„Mozgássérült vagyok, de nem örökké!”

Sara van der Monde elmondása alapján

Az emberek gyakran mondják ezt nekem: „Sara, te mindig olyan kedvesen mosolyogsz. Miért vagy ilyen boldog?” Erre azt szoktam válaszolni, hogy azért, mert csodálatos reménységem van, melyet dióhéjban így tudnék megfogalmazni: „Mozgássérült vagyok, de nem örökké!”

PÁRIZSBAN születtem, 1974-ben. A születésemkor komplikációk adódtak, és emiatt később cerebrális parézist diagnosztizáltak nálam. Csak korlátozott mértékben tudtam mozgatni a végtagjaimat, és a beszédemet nehéz volt megérteni. Epilepsziás rohamaim is voltak, és könnyen elkaptam a fertőzéseket.

Kétéves voltam, amikor a családommal Melbourne-be, Ausztráliába költöztünk. Két évvel később az apukám elhagyta anyukámat, és engem is. Emlékeim szerint ez volt az első alkalom, hogy közel éreztem magam Istenhez. Anyukám, aki Jehova Tanúja, rendszeresen elvitt engem az összejövetelekre, ahol megtanultam, hogy Isten szeret engem és törődik velem. Ez az ismeret, valamint anyukám szeretete és nyugtatgatása segített, hogy biztonságban érezzem magam a megváltozott körülményeink ellenére.

Anyukám megtanított arra is, hogy hogyan imádkozzak Jehovához. Valójában sokkal könnyebbnek találom az imádkozást, mint a beszédet. Ima közben nem kell azzal küzdenem, hogy hogyan ejtsem ki a szavakat, ám tisztán „hallom” őket magamban, ahogy megfogalmazódnak a gondolataimban. Mivel nehezen érthető a beszédem, megnyugtat annak tudata, hogy Jehova megért mindent: mondhatom akár magamban, akár akadozó beszéddel (Zsolt 65:2).

Megküzdök az akadályokkal

Mire ötéves lettem, már csak nehéz, kengyeles sínkötést viselve tudtam járni. Bár ezt inkább imbolygásnak lehetett nevezni, mint járásnak. 11 éves koromtól egyáltalán nem tudok járni. Később aztán az ágyból sem tudtam felkelni, sem lefeküdni, csak egy elektromos emelő segítségével. Ez az emelő tesz bele az automata kerekes székembe, melyet egy irányítókarral mozgatok.

Bevallom, hogy időnként lehangol az állapotom. De aztán eszembe jut a családunk kedvenc mondása: „Ne aggódj amiatt, amit nem tudsz megtenni. Csak azzal foglalkozz, amit meg tudsz tenni.” Ez segített abban, hogy tudjak lovagolni, vitorlázni, kenuzni, kempingezni, sőt még autót vezetni is egy tanpályán. Művészi hajlamaim is vannak, ezért élvezem a festést, a varrást, a foltvarrást, a hímzést és a kerámiázást.

Mivel súlyosan fogyatékos vagyok, néhányan megkérdőjelezték, hogy képes vagyok-e  felelősségteljesen dönteni Isten imádatával kapcsolatban. 18 éves voltam, amikor az egyik tanárnőm az iskolában arra biztatott, hogy költözzek el otthonról, és „szabaduljak meg” édesanyám vallásától. Még azt is felajánlotta, hogy segít lakhelyet találnom. Én azonban megmondtam neki, hogy sosem fogom megtagadni a hitemet, és csak akkor költözöm el otthonról, amikor már önállóbb leszek.

Nem sokkal ezután megkeresztelkedtem, és Jehova Tanúja lettem. Két évvel később egy kis lakásba költöztem. Jól érzem itt magam, mert megkapom a szükséges segítséget, ugyanakkor független is vagyok.

Egy váratlan ajánlat

Évek múlva egy másfajta hitpróbával néztem szembe. Teljesen megdöbbentem, amikor egy nap az egyik iskolatársam, aki szintén fogyatékos személy, megkérte a kezemet. Először hízelgőnek találtam az ajánlatát. A legtöbb fiatal lányhoz hasonlóan, én is égtem a vágytól, hogy legyen egy társam. Ám egy házasság sikerét nem garantálja az, hogy mindkét fél fogyatékossággal él. Ráadásul ez a fiatal férfi nem tartozott ahhoz a valláshoz, amelyikhez én. A hitnézeteink, a céljaink és az elfoglaltságaink teljesen eltérőek voltak. Hogyan is köthettük volna össze az életünket? Határozott voltam abban, hogy engedelmeskedem Isten világos útmutatásának, hogy csakis egy hittársammal kössek házasságot (1Kor 7:39). Ezért hát kedvesen megmondtam ennek a férfinak, hogy nem fogadom el az ajánlatát.

Még ma is az a véleményem, hogy jó döntést hoztam. És semmi kétségem afelől, hogy boldog leszek Isten megígért új világában (Zsolt 145:16; 2Pét 3:13). Addig is szilárd elhatározásom, hogy lojális maradok Jehovához, és megelégszem a jelenlegi helyzetemmel.

Már nagyon várom azt a napot, amikor végre felugorhatok majd a kerekes székemből, és versenyt futhatok a széllel. Ezt kiáltom majd: „Mozgássérült voltam, de most már teljesen egészséges vagyok! És örökké az is leszek.”