Jutalommal jár, ha változtatásokat teszünk

James A. Thompson elmondása alapján

1928-ban születtem az Egyesült Államok déli részén. Akkoriban a törvény előírta a feketék elkülönítését a fehérektől. Ha valaki megszegte ezt, börtönbe került, vagy még ennél is rosszabbul járt.

ABBAN az időben az Egyesült Államok egyes részein Jehova Tanúinak külön gyülekezeteik, körzeteik és kerületeik kellett hogy legyenek a fehérek, és külön a feketék számára. 1937-ben édesapám csoportszolga lett (ma a vének testületének koordinátorának nevezzük) a Tennessee állambeli Chattanooga városában lévő, feketék által látogatott gyülekezetben. Henry Nichols pedig a fehérek által látogatott gyülekezetnek volt a csoportszolgája.

Kellemes emlékeim vannak fiatalkoromból arról, ahogyan ott ülünk a hátsó verandánkon éjjel, és hallgatom, ahogy édesapám és Nichols testvér beszélgetnek. Igaz, nem értettem mindent, de örültem, hogy ott lehetek édesapám mellett, miközben arról beszélnek, hogy hogyan lenne a legjobb végezni a prédikálómunkát a fennálló körülmények között.

Korábban, 1930-ban tragédia történt a családunkban. Édesanyám, aki még csak 20 éves volt, meghalt. Édesapámnak egyedül kellett gondját viselnie a négyéves nővéremnek, Dorisnak, és nekem, aki még csak kétéves voltam. Bár édesapám nem régóta volt megkeresztelkedve, gyorsan haladt előre szellemileg.

Példák, akik hatással voltak az életemre

1933-ban édesapám találkozott egy elragadó testvérnővel, Lillie Mae Gwendolyn Thomasszal, akivel hamarosan összeházasodtak. Mind az édesapám, mind a nevelőanyám jó példát mutatott Dorisnak és nekem Jehova lojális szolgálatában.

 Jehova Tanúi gyülekezeteit arra kérték 1938-ban, hogy támogassanak egy határozatot, miszerint a helyi gyülekezetek véneit nem helyileg választják meg, hanem a brooklyni főhivatalban nevezik ki őket. Míg néhányan vonakodtak elfogadni a változtatást, édesapám kijelentette, hogy feltétel nélkül támogatja a szervezeti kiigazítást. A lojalitásban mutatott példája – melyhez társult nevelőanyám teljes szívű együttműködése – mind a mai napig a segítségemre van.

Keresztelkedés és teljes idejű szolgálat

1940-ben a gyülekezetünkből többen kibéreltünk egy buszt, és elutaztunk a Detroitban (Michigan) megrendezett kongresszusra. A buszos csoportunkból néhányan ott keresztelkedtek meg. Mivel már ötéves koromtól kezdve prédikáltam, és nagyon buzgó voltam a szolgálatban, némelyek csodálkoztak, hogy én miért nem voltam a keresztelkedők között.

Amikor rákérdeztek erre, azt feleltem, hogy még nem értem teljesen, mit foglal magába a keresztelkedés. Édesapám véletlenül meghallotta ezt, és meglepődött a válaszomon. Attól kezdve még több erőfeszítést tett azért, hogy segítsen megértenem, mit jelent a keresztelkedés, és miért fontos ez a lépés. Négy hónappal később egy igen hideg napon, 1940. október 1-jén megkeresztelkedtem Chattanoogától nem messze, egy kis tóban.

14 éves koromtól a nyári szünetekben úttörőszolgálatot vállaltam. Tennessee és a szomszédos Georgia állam kisvárosaiban prédikáltam. Korán keltem, csomagoltam valamit ebédre, és a 6-kor induló vonattal vagy busszal mentem a területre. Majd este 6 körül értem haza. Gyakran már jóval az ebédidő előtt megettem az ennivalómat. Noha volt nálam pénz, a bőrszínem miatt nem mehettem be egyik boltba se, hogy vegyek valamit. Egyszer bementem egy boltba, hogy vegyek egy fagylaltot, de megkértek, hogy távozzak. Ám egy fehér asszony kedvesen kihozott nekem egyet.

Amikor középiskolás lettem, a polgárjogi mozgalom egyre erősebb lett délen. Az olyan szervezetek, mint például a NAACP (Nemzeti Szövetség a Színes Bőrűek Felemelkedéséért) arra sürgette a diákokat, hogy harcoljanak az egyenlő jogokért. Azt akarták, hogy legyünk a szövetség tagjai. Több olyan iskola is, ahova feketék jártak, így az enyém is, azt tűzte ki célul, hogy az összes diák belépjen. Nyomást gyakoroltak rám, hogy a szavaikkal élve „álljak ki a rasszunk mellett”. De én ezt visszautasítottam. Elmagyaráztam, hogy Isten nem részrehajló, és egyik rasszt sem emeli a másik fölé, ezért én Istentől várom, hogy megoldja az ilyen igazságtalanságokat (Ján 17:14; Csel 10:34, 35).

Röviddel azután, hogy befejeztem a középiskolát, úgy döntöttem, hogy New Yorkba költözöm. Ám útközben megálltam a Pennsylvania állambeli Philadelphiában, hogy meglátogassam a barátaimat, akikkel korábban egy kongresszuson találkoztam. Ott vettem részt először olyan gyülekezeti összejövetelen, ahol különböző rasszokhoz tartozó emberek voltak jelen. A gyülekezetet épp akkor látogatta meg az utazófelvigyázó, aki szólt nekem, hogy be fog osztani a következő összejövetel egyik programjának a megtartására. Ez segített a döntésben, hogy ott maradjak.

Azok között, akikkel barátságot kötöttem Philadelphiában, volt egy fiatal testvérnő, akit Geraldine White-nak hívtak, de én csak Gerrinek szólítottam. Nagyon jól ismerte a Bibliát, és ügyesen folytatott beszélgetéseket a házigazdákkal  a házról házra végzett szolgálatban. Különösen értékeltem benne, hogy hozzám hasonlóan neki is az volt a célja, hogy úttörő legyen. 1949. április 23-án összeházasodtunk.

Meghívás a Gileádra

Kezdettől fogva az volt a célunk, hogy részt vegyünk a Gileád Iskolán, és misszionáriusok legyünk külföldön. Örömmel változtattunk a körülményeinken, hogy megfeleljünk a jelentkezési feltételeknek. Hamarosan megkértek minket, hogy szolgáljunk Lawnside városában (New Jersey), majd Chesterben (Pennsylvania), s végül Atlantic Cityben (New Jersey). Amikor Atlantic Cityben szolgáltunk, már két éve házasok voltunk, így hát jelentkezhettünk a Gileádra. De a meghívásunk még váratott magára. Mi volt az oka?

Az 1950-es évek elején sok fiatal férfit behívtak katonának, hogy harcoljon a koreai háborúban. Úgy tűnt, hogy a philadelphiai sorozóbizottság előítélettel volt Jehova Tanúi iránt, a semleges álláspontunk miatt. Végül egy bíró arról tájékoztatott, hogy az FBI a velem kapcsolatos vizsgálatai alapján igazolta a semlegességemet. Így 1952. január 11-én a fellebbviteli bizottság mint egyházi szolgát felmentett a katonai szolgálat alól.

Még ezen év augusztusában Gerri és én meghívást kaptunk a Gileád 20. osztályába, amely szeptemberben kezdődött. Az iskola alatt arra számítottunk, hogy majd külföldre kapunk megbízatást. Doris nővérem a Gileád 13. osztályát végezte el, és Brazíliában szolgált. Gerrit és engem igencsak meglepett, amikor megtudtuk, hogy a körzetmunkába kaptunk kinevezést! A feladatunk az volt, hogy kiszolgáljuk a délen fekvő Alabama állam feketék által látogatott gyülekezeteit. Kissé csalódottak voltunk, hiszen nagyon vágytunk arra, hogy külföldi területen szolgáljunk.

Az első gyülekezet, amelyet meglátogattunk, Huntsville-ben volt. Megérkezésünkkor ahhoz a testvérnőhöz mentünk, akinél szállást kaptunk. Amint pakoltuk ki a csomagjainkat, véletlenül meghallottuk, hogy a testvérnő ezt mondja a telefonba: „Itt vannak a gyerekek.” Csak 24 évesek voltunk, ráadásul fiatalabbnak néztünk ki. A „gyerekek” elnevezés rajtunk is maradt, amíg abban a körzetben szolgáltunk.

Az Egyesült Államok déli részére gyakran hivatkoztak úgy, mint Biblia-övezetre, mivel az ottani emberek közül a legtöbben nagyon tisztelték a Bibliát. Ezért gyakran a következő három pontból álló bevezetővel kezdtük a beszélgetéseket:

1. Egy rövid megjegyzés a világ állapotáról.

2. A Bibliában említett megoldás.

3. Amit a Biblia szerint tennünk kell.

Ezután felkínáltuk valamelyik bibliatanulmányozási segédeszközt. A módszer sikeressége miatt kijelöltek egy programrész megtartására az 1953-ban New Yorkban megrendezett „Új világ társadalma” kongresszuson. Itt bemutattam ezt a három pontból álló bevezetőt.

 Hamarosan, 1953 nyarán kerületfelvigyázónak lettem kinevezve, és az Egyesült Államok déli részén található, feketékből álló körzetekben szolgáltam. A területünk Virginiától egészen Floridáig húzódott, nyugati irányban pedig Alabamáig és Tennessee-ig nyúlt. Nos az utazófelvigyázóknak sok mindenhez kellett alkalmazkodniuk. Például gyakran szálltunk meg olyan otthonokban, ahol nem volt bevezetve a víz, és a konyhai tűzhely mögött lévő bádogkádban fürödtünk. Szerencsére ez volt a ház legmelegebb pontja!

A rasszizmusból fakadó nehézségek

A déli területeken való szolgálat során a teendők elvégzése előrelátást és leleményességet kívánt. A feketéknek nem volt megengedett az önkiszolgáló mosodák használata. Ezért, amikor Gerri odament, azt mondta, hogy a ruhák „Mrs. Thompsonéi”. Így sokan azt gondolták, hogy ő „Mrs. Thompson” szolgálólánya. Amikor a kerületfelvigyázók Az új világ társadalma tevékenység közben című filmet vetítették le, betelefonáltam egy üzletbe, és félretetettem egy nagy vetítővásznat „Mr. Thompson” nevére. Később bementem érte a boltba, és elhoztam. Mindig udvariasak voltunk, és általában mindenféle gond nélkül el tudtuk végezni a szolgálatunkat.

Akkoriban egy másikféle előítélettel is szembe kellett nézni, mely az északiak és a déliek között állt fenn. Egyszer az egyik helyi újság azt közölte le, hogy a Watchtower Bible and Tract Society of New York képviseletében ifjabb James A. Thompson fog beszédet mondani az egyik kongresszuson. Néhányan ebből arra következtettek, hogy New York-i vagyok, és felmondták az egyik iskola előadótermének bérlésével kapcsolatos szerződésünket. Ezért tájékoztattam az iskola vezetőségét arról, hogy Chattanoogába jártam iskolába. Ezt követően megkaptuk az engedélyt a körzetkongresszus megtartására.

Az 1950-es évek közepén fokozódott a rasszok közti feszültség, mely néha erőszakhoz vezetett. 1954-ben többször is előfordult, hogy néhány Tanú rossz néven vette, hogy a kerületkongresszusokon nem volt fekete előadó. Fekete testvéreinket arra buzdítottuk, hogy legyenek türelmesek. A következő nyáron engem is kijelöltek előadónak. Ezután több fekete testvér tartott programokat a déli területeken.

Idővel enyhült a rasszok közti gyűlölet a déli részen, és a feketék és a fehérek fokozatosan kezdtek egy gyülekezetbe járni. Ezért újra be kellett osztani, hogy melyik hírnök melyik gyülekezethez tartozzon, és a gyülekezetek területeit is meg kellett változtatni. A felvigyázók felelősségei is megváltoztak. Mind a feketék, mind a fehérek között akadtak olyanok, akiknek nem tetszett az új elrendezés. De a többség – égi Atyánkhoz hasonlóan – nem volt részrehajló. Sőt, sok szoros barátság köttetett bőrszíntől függetlenül. A mi családunk már gyerekkoromban, vagyis az 1930-as és 40-es években örvendhetett ilyen barátságnak.

Egy új megbízatás

1969 januárjában Gerrivel örömmel fogadtuk a meghívást, hogy szolgáljunk a Dél-Amerikában lévő Guyanában. De előbb Brooklynba mentünk, ahol arra kaptam képzést, hogyan szervezzem meg a prédikálómunkát Guyanában. 1969 júliusában érkeztünk oda.  16 évi utazómunka után nem kis változást jelentett, hogy egy állandó helyen lakjunk. Gerri idejének nagy részét a szántóföldi szolgálatban töltötte mint misszionárius, míg én a fiókhivatalban dolgoztam.

A munkám igen sokrétű volt: a fűnyírástól kezdve a 28 gyülekezet irodalomszükségletének kielégítésén át a brooklyni főhivatallal való kapcsolattartásig mindent magában foglalt. Mindennap 14-15 órát dolgoztam. Mindkettőnknek kemény munka volt ez, de szerettük csinálni. Amikor megérkeztünk, 950 hírnök volt Guyanában, ma viszont több mint 2500-an vannak.

Természetesen élveztük a kellemes éghajlatot, az egzotikus gyümölcsöket és zöldségeket, de az igazi örömünk abból származott, hogy az alázatos emberek, akik epekedtek a bibliai igazság után, tanultak Isten Királyságáról. Gerri gyakran heti 20 bibliatanulmányozást is vezetett. Sokan azok közül, akikkel tanultunk, eljutottak a keresztelkedésig. Idővel néhányan úttörők, gyülekezeti vének, illetve maguk is Gileád-misszionáriusok lettek.

Problémák és gyenge egészség

1983-ban az Egyesült Államokban élő szüleim segítségre szorultak. Doris, Gerri és én tartottunk egy családi megbeszélést. Doris, aki 35 éven át szolgált misszionáriusként Brazíliában, vállalta, hogy hazaköltözik, és gondoskodik róluk. „Miért vonnánk ki két misszionáriust a szántóföldről, ha egy is elég a feladat ellátására?” – mondta. Szüleink halála után Doris Chattanoogában maradt, és különleges úttörőként szolgál.

1995-ben prosztatarákot állapítottak meg nálam, ezért vissza kellett mennünk az Egyesült Államokba. Az Észak-Karolina államban lévő Goldsboróban telepedtünk le, mivel ez a hely félúton van az én családom (Tennessee) és Gerri családja (Pennsylvania) között. Most jobb az egészségi állapotom, és jelenleg az egyik goldsborói gyülekezetben szolgálunk gyengélkedő különleges úttörőként.

Amikor visszatekintek a több mint 65 évi teljes idejű szolgálatra, igazán hálás vagyok Jehovának, hogy megáldotta Gerrit és engem, amiért változtatásokat tettünk, hogy szolgálhassuk őt. Mennyire igazak Dávid szavai: „[Jehova] a lojálishoz lojális” (2Sám 22:26).

[Képek a 3. oldalon]

Édesapám és Nichols testvér jó példát mutattak nekem

[Képek a 4. oldalon]

Gerrivel készen állunk a Gileádra, 1952

[Képek az 5. oldalon]

A Gileád elvégzése után az utazómunkában a déli területeken

[Kép a 6. oldalon]

Utazófelvigyázók és a feleségeik egy olyan kerületkongresszusra készülődnek, ahol feketék is, és fehérek is részt vesznek, 1966

[Kép a 7. oldalon]

Örömteli misszionáriusi szolgálat Guyanában