Elva Gjerde elmondása alapján

Körülbelül 70 évvel ezelőtt egy ember, aki látogatóba jött hozzánk, javasolt valamit az apukámnak, ami teljesen megváltoztatta az életemet. E jelentőségteljes nap óta sokan mások is hatással voltak az életemre. Eközben egy olyan páratlan barátságot kötöttem valakivel, amelyet az összes barátság között a legdrágábbnak tekintek. Hadd mondjam el, hogyan is történt mindez.

AUSZTRÁLIÁBAN, Sydney-ben születtem, 1932-ben. A szüleim hittek Istenben, de nem jártak templomba. Az anyukám azt tanította nekem, hogy Isten mindig szemmel tart, és ha szófogadatlan vagyok, számíthatok a büntetésére. Ezért féltem Istentől. De a Bibliától el voltam ragadtatva, ugyanis volt, hogy a hétvégéken meglátogatott minket a nagynéném, és sok érdekes történetet mesélt nekem a Bibliából. Mindig nagyon vártam őt.

Tizenéves koromban történt, hogy anyukám egy idősebb hölgytől, aki Jehova Tanúja volt, kapott egy könyvsorozatot, és apukám ezeket a könyveket olvasgatta. Annyira lenyűgözte, amit ezekben a keresztény kiadványokban olvasott, hogy beleegyezett, hogy a Tanúk tanulmányozzák vele a Bibliát. Egyik este a tanulmányozás alatt apukám rajtakapott, hogy hallgatózom. Már épp ágyba akart küldeni, amikor a látogatóba jött férfi ezt kérdezte tőle: „Mit szólnál hozzá, ha Elva is itt lenne velünk?” Ennek a javaslatnak köszönhetően az életem új irányt vett, és ekkor kezdődött a barátságom az igaz Istennel, Jehovával.

Nem sokkal később apukámmal kezdtünk részt venni a keresztény összejöveteleken. A tanultak arra indították, hogy változtatásokat tegyen az életében. Még az indulatain is megtanult uralkodni. Ennek eredményeként az anyukám és a bátyám, Frank * is járni kezdett az összejövetelekre. Mind a négyen előrehaladtunk szellemileg, végül megkeresztelkedtünk, és Jehova Tanúi lettünk. Az azóta eltelt idő folyamán sok idősebb személy volt rám jó hatással, az életem különböző szakaszaiban.

ÉLETCÉLT VÁLASZTOK

Már tizenéves koromban is vonzott a gyülekezetünk idősebb tagjainak a társasága. Egyikük Alice Place volt, az az idős testvérnő, aki először kereste fel a családunkat a Biblia üzenetével. Annyira megszerettem, mintha a nagymamám lett volna. Ő tanított meg arra, hogy hogyan kell végezni a nyilvános szolgálatot, és buzdított, hogy haladjak előre a keresztelkedés felé. 15 évesen elértem ezt a célt.

Egy idősebb házaspárnak is kerestem a társaságát, név szerint Percy és Madge Dunhamnak. A jövőm alakulásában meghatározó volt a társaságuk. A helyzet ugyanis az, hogy szerettem a matematikát, és fejembe vettem, hogy matematikatanár leszek. Percy és Madge az 1930-as években  misszionáriusként szolgált Lettországban. Amikor Európában kitört a II. világháború, meghívták őket az ausztráliai Bételbe, amely Sydney egyik külső kerületében volt. Percy és Madge a szárnyaik alá vettek engem. Sok izgalmas történetet meséltek, melyet még misszionáriusként éltek át. Világosan láttam, hogy sokkal nagyobb megelégedést nyújtana, ha a Bibliát tanítanám másoknak, és nem a matematikát. Ezért úgy döntöttem, hogy inkább misszionárius leszek.

A Dunham házaspár arra buzdított, hogy a misszionáriusi szolgálatra felkészülésképpen kezdjem el az úttörőszolgálatot. Így aztán 1948-ban, 16 évesen csatlakoztam ahhoz a 10 fiatalhoz, akik boldogan végezték az úttörőszolgálatot abban a gyülekezetben, ahová én is jártam Hurstville-ben (Sydney).

A következő négy évben négy másik városban is szolgáltam úttörőként, ezek a városok Új-Dél-Walesben és Queenslandben voltak. Az első bibliatanulmányozóim között volt Betty Law (most Remnant), egy figyelmes lány, aki idősebb volt nálam két évvel. Később ő lett az úttörőtársam a Sydney-től 230 kilométerre nyugatra fekvő városkában, Cowrában. Bár csak rövid ideig szolgáltunk együtt, a mai napig barátnők vagyunk.

Amikor kineveztek különleges úttörőnek, Narrandera-be költöztem, mely Cowrától délnyugati irányba 220 kilométerre van. Joy Lennox (most Hunter) lett az új társam, aki szintén két évvel volt idősebb nálam, és lelkesen végezte az úttörőszolgálatot. Mi voltunk az egyedüli Tanúk ebben a városkában. Joy és én egy vendégszerető házaspárnál, Ray és Esther Ironsnál béreltünk egy szobát. Őket is, és a fiukat meg a három lányukat is érdekelte az igazság. Hétköznap Ray a fiával egy juhtenyésztő és búzatermesztő farmon dolgozott a városon kívül, Esther pedig a lányokkal a városban lévő panziójukban látta el a teendőket. Vasárnaponként Joyjal mi főztünk az Irons családnak, és vagy egy tucat szállóvendégnek, akik mind éhes pályamunkások voltak. Ez nem kis munka volt, de részben így fedeztük az albérlet költségeit. Miután rendet tettünk, felszolgáltuk az Irons családnak a pompás szellemi eledelt, vagyis a heti Őrtorony-tanulmányozás következett. Ray, Esther és a négy gyerek elfogadta az igazságot, és ők lettek a Narrandera-i Gyülekezet első tagjai.

1951-ben részt vettem Jehova Tanúi egyik kongresszusán Sydney-ben. Ott elmentem arra a különleges összejövetelre, amelyet a misszionáriusi szolgálat iránt érdeklődő úttörőknek tartottak. Több mint 300-an gyűltünk össze egy nagy sátorban. A brooklyni Bételből érkezett Nathan Knorr világosan kifejtette a jelenlévők előtt, hogy minél előbb el kell vinni a jó hírt a világ minden tájára. Csak úgy ittuk minden szavát. Később a jelen lévő úttörők közül sokan elsőkként végezték a Királyság-munkát a dél-csendes-óceáni térségben és más területeken. Örömömben majd kiugrottam a bőrömből, amikor 1952-ben 16 másik ausztrál testvérrel és testvérnővel együtt meghívtak, hogy végezzem el a Gileád Iskola 19. osztályát. Mindössze 20 évesen valóra vált az álmom, hogy misszionárius legyek!

FINOMÍTÁSRA VAN SZÜKSÉGEM

A Gileád Iskolán a kapott oktatás és a társaság nemcsak abban segített, hogy nagyobb bibliai ismeretre tegyek szert, és erősödjön a hitem, hanem a személyiségemre is óriási hatással volt. Fiatalkoromban idealista lélek voltam, hajlamos arra, hogy tökéletességet várjak el magamtól is, és másoktól is. Néha túl szigorúan vélekedtem dolgokról. Például elszörnyülködtem, amikor egyszer megláttam, hogy Knorr testvér részt vesz egy barátságos mérkőzésen a fiatal Bétel-tagokkal.

 A Gileád-oktatók, akik mind tisztán látó testvérek voltak, többéves tapasztalattal, biztosan észrevették, hogy vívódom magamban. Felkaroltak, és segítettek kiigazítani a gondolkodásomat. Fokozatosan megtanultam úgy látni Jehovát, mint aki szeretettel és értékeléssel tekint ránk, és nem úgy, mint aki szigorú és követelőző. Némelyik osztálytársam is segített. Emlékszem, hogy egyikük egyszer ezt mondta: „Elva, Jehova nem ostorral a kezében áll felettünk. Ne légy olyan szigorú magaddal!” Nyílt szavai a szívemig hatoltak.

A Gileád Iskola elvégzése után négy osztálytársammal együtt az afrikai Namíbiába neveztek ki minket. Nemsokára összesen 80 bibliatanulmányozást vezettünk. Szerettem Namíbiát és a misszionáriusi szolgálatot. De a Gileád Iskolán beleszerettem az egyik osztálytársamba, akinek Svájcba szólt a megbízatása. Ezért aztán egyévi namíbiai szolgálat után Svájcba költöztem, hogy csatlakozzam a vőlegényemhez. Összeházasodtunk, majd támogattam a férjemet a körzetmunkában.

ÉLETEM MÉLYPONTJA

Öt nagyszerű évet töltöttünk a körzetmunkában, azután meghívtak minket, hogy szolgáljunk a svájci Bételben. Boldog voltam, hogy a Bétel-családban sok szellemileg érett, idősebb testvérrel és testvérnővel lehetek együtt.

Nem sokkal később azonban borzalmas megrázkódtatás ért. Rájöttem, hogy a férjem hűtlen lett hozzám, és Jehovához is. Aztán elhagyott. Le voltam sújtva. Nem is tudom, hogyan birkóztam volna meg ezzel a helyzettel a Bétel-családban lévő drága idősebb barátaim szeretete és támogatása nélkül. Meghallgattak, ha éppen beszélni akartam, és magamra hagytak, ha éppen arra volt szükségem. Vigasztaló szavaik és kedves megnyilvánulásaik segítettek elviselni kimondhatatlan fájdalmamat, és hozzájárultak ahhoz, hogy közelebb húzódjak Jehovához.

Felidéztem azoknak az idősebb, bölcs személyeknek az évekkel korábban elhangzott szavait is, akik már megedződtek a próbákban. Ilyen volt például Madge Dunham észrevétele is. Egyszer ezt mondta: „Elva, miközben Jehovát szolgálod, sok próbával fogsz szembenézni az életed során, és lehet, hogy a legkeményebb próbák éppen olyanok részéről érnek majd, akik közel állnak hozzád. Ilyenkor húzódj még közelebb Jehovához. Ne feledd, hogy te őt szolgálod, és nem tökéletlen embereket!” Madge tanácsa sokszor átsegített a hullámvölgyeken. Elhatároztam, hogy soha nem fogom hagyni, hogy a férjem hibás lépései elválasszanak Jehovától.

Idővel úgy döntöttem, hogy visszamegyek Ausztráliába, és a családomhoz közelebb, úttörőként fogok szolgálni. Útban hazafelé, miközben átszeltük az óceánt, nagy örömömre az utasok közül többekkel is sikerült élénk beszélgetéseket folytatnom a Bibliáról. A csoportban ott volt egy csöndes norvég férfi is, Arne Gjerde. Tetszett neki, amit hallott. Később Arne meglátogatta a családomat, és engem is, Sydney-ben. Gyorsan haladt előre szellemileg, és végül az igazságba jött. 1963-ban összeházasodtunk, és két évre rá megszületett a fiunk, Gary.

ÚJABB VESZTESÉG ÉR

Arne, Gary és én nagyon boldog családként éltünk. Kis idő múlva Arne kibővítette a házunkat, hogy korosodó szüleim is velünk lakhassanak. Hatévi házasság után azonban egy újabb csapás lelkileg összetört minket. A férjemnél agydaganatot állapítottak meg. Hosszú időn át kórházban volt a sugárkezelés miatt, és én mindennap meglátogattam őt. Egy  ideig szépen javult az állapota, de aztán rosszabbodni kezdett, és stroke-ot kapott. Azt mondták, már csak néhány hete van hátra. Arne azonban életben maradt. Végül hazavihettük, majd lassanként visszanyerte az egészségét, miközben ápolgattam őt. Valamivel később újra tudott járni, és megint gyülekezeti vénként kezdett szolgálni. Vidám természete és jó humorérzéke hozzájárult a felépüléséhez, és nekem is megkönnyítette a folyamatos ápolását.

Teltek-múltak az évek, míg 1986-ban Arne egészsége megint rosszabbodott. Mivel a szüleim ekkor már nem éltek, elköltöztünk Sydney-ből a gyönyörű Blue-hegységbe, ahol közelebb lehettünk a barátainkhoz. Később Gary feleségül vett egy bájos, szellemi beállítottságú testvérnőt, Karint, és felvetették, hogy lakjunk együtt mind a négyen. Hónapokon belül mindannyian beköltöztünk új otthonunkba, amely csupán néhány utcányira volt attól a helytől, ahol Arne és én azt megelőzően laktunk.

Arne az élete utolsó 18 hónapjában már nem bírt felkelni az ágyból, és folyamatos ápolásra szorult. Mivel alig tudtam kimozdulni otthonról, ezért naponta két órán át tanulmányoztam a Bibliát és a Biblián alapuló kiadványokat. Az ilyen tanulmányozások során sok bölcs tanácsot találtam arra, hogyan tudok megbirkózni a helyzetemmel. Ezenkívül a gyülekezetünk idősebb tagjai – akik közül néhányan hasonló próbákat éltek át – kedvesen meglátogattak minket. Látogatásuk igazán jókedvre derített. Arne végül 2003 áprilisában meghalt, abban a biztos reményben, hogy fel fog támadni.

A LEGFŐBB TÁMASZOM

Fiatalként idealista módon gondolkodtam. De rájöttem, hogy az életünk ritkán alakul úgy, ahogy azt várjuk. Miközben számtalan áldásban volt részem, két súlyos tragédiát is át kellett élnem: az egyik társamat a hűtlensége miatt veszítettem el, a másikat pedig a betegsége miatt. Az életem során különféle módokon kaptam vezetést és vigaszt. Ám a legfőbb támaszom mégis „az Öregkorú”, Jehova Isten (Dán 7:9). Tanácsai formálták az egyéniségemet, és áldásos tapasztalatokhoz segítettek hozzá a misszionáriusi munkámban. Amikor gondok merültek fel, akkor Jehova szerető-kedvessége fenntartott engem, és vigasztalásai „simogatták lelkemet” (Zsolt 94:18, 19). Ezenkívül a családomtól is szeretetet és támogatást kaptam, illetve azoktól is, akik igaz társak voltak, és „testvérül [születtek] a nyomorúság idejére” (Péld 17:17). E társak közül sokan idősebb, bölcsebb személyek voltak.

Jób patriarcha ezt kérdezte: „Hát nincs bölcsesség az idősek között, sem értelem a napok hosszúságában?” (Jób 12:12). Ha visszatekintek az életemre, azt mondhatom, hogy de igen, van. Az idősebb, bölcs személyek tanácsai segítettek, vigasztaló szavaik támogattak, a velük való barátság pedig gazdagabbá tette az életemet. Hálás vagyok azért, hogy a barátjuk lehettem.

Most, 80 évesen én magam is idős vagyok. Amiatt, amin keresztülmentem, különösen odafigyelek más idős személyek szükségleteire. Még mindig örömet jelent, ha meglátogathatom őket, vagy segíthetek nekik. De a fiatalok társaságában is jól érzem magam. Erejük ösztönöz, lelkesedésük átragad rám. Amikor azt veszem észre, hogy a fiatalok tőlem várják a vezetést vagy a támogatást, jó érzés, hogy segíthetek nekik.

[Lábjegyzet]

[Kép a 14. oldalon]

Úttörőként Joy Lennoxszal Narrandera-ben

[Kép a 15. oldalon]

Elva a svájci Bétel-család néhány tagjával 1960-ban

[Kép a 16. oldalon]

Arneval a betegsége idején