Nagy örömmel szolgálom Jehovát

Fred Rusk elmondása alapján

Már fiatalon tapasztaltam, mennyire igazak Dávidnak a Zsoltárok 27:10-ben feljegyzett szavai: „Ha apám és anyám elhagynának is, Jehova magához fogad engem.” Hadd meséljem el, hogyan bizonyult ez igaznak az én esetemben.

NAGYAPÁM gyapotfarmján nőttem fel az egyesült államokbeli Georgia államban az 1930-as évek gazdasági világválsága idején. Édesapám, akit nagyon megviselt, hogy meghalt az édesanyám és az újszülött testvérem, özvegy nagyapámra bízott engem, ő pedig egy távoli városba költözött, hogy munkát találjon. Később többször is megpróbált magához venni, de erre végül nem került sor.

A nagyapám idősebb lányai vezették a háztartást. Nagyapám nem volt vallásos, a lányai azonban déli baptisták voltak, és nagyon komolyan vették az egyházuk tanításait. Azzal fenyegettek, hogy elfenekelnek, ha nem megyek el minden vasárnap a templomba. Így hát gyerekkoromban nem igazán vonzott a vallás. Viszont annál inkább szerettem iskolába járni és sportolni.

Egy látogatás, mely megváltoztatta az életem

1941-ben, amikor 15 éves voltam, egy délután egy idős férfi látogatott meg bennünket a feleségével. „Ő a bácsikád, Talmadge Rusk” – mutatták be őt. Még soha nem hallottam róla, de megtudtam, hogy ő is, és a felesége is Jehova Tanúja. A bácsikám elmagyarázta, hogy Istennek az a szándéka, hogy az emberek örökké éljenek a földön. Ez teljesen más volt, mint amit a templomban hallottam. A család nagy része elvetette, sőt ostobaságnak tartotta, amit mondtak, ezért aztán soha többé nem tehették be a lábukat hozzánk. Ám Mary, a legfiatalabb nagynéném, aki csak három évvel volt idősebb nálam, elfogadott tőlük egy Bibliát, valamint néhány kiadványt, melyek segítettek megérteni azt.

Mary rövid időn belül felismerte, hogy megtalálta az igazságot, ezért 1942-ben megkeresztelkedett, és Jehova Tanúja lett. Ő is tapasztalta azt, amiről Jézus jövendölt: „Az embernek bizony a saját háznépéhez tartozók lesznek ellenségei” (Máté 10:34–36). A család részéről heves ellenállásba ütközött. Az egyik nővére, aki jelentős közéleti szerepet töltött be a megye ügyeiben, összefogott a polgármesterrel azért, hogy Talmadge bácsikámat letartóztassák. A vád engedély nélküli házalás volt. A bácsikámat elítélték.

A helyi újság beszámolt róla, hogy a polgármester, aki egyben a bíró is volt, ezt mondta a városi bíróságon összegyűlteknek: „Ez a férfi  veszélyes kiadványokat terjeszt . . . , melyek olyanok, mint a méreg.” A bácsikám fellebbezett, és megnyerte a pert, ám addig is tíz napot a börtönben kellett töltenie.

Mary, a nagynéném segített nekem

Mary nemcsak nekem beszélt az újonnan megismert hitnézeteiről, de a szomszédoknak is elkezdett tanúskodni. Elkísértem őt egy bibliatanulmányozásra egy férfihoz, aki korábban elfogadta Az új világ (The New World) * című könyvet. A férfi felesége elmondta, hogy a férje egész éjjel fent volt, és a könyvet olvasta. Bár nem akartam elhamarkodottan belemerülni semmilyen vallásos dologba, nagyon tetszett, amit megtudtam. Mégsem elsősorban a bibliai tanítások győztek meg arról, hogy a Tanúk Isten népe, inkább az, ahogyan bántak velük.

Például egy nap paradicsomkapálás után Maryvel a házunk felé tartottunk, amikor a füstölgő szemétégetőben felfedeztük annak nyomait, hogy Mary nővérei elégették a kiadványait, köztük egy gramofont és néhány bibliai üzenetet tartalmazó hanglemezt is. Én ezen felháborodtam, mire az egyik nagynéném lekezelő hangon ezt mondta nekem: „Egyszer még megköszönöd nekünk, hogy ezt tettük.”

Marynek 1943-ban el kellett költöznie, mivel nem volt hajlandó feladni az új hitét, és nem hagyott fel a szomszédoknak való prédikálással. Ekkor már nemcsak azt tudtam, hogy Istennek van neve – mégpedig az, hogy Jehova –, hanem azt is, hogy ő egy szerető, könyörületes Isten, aki nem kínozza az embereket egy tüzes pokolban. Mindez nagyon felvillanyozó volt. Arról is tudtam, hogy Jehovának van egy szeretetteljes szervezete, jóllehet még nem vettem részt egyetlen összejövetelen sem.

Később egyszer, amikor éppen füvet kaszáltam, egy kocsi közeledett lassan a házunk felé. Két férfi ült benne, és az egyikük megkérdezte, hogy én vagyok-e Fred. Amikor megtudtam, hogy ők Tanúk, ezt mondtam nekik: „Hadd szálljak be, és menjünk el egy biztonságos helyre, ahol beszélgetni tudunk.” Mary szervezte meg, hogy keressenek fel engem. Az egyik férfi Shield Toutjian volt, egy utazószolga, aki épp a kellő időben nyújtott bátorítást és szellemi útmutatást. A család most velem szemben vált ellenségessé, mivel megvédtem Jehova Tanúi hitnézeteit.

Mary írt nekem Virginiából, ahová költözött, és felajánlotta, hogy lakhatok nála, ha biztos vagyok benne, hogy Jehovát akarom szolgálni. Azonnal elhatároztam, hogy odamegyek. 1943 októberében egy péntek este beraktam néhány szükséges holmit egy dobozba,  melyet egy fához kötöztem, nem messze a házunktól. Szombaton elhoztam a dobozt, és kerülő úton az egyik szomszéd házához mentem, onnan pedig beutaztam a városba. Majd Roanoke városába mentem, és megtaláltam Maryt Edna Fowlkes otthonában.

Szellemi növekedés, keresztelkedés, Bétel-szolgálat

Edna egy jószívű felkent Tanú volt, egy modern kori Lídia. Egy nagy lakást bérelt, és befogadta a bátyja feleségét a két lányával együtt, valamint Maryt, a nagynénémet is. A lányok, Gladys és Grace Gregory, később misszionáriusok lettek. Gladys, aki most a 90-es éveiben jár, még mindig hűségesen szolgál a japán fiókhivatalban.

Amikor Ednánál laktam, rendszeresen részt vettem az összejöveteleken, és képzést kaptam a szolgálatra. Mivel szabadon tanulmányozhattam Isten Szavát, és jelen lehettem a keresztény összejöveteleken, ez csillapította az egyre növekvő szellemi éhségem. 1944. június 14-én megkeresztelkedtem. Mary és a Gregory lányok elkezdték az úttörőszolgálatot, és elfogadták a megbízatást, hogy Virginia északi részén szolgáljanak. Jelentős szerepük volt a gyülekezet megalapításában Leesburgben. Én pedig 1946 elején az egyik szomszédos megyében kezdtem el az úttörőszolgálatot. Azon a nyáron együtt utaztunk el az Ohio állambeli Clevelandben megrendezett emlékezetes nemzetközi kongresszusra, mely augusztus 4–11-ig tartott.

A kongresszus során Nathan Knorr, aki akkor a szervezet élén állt, vázolta a brooklyni Bétel bővítésének terveit. Többek között egy új lakóépület építése és a nyomda épületének bővítése szerepelt a tervekben. Sok fiatal testvérre volt szükség ehhez. Eldöntöttem, hogy én is ott szeretném szolgálni Jehovát. Ezért beadtam a jelentkezésemet, és néhány hónap múlva, 1946. december 1-jén beköltöztem a Bételbe.

Körülbelül egy évvel később a nyomda felvigyázója, Max Larson odajött az asztalomhoz a postázóban. Közölte, hogy kinevezést kaptam a szolgálati osztályra. Ott sokat tanultam a bibliai alapelvek alkalmazásáról és Isten szervezetének a működéséről, különösen, amikor T. J. (Bud) Sullivannel, az osztály felvigyázójával dolgoztam.

Édesapám többször is meglátogatott a Bételben. Az élete vége felé vallásos lett. 1965-ben, az utolsó látogatása során ezt mondta: „Te meglátogathatsz engem, de én soha többet nem jövök ide.” A halála előtt még sikerült néhányszor ellátogatnom hozzá. Biztos volt benne, hogy a mennybe kerül. Én viszont abban bízom, hogy Jehova emlékezetében van, és hogy a feltámadáskor – az ő elképzelésétől eltérően –  itt a földön élhet majd újra a helyreállított paradicsomban egy örök élet kilátásával.

További emlékezetes kongresszusok és építkezések

A kongresszusok mindig is a szellemi növekedés mérföldkövei voltak. Ez különösen igaz volt az 1950-es években, a New York-i Yankee Stadionban megrendezett nemzetközi kongresszusokra. 1958-ban az egyik ülésszakon a Yankee Stadion és a Polo Grounds zsúfolásig megtelt, 253 922-en voltak jelen. A résztvevők 123 országból érkeztek. A kongresszuson történt valami, amit soha nem felejtek el. Miközben a kongresszusi osztályon segítettem, Knorr testvér gyors léptekkel odajött hozzám, és ezt mondta: „Fred, nem tudom, hogyan fordulhatott elő, de elfelejtettem kijelölni valakit, hogy beszéljen az úttörőkkel. Itt vannak egy közeli bérelt díszteremben. Átszaladnál, és tartanál nekik egy jó előadást arról, amit kigondolsz útközben?” Rengeteget imádkoztam, míg kifulladva oda nem értem.

Az 1950-es és 60-as években jelentősen megnőtt a gyülekezetek száma New York városában, ezért a bérelt helyek már nem voltak megfelelőek az összejövetelek megtartására. Így 1970 és 1990 között vásároltunk három épületet Manhattanben, és Királyság-teremmé alakítottuk át őket. Én voltam ezeken az építkezéseken az építőbizottságok elnöke. Sok kellemes emléket szereztem arról, hogy Jehova milyen gazdagon megáldotta azokat a gyülekezeteket, amelyek együttműködtek az építkezéseken, és anyagilag támogatták azokat. Ezek az épületek még ma is az igaz imádat központjai.

Fordulatok az életemben

1957-ben egy nap, miközben átsétáltam a Bétel-otthon és a nyomda közti parkon, elkezdett esni az eső. Megpillantottam magam előtt egy csinos szőke lányt, aki csak nemrég kezdett szolgálni a Bételben. Nála nem volt esernyő, ezért felajánlottam, hogy menjünk együtt az enyém alatt. Ez volt az első találkozásunk Marjorie-val. Azóta, hogy 1960-ban házasságot kötöttünk, boldogan haladunk előre karöltve Jehova szolgálatában, jöjjenek akár borúsabb, akár derűsebb időszakok. 2010 szeptemberében ünnepeltük az 50. házassági évfordulónkat.

Alig hogy megjöttünk a nászútról, Knorr testvér közölte, hogy kineveztek a Gileád Iskolára oktatónak. Micsoda kiváltság volt ez! 1961 és 1965 között öt meghosszabbított osztály indult. A tanulók nagyrészt a fiókhivatalok tagjaiból álltak, és különleges képzést kaptak a fiókhivatalok irányításával kapcsolatban. 1965 őszén ismét öt hónapra csökkentették az oktatás hosszát, és ismét a misszionáriusok képzésére helyeződött a hangsúly.

 1972-ben áthelyeztek az írói levelezési osztályra, ahol felvigyázóként szolgáltam. Itt különféle kérdésekkel és nehézségekkel kapcsolatban kellett kutatást végeznem. Ennek köszönhetően jobban megértettem Isten Szavának tanításait, és azt, hogy Isten magasztos alapelveinek az alkalmazásával miként segíthetünk másoknak.

Majd 1987-ben egy új osztályra kaptam megbízatást, a kórházi információs szolgálatra. Szemináriumokat szerveztünk a kórházi összekötő bizottságokban szolgáló véneknek. Itt arra kaptak képzést, hogy hogyan magyarázzák el a vérrel kapcsolatos bibliai álláspontunkat az orvosoknak, bíróknak és szociális munkásoknak. Nagy gondot jelentett, hogy az orvosok önkényesen adtak vért a Tanúk gyermekeinek, és gyakran bírósági felhatalmazást is kaptak erre.

Amikor vértranszfúziót helyettesítő kezeléseket javasoltunk az orvosoknak, általában azt válaszolták, hogy ezek nem hozzáférhetőek, vagy túlságosan költségesek. Egy alkalommal beszéltem egy sebésszel, aki szintén így vélekedett. Ezt mondtam neki: „Mutassa a kezét, kérem!” Amikor megtette, így folytattam: „Látja, önnek is birtokában van az egyik legjobb eszköz a vértranszfúzió elkerülésére.” Ez a bók arra emlékeztette őt, amivel nagyon is tisztában volt: ha gondosan bánnak a szikével, a lehető legkevesebbre lehet csökkenteni a vérveszteséget.

Az elmúlt húsz évben Jehova gazdagon megáldotta az orvosok és a bírók tájékoztatására tett erőfeszítéseinket. Sokkal kedvezőbb lett a hozzáállásuk, miután jobban megértették az álláspontunkat. Megtudták, hogy az orvosi területen végzett kutatások azt bizonyítják, hogy a vért helyettesítő eljárások hatékonyak, és hogy sok együttműködő orvos és kórház létezik, ahová a betegeket át lehet szállítani.

1996-tól Marjorie-val az Őrtorony Oktatási Központban szolgálunk a New York állambeli Pattersonban, mely Brooklyntól körülbelül 110 km-re északra található. Itt egy rövid ideig a szolgálati osztályon voltam, majd egy darabig a fiókhivatalban dolgozó testvérek és az utazófelvigyázók oktatásában vettem részt. 12 éve ismét az írói levelezési osztályon szolgálok felvigyázóként. Ez az osztály most már Pattersonban, és nem Brooklynban működik.

Az időskorral járó nehézségek

A 80-as éveim közepe felé járva egyre nehezebben tudom ellátni a Bételben kapott szolgálati kiváltságaimat. Több mint tíz éve küzdök a rákkal. Úgy érzem magam, mint Ezékiás, akinek Jehova meghosszabbította az életét (Ézs 38:5). A feleségemnek is romlik az egészségi állapota, Alzheimer-kórban szenved, és igyekszünk együtt megbirkózni a betegségével. Marjorie mindig is Jehova ügyes szolgája és a fiatalok lelkes támogatója volt, emellett hűséges segítőmnek és lojális társamnak bizonyult az évek során. Egész életében szorgalmasan tanulmányozta a Bibliát, és nagyszerűen tanította is azt. Sok szellemi gyermekünkkel még ma is tartjuk a kapcsolatot.

Mary nagynéném 2010 márciusában, 87 éves korában halt meg. Isten Szavának kiváló tanítója volt, és segített másoknak állást foglalni az igaz imádat mellett. Sok éven át végezte a teljes idejű szolgálatot. Nagyon hálás vagyok neki azért, hogy hozzájárult ahhoz, hogy megismerjem Isten Szavának igazságát, és hogy támogatott abban, hogy hozzá hasonlóan én is szerető Istenünk, Jehova szolgája legyek. Mary a férje mellé lett temetve, aki korábban misszionáriusként szolgált Izraelben. Biztos vagyok benne, hogy Jehova emlékezetében vannak, és fel fognak támadni.

Ha visszatekintek arra a 67 évre, melyet Jehova szolgálatában töltöttem, mély hálát érzek a gazdag áldásaimért. Nagy örömet nyújt, hogy Jehova akaratát cselekszem. Ki nem érdemelt kedvességében bízva szilárdan hiszem, hogy rajtam is teljesül majd Fiának az ígérete: „mindaz, aki házakat vagy fivéreket vagy nővéreket vagy apát vagy anyát vagy gyermekeket vagy földeket hagyott el az én nevemért, sokszorta többet kap majd, és örök életet örököl” (Máté 19:29).

[Lábjegyzet]

[Kép a 19. oldalon]

Nagyapám gyapotfarmján (1928, Georgia)

[Kép a 19. oldalon]

Mary nagynéném és Talmadge bácsikám

[Kép a 20. oldalon]

Mary, Gladys és Grace

[Kép a 20. oldalon]

A keresztelkedésem 1944. június 14-én

[Kép a 20. oldalon]

A Bétel szolgálati osztályán

[Kép a 21. oldalon]

Maryvel az 1958-as, Yankee Stadionban megrendezett nemzetközi kongresszuson

[Kép a 21. oldalon]

Marjorie-val az esküvőnk napján

[Kép a 21. oldalon]

Együtt 2008-ban