A bibliaolvasás erőt adott egész életemben

Marceau Leroy elmondása alapján

„KEZDETBEN teremtette Isten az eget és a földet.” Ezekkel a szavakkal kezdődött a könyv, melyet a szobámba bezárkózva olvastam. Miért kellett titokban olvasnom? Mert édesapám, egy megrögzött ateista, biztosan nem örült volna, ha a kezemben látja ezt a könyvet: a Bibliát.

Most olvastam először a Bibliát, és a Mózes első könyve bevezető szavainak a hatására óriási felismerésre jutottam. Végre megértettem, hogy miért működnek olyan összhangban egymással a fizikai törvények, ami mindig is lenyűgözött. Nem tudtam letenni a könyvet, este nyolctól hajnali négyig egyfolytában olvastam. Így kezdődött, hogy szokásom lett mindennap olvasni Isten Szavát. Hadd meséljem el, hogy a Biblia olvasása hogyan adott erőt egész életem során.

„Mindennap kell majd olvasnod!”

1926-ban születtem egy észak-franciaországi kis faluban, Vermelles-ben, ahol szenet bányásztak. A második világháború idején a szén nagyon fontos volt az ország számára. Mivel bányász voltam, mentesültem a katonai szolgálat alól. Ám jobb életre vágytam, ezért elektronikát és villamosságot kezdtem tanulni. Ekkor fedeztem fel, hogy milyen összhangban működnek egymással a fizikai törvények. Huszonegy éves voltam, amikor megkaptam az első Bibliámat. Az egyik osztálytársam adta nekem, ezekkel a szavakkal: „Ezt a könyvet érdemes elolvasnod.” Mire a végére értem, meggyőződtem arról, hogy a Biblia Isten Szava, vagyis az ő üzenete az emberiségnek.

Azt gondoltam, hogy az ismerőseim is szívesen olvasnák a Bibliát, ezért beszereztem nyolc darabot belőle. Nagy megdöbbenésemre ők inkább gúnyolódtak, és nyersen reagáltak. Babonás rokonaim ezzel ijesztgettek: „Ha egyszer elkezded olvasni ezt a könyvet, mindennap kell majd olvasnod!” Mégis így tettem, és soha nem bántam meg. Azóta is naponta olvasom a Bibliát.

Mivel néhány ismerősöm látta, hogy mennyire érdekel a Biblia, nekem adták azokat a kiadványokat, melyeket Jehova Tanúitól kaptak. Az olyan füzetek, mint például az Egy világ, egy kormányzat (One World, One Government; a képen a francia nyelvű füzet látható) *, elmagyarázták, hogy miért mondja a Biblia azt, hogy Isten Királysága az egyedüli remény az emberiség számára (Máté 6:10). Ezeknek köszönhetően megerősödött az elhatározásom, hogy másokkal is megosztom a reménységemet.

 Egy gyerekkori barátom, Noël az elsők között volt, aki elfogadott tőlem egy Bibliát. Gyakorló katolikusként megszervezett egy találkozót egy férfival, aki papnak tanult. Nagyon féltem. De már tudtam a Zsoltárok 115:4–8-ból és a Máté 23:9, 10-ből, hogy Isten elítéli a bálványok használatát az imádatban, és azt is, hogy a papokat vallási címekkel illetik. Ez bátorságot öntött belém, hogy megvédjem az újonnan talált hitemet. A beszélgetés eredményeképpen Noël elfogadta az igazságot, és mind a mai napig hűséges Tanú.

Meglátogattam a nővéremet is. A férjének spiritiszta könyvei voltak, és démonok zaklatták. Bár először gyengének éreztem magam, de az olyan bibliaversek, mint a Héberek 1:14 biztosítottak arról, hogy Jehova angyalai támogatnak engem. Miután a sógorom követte a bibliai alapelveket, és megvált mindentől, ami kapcsolatban állt az okkultizmussal, sikerült megszabadulnia a démoni befolyástól. A nővéremmel együtt mindketten buzgó Tanúk lettek.

1947-ben egy amerikai Tanú, Arthur Emiot csöngetett be hozzám. Nagyon megörültem neki, és megkérdeztem tőle, hogy a Tanúk hol tartják az összejöveteleiket. Elmondta, hogy van egy csoport Liévin-ben, nagyjából 10 kilométerre tőlünk. Akkoriban még nemigen lehetett kerékpárt venni, ezért hónapokig gyalog tettem meg oda-vissza az utat. Ekkor már nyolc éve betiltás alatt volt Jehova Tanúi tevékenysége Franciaországban. Az egész országban csak 2380 Tanú volt, köztük sok lengyel bevándorló. Ám 1947. szeptember 1-jén újra hivatalosan elismerték a tevékenységünket az országban. A fiókhivatal ismét működni kezdett Párizsban, a Villa Guibert-ben. Mivel egyetlen úttörő sem volt Franciaországban, 1947 decemberében az Informátor (most Királyság-szolgálatunk) felhívást közölt, mely arra buzdította a testvéreket, hogy vállaljanak általánosúttörő-szolgálatot. Ez akkoriban havonta 150 óra prédikálást jelentett. (1949-ben 100 órára csökkentették a követelményt.) Teljes mértékben egyetértettem Jézusnak a János 17:17-ben feljegyzett szavaival: „a te szavad igazság”, ezért 1948-ban megkeresztelkedtem, és 1949 decemberében elkezdtem az úttörőszolgálatot.

A börtönből vissza Dunkerque-be

Az első megbízatásom Agen-ba, Dél-Franciaországba szólt, de nem sokáig lehettem ott. Mivel eljöttem a bányából, katonai szolgálatra köteleztek. Ám én megtagadtam ezt, ezért börtönbe zártak. Habár nem tarthattam magamnál Bibliát, sikerült szereznem néhány lapot a Zsoltárok könyvéből. Az olvasásuk erőt adott nekem. Mikor kiengedtek a börtönből, választanom kellett, hogy folytatom-e a teljes idejű szolgálatot, vagy inkább letelepedek valahol. Ismét a bibliaolvasás segített döntenem. Mélyen elgondolkodtam Pál következő szavain: „Mindenre megvan az erőm annak köszönhetően, aki erőt ad nekem” (Fil 4:11–13). Így hát elhatároztam, hogy folytatni fogom az úttörőszolgálatot. 1950-ben egy új megbízatást kaptam Dunkerque-be, abba a városba, ahol korábban már prédikáltam.

Megérkezésemkor semmim sem volt. A várost a II. világháborúban szinte teljesen lerombolták, ezért nagyon nehéz volt szállást találni. Meglátogattam egy családot, melynek régebben prédikáltam, és a háziasszony nagyon megörült nekem. Így kiáltott: „Ó, Leroy úr, hát kiengedték! A férjem mindig azt mondja, ha több olyan ember lenne, mint maga, akkor sosem lett volna háború.” Volt egy fogadójuk, és felajánlották, hogy ott maradhatok, amíg el nem kezdődik az üdülési szezon. Még ugyanazon a napon Arthur Emiot bátyja, Evans * munkát ajánlott nekem. Tolmács volt a kikötőben, és éjjeliőrt keresett egy hajóra. Bemutatott az egyik tisztnek. A börtönbüntetésem után csontsovány voltam. Miután Evans elmagyarázta a tisztnek, hogy mi az oka ennek, ő azt mondta, hogy nyugodtan szolgáljam ki magam a hűtőből. Egy nap alatt lett szállásom, munkám és élelmem! Megerősödött  a bizalmam Jézus szavaiban, melyek a Máté 6:25–33-ban vannak feljegyezve.

Amikor az üdülési szezon megkezdődött, az úttörőtársammal, Simon Apolinarskival másik szálláshelyet kellett keresnünk, mégis úgy döntöttünk, hogy nem adjuk fel a megbízatásunkat. Felajánlották nekünk, hogy aludhatunk egy régi lóistállóban, szalmazsákokon. A szolgálattal töltöttük napjainkat. Tanúskodtunk az istálló tulajdonosának is, és később ő lett az egyike annak a sok embernek, aki elfogadta az igazságot. Röviddel ezután megjelent a helyi újságban egy cikk, mely arra figyelmeztette Dunkerque lakóit, hogy „Jehova Tanúi elözönlötték a vidéket”. Pedig akkoriban csak nagyon kevés Tanú volt a környéken: Simon, én meg egy maroknyi hírnök. Bár próbák alatt álltunk, erőt merítettünk abból, hogy elmélkedtünk a reménységünkön, és azon, hogy Jehova hogyan gondoskodott már eddig is rólunk. 1952-ben, amikor új megbízatást kaptam, már körülbelül 30 hírnök volt Dunkerque-ben.

Erőt kaptam az új feladatokhoz

Egy rövid ideig Amiens városában tartózkodtam, majd kineveztek különleges úttörőnek Boulogne-Billancourt-be, Párizs egyik külvárosába. Sok bibliatanulmányozást vezettem, és többen közülük később teljes idejű szolgák és misszionáriusok lettek. Egy fiatalember, Guy Mabilat elfogadta az igazságot, és idővel körzetfelvigyázóként, azután pedig kerületfelvigyázóként szolgált. Később ő lett a nyomda építésének felvigyázója a Párizstól mintegy 100 kilométerre lévő Louviers-ben, ahol napjainkban a Bétel működik. Mivel a szolgálatom során gyakran beszéltem a Bibliáról, Isten Szava a szívembe vésődött. Ez nagy örömmel töltött el, és segített jobb tanítónak lennem.

Nagyon meglepődtem, amikor 1953-ban kineveztek körzetfelvigyázónak Elzász-Lotaringiába. Ezt a területet 1871 és 1945 között kétszer is Németországhoz csatolták. Így aztán meg kellett tanulnom egy kicsit németül. Abban az időben, amikor megkezdtem a körzetmunkát azon a vidéken, még csak elvétve volt autó, televízió, írógép, és egyáltalán nem volt tranzisztoros rádió és számítógép. Az életem mégsem volt unalmas és egyhangú. Épp ellenkezőleg, ez volt életem egyik legörömtelibb időszaka. Akkoriban kevesebb figyelemelterelő dolog volt, mint ma, ezért könnyebb volt megfogadni a Biblia tanácsát, hogy legyen „egyszerű” a szemünk (Máté 6:19–22).

Az 1955-ben Párizsban megtartott „Győzedelmes Királyság” jeligéjű kongresszus felejthetetlen volt a számomra. Ott találkoztam Irène Kolanskival, aki egy évvel korábban kezdte el a teljes idejű szolgálatot, mint én, és aki később a feleségem lett. A szülei lengyel származásúak voltak, és már régóta buzgón szolgálták Jehovát. Adolf Weber tanúskodott nekik  Franciaországban. Ő korábban Russell testvér kertésze volt, és azért jött Európába, hogy hirdesse a jó hírt. Irène-nel 1956-ban kötöttünk házasságot, és együtt folytattuk a körzetmunkát. Már hosszú évek óta nagyszerű segítőtársam.

Két évvel később egy újabb meglepetés ért: kineveztek kerületfelvigyázónak. Mivel kevés képesített testvér volt, körzetfelvigyázóként is meglátogattam néhány gyülekezetet. Milyen mozgalmas időszak volt! Amellett, hogy havonta 100 órát prédikáltam, minden héten tartottam előadásokat, meglátogattam három könyvtanulmányozási csoportot, ellenőriztem a feljegyzéseket, valamint jelentéseket írtam. Hogyan tudtam időt szakítani Isten Szavának olvasására? Csak egyetlen módot láttam erre: kivágtam a lapokat egy régi Bibliából, és néhányat magammal vittem. Ha várnom kellett valakire, elővettem őket, és olvastam. Ez a néhány felfrissítő perc, melyet a Biblia olvasásával töltöttem, segített kitartanom a megbízatásomban.

1967-től Irène-nel a Bétel-család állandó tagjai lettünk Boulogne-Billancourt-ben. A szolgálati osztályra kerültem, és több mint 40 éve kiváltságom ott szolgálni. A munkám egyik élvezetes része, hogy bibliai kérdésekre válaszolhatok levélben. Mennyire boldoggá tesz, hogy mélyre áshatok Isten Szavában, és részt vehetek „a jó hír védelmezésében”! (Fil 1:7). Az is nagy örömet szerez, hogy időnként az én kiváltságom, hogy kifejtsek egy bibliai témát a reggeli imádaton. 1976-tól pedig a franciaországi fiókbizottság egyik tagjaként szolgálok.

A legjobb életút

Voltak nehéz időszakok az életünkben, de még ezeknél is nagyobb próbát jelent megküzdeni az időskorral és az egészségi gondokkal, melyek akadályokat gördítenek elénk a szolgálatban. Ám az, hogy Irène-nel együtt olvassuk és tanulmányozzuk Isten Szavát, segít életben tartani a reménységünket. Örömmel szállunk buszra, hogy elmenjünk a gyülekezetünk területére, és megosszuk a reményünket másokkal. Ketten együtt több mint 120 évet töltöttünk a teljes idejű szolgálatban, és a tapasztalataink alapján teljes szívből ajánljuk ezt az életpályát mindenkinek, aki szeretne izgalmas, örömteli és tartalmas életet élni. Dávid királyhoz hasonlóan, aki a Zsoltárok 37:25 szavait írta, én is megöregedtem már, és ugyanúgy elmondhatom, hogy „nem láttam az igazságost teljesen elhagyatva”.

Egész életemben Jehova erősített meg engem az ő Szava által. A rokonaim előre megmondták, mintegy 60 évvel ezelőtt, hogy a bibliaolvasást életem végéig nem fogom abbahagyni. Igazuk lett. Azóta is mindennap olvasom a Bibliát. Ezt a szokásomat sohasem bántam meg!

[Lábjegyzetek]

[Kép az 5. oldalon]

Simon és én

[Kép az 5. oldalon]

Egy ahhoz hasonló Biblia, melyet először kaptam

[Kép az 5. oldalon]

Kerületfelvigyázóként

[Kép a 6. oldalon]

Az esküvőnk napján

[Kép a 6. oldalon]

Örömmel olvassuk és tanulmányozzuk együtt Isten Szavát