki Jehova Tanúja volt. Azelőtt sosem hallottam erről a csoportról, ami nem meglepő, hisz akkoriban még csak 150 Tanú volt egész Olaszországban. Adolfo beszélt nekem a csodálatos bibliai igazságokról, arról az ígéretről, hogy békének és ’bőséges életnek’ örvendhetünk majd (Ján 10:10; Jel 21:3, 4). A hír, miszerint nem lesz háború és halál, lenyűgözött. Miután visszamentem a menekülttáborba, megosztottam ezt a reménységet egy másik olasz fiatallal, Giuseppe Tubinival, akire ez szintén nagy hatással volt. Adolfo és más Tanúk újra és újra meglátogattak minket a táborban.

Adolfo elvitt engem a Steinachtól körülbelül 10 kilométerre fekvő Arbonba, ahol a Tanúk egy  kis csoportja olasz nyelven tartott összejöveteleket. Annyira fellelkesített az, amit ott hallottam, hogy a következő héten is elmentem oda gyalog. Később egy kongresszuson is részt vettem, amit a Tanúk Zürichben rendeztek meg egy kongresszusi teremben. Különösen nagy hatást gyakorolt rám egy diafilm-bemutató, mely a haláltáborokat mutatta be. Némelyik képen azt lehetett látni, hogy halomban hevertek a holttestek. Megtudtam, hogy sok német Tanú halt meg a hitéért. Ezen a kongresszuson találkoztam Maria Pizzatóval. Az olasz fasiszta hatóságok 11 évre ítélték el a Jehova Tanújaként végzett tevékenységéért.

Amikor a háború véget ért, visszatértem Olaszországba, és csatlakoztam a Comóban lévő kis gyülekezethez. Nem folytattak velem rendszeres bibliatanulmányozást, de az alapvető bibliai igazságokkal tisztában voltam. Maria Pizzato is ehhez a gyülekezethez tartozott. Beszélt nekem arról, hogy milyen fontos megkeresztelkedni, és meghívott, hogy menjek el vele Marcello Martinellihez, aki a Sondrio környékén lévő Castione Andevennóban lakott. Marcello egy hűséges felkent testvér volt, akit 11 évre ítélt el a diktatórikus rezsim. 80 kilométert kellett bicikliznem ahhoz, hogy meglátogathassam őt.

Marcello a Bibliát felhasználva magyarázta el, hogy mi a követelménye annak, hogy valaki megkeresztelkedhessen. Ezt követően imádkoztunk, majd az Adda folyóhoz mentünk, ahol megkeresztelkedtem. Ekkor 1946 szeptemberét írtuk. Ez aztán egy igazán különleges nap volt! Annyira izgalomba hozott az a döntésem, hogy Jehovát fogom szolgálni, és az, hogy végre van egy szilárd reménységem, hogy szinte észre sem vettem este, hogy aznap 160 kilométert bicikliztem!

1947 májusában Milánóban volt megtartva a háború utáni első kongresszus Olaszországban. Közel 700-an vettek részt rajta, köztük olyanok, akik túlélték a fasiszta üldözést. Valami szokatlan történt ezen a kongresszuson. Giuseppe Tubini, akinek még a menekülttáborban tanúskodtam, tartotta a keresztelkedési beszédet, amelyet követően ő maga is megkeresztelkedett!

Ezen a kongresszuson abban a kiváltságban is részem volt, hogy találkozhattam Nathan Knorr testvérrel a brooklyni Bételből. Giuseppét és engem arra buzdított, hogy áldozzuk az életünket Isten szolgálatára. Úgy döntöttem, hogy egy hónapon belül elkezdem a teljes idejű szolgálatot. Amikor hazaérkeztem, közöltem a családommal a döntésemet, persze mindannyian le akartak róla beszélni. Ám, én eltökélt voltam. Egy hónappal később el is kezdtem a szolgálatot a milánói Bételben. Akkoriban négy misszionárius szolgált ott: Giuseppe (Joseph) Romano, és a felesége, Angelina; Carlo Bananti, és a felesége, Costanza. A család ötödik tagja Giuseppe Tubini volt, aki nemrég csatlakozott hozzájuk, én pedig a hatodik családtag lettem.

Egy hónap Bétel-szolgálat után kineveztek körzetfelvigyázónak. Én voltam az első olyan körzetfelvigyázó, aki Olaszországban is született. George Fredianelli testvér, az első misszionárius, aki 1946-ban érkezett az Egyesült Államokból Olaszországba, már az utazómunkában volt ekkor. Miután néhány héten át képzésben részesített, egymagam folytattam ezt a kalandokkal teli szolgálatot. Élénken él még az emlékezetemben az első gyülekezet, amelyet Faenzában meglátogattam. Akármilyen hihetetlen, de előtte még sohasem tartottam előadást gyülekezet előtt! Ennek ellenére arra buzdítottam a jelenlévőket, köztük sok fiatalt, hogy gondolkodjanak el, tudnák-e végezni a teljes idejű szolgálatot. A későbbiekben néhányan ezek közül a fiatalok közül nagy felelősséggel járó megbízatásokat láttak el az olasz szántóföldön.

Ezzel egy izgalmas élet vette kezdetét az utazómunkában. Az életem tele volt meglepetésekkel, változásokkal, nehézségekkel, ugyanakkor sok örömmel is. A testvérektől nagyon sok szeretetet kaptam.

Vallási helyzet a háború utáni Olaszországban

Hadd mondjak el néhány dolgot arról, hogy milyen volt akkoriban a vallási helyzet Olaszországban. Vitathatatlanul a katolikus egyházé volt a vezető szerep. Bár már 1948-ban egy új  alkotmány lépett életbe, de csak 1956-ban helyezték hatályon kívül azt a fasiszta törvényt, amely megakadályozta a Tanúkat a szabad prédikálásban. A papság nyomására gyakran fordult elő, hogy félbeszakították a körzetkongresszusokat. Viszont néhány esetben a papság erőfeszítései csúfos kudarcot vallottak. Az egyik ilyen eset 1948-ban történt Sulmonában, egy közép-olaszországi kisvárosban.

A kongresszust egy színházban tartottuk. Vasárnap délelőtt én voltam az ülésszakelnök, és Giuseppe Romano tartotta a nyilvános előadást. Az akkori viszonyokhoz képest a hallgatóság óriási volt. Noha az egész országban nem volt összesen 500 hírnök, a színházban mégis 2000 ember gyűlt össze. Az előadás után a hallgatóságból egy fiatal férfi, akit a vele lévő két pap biztatott fel, felugrott a színpadra. Azzal a szándékkal, hogy zavart keltsen, teli torokból üvölteni kezdett. Én azonnal ezt mondtam neki: „Ha van valami mondanivalója, béreljen ki egy termet, és ott azt mondhat, amit akar.” Nem sikerült hatással lennie a hallgatóságra, amely a nemtetszését kifejezve elnyomta a fiatalember hangját. Erre ő leugrott a színpadról, és eltűnt.

Azokban a napokban az utazás eléggé kalandos volt. Időnként gyalogosan, biciklivel, ütött-kopott, zsúfolt buszokkal vagy vonattal mentem egyik gyülekezettől a másikba. Előfordult, hogy egy istállóban vagy egy szerszámos bódéban szállásoltak el. A háború még csak nemrégiben ért véget, ezért az olaszok többsége szegénységben élt. Csak kevés testvér volt, és alig volt valamijük. De ettől még Jehova szolgálata ugyanolyan csodálatos volt.

Képzés a Gileádon

1950-ben Giuseppe Tubinit és engem meghívtak, hogy vegyünk részt a misszionáriusokat képző Gileád Iskola 16. osztályán. Már az elején rájöttem, hogy nehéz lesz megtanulnom angolul. Mindent beleadtam, de ez egy valódi próba volt nekem. Az egész Bibliát el kellett olvasnunk angolul. Volt, hogy kihagytam az ebédet, és a hangos olvasást gyakoroltam. Aztán eljött az idő, hogy előadást kellett tartanom. Olyan élénken emlékszem az oktató megjegyzésére, mintha csak tegnap mondta volna: „A gesztikulálásod és a lelkesedésed kiváló, de teljesen érthetetlen az, ahogy angolul beszélsz.” Ennek ellenére sikerült elvégeznem a képzést. Az iskola végén Giuseppének és nekem Olaszországba szólt a megbízatásunk. Ennek a további képzésnek köszönhetően mindketten képesítettebbek voltunk a testvéreink szolgálatára.

1955-ben feleségül vettem Lidiát. Hét évvel korábban, amikor megkeresztelkedett, én tartottam a keresztelkedési beszédet. Édesapja Domenico,  egy nagyon kedves testvér volt, akit a fasiszta rendszer üldözött, és háromévi száműzetésre ítélt, de ennek ellenére sikerült mind a hét gyermekének segítenie, hogy elfogadja az igazságot. Lidia is az igazság egyik igazi harcosa volt. Háromszor is bíróság elé állították, mikor még nem ismerték el törvényesen a házról házra végzett prédikáláshoz való jogunkat. Hat évvel a házasságkötésünk után megszületett az első gyermekünk, Beniamino. 1972-ben született még egy fiunk, Marco. Nagyon örülök annak, hogy mind a ketten, a családjukkal együtt, buzgón szolgálják Jehovát.

Továbbra is aktívan Jehova szolgálatában

Boldog életem során, mialatt másokat szolgáltam, sok emlékezetes élménnyel gazdagodtam. Például az 1980-as évek elején apósom levelet írt Olaszország akkori köztársasági elnökének, Sandro Pertininek. A fasiszta uralom alatt mindkettőjüket a Ventotene szigetre száműzték, ahol a rendszer ellenségeinek tartott személyeket őrizték. Apósom találkozót kért az elnöktől, mivel szeretett volna tanúskodni neki. Amikor eleget tettek a kérésének, elkísértem őt, és szívélyesen fogadtak minket. Egyáltalán nem ehhez a bánásmódhoz voltunk hozzászokva. Az elnök barátságosan megölelte az apósomat. Ezt követően beszéltünk neki a hitünkről, és adtunk neki a kiadványainkból.

1991-ben, miután 44 évig utazófelvigyázóként szolgáltam, abbahagytam a körzetmunkát. Ez idő alatt Olaszország egészét bejártam, hogy meglátogassam a gyülekezeteket. Az ezt követő négy évben kongresszusiterem-felvigyázóként szolgáltam, de egy súlyos betegség miatt le kellett mondanom a fokozott tevékenységről. Ám Jehova ki nem érdemelt kedvességének köszönhetően még mindig a teljes idejű szolgálatban lehetek. Megpróbálom a tőlem telhető legjobbat nyújtani a jó hír prédikálásában és tanításában, jelenleg is vezetek néhány bibliatanulmányozást. A testvérek még mindig azt mondják, hogy amikor előadást tartok, kitörő lelkesedés figyelhető meg rajtam. Hálás vagyok Jehovának, amiért az évek során meg tudtam őrizni a lendületemet.

Fiatalként teljes mértékben eluralkodott rajtam a halálfélelem, de a pontos bibliai ismeret szilárd reményt adott az örök életre, vagyis a ’bőséges életre’, ahogyan Jézus nevezte (Ján 10:10). Ez az, amit már nagyon várok, azt, hogy teljes életet élhessek békében, biztonságban, és boldogságban, ahol Jehova rengeteg áldását élvezhetem. Bárcsak mindannyian tiszteletet szereznénk szerető Teremtőnknek, akinek a nevét viselhetjük! (Zsolt 83:18).

[Térkép a 22–23. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

SVÁJC

BERN

Zürich

Arbon

Steinach

OLASZORSZÁG

RÓMA

Como

Milánó

Adda

Castione Andevenno

Faenza

Sulmona

Ventotene

[Kép a 22. oldalon]

Utazunk a Gileádra

[Kép a 22. oldalon]

Giuseppével a Gileádon

[Kép a 23. oldalon]

Az esküvőnk napján

[Kép a 23. oldalon]

Drága feleségemmel, aki már több mint 55 éve mellettem van