ALLEGHENYBŐL (Pennsylvania, USA), a Bibliaházból 1886-ban a Millenniumi hajnal című könyv első kötetének száz példánya indult útnak Chicagóba (Illinois). Charles Taze Russell könyvesboltokban szerette volna terjeszteni az új kötetet. Az egyik legnagyobb amerikai cég, amely vallásos könyvek eladásával foglalkozott, beleegyezett, hogy bizományba veszi a Millenniumi hajnal példányait. De két héttel később az egész szállítmány visszakerült a Bibliaházba.

Egy közismert igehirdető teljesen felháborodott, amikor meglátta, hogy a Millenniumi hajnalt az ő könyvei mellett árulják. Dühöngve azt mondta, hogy ha ez a könyv továbbra is a polcon marad, akkor ő és a híres protestáns barátai is mind máshová viszik a könyveiket, és másik céghez szerződnek. A könyvterjesztő vonakodva visszaküldte a Millenniumi hajnal példányait. Ezzel egy időben az újságokban is meghirdették a könyvet. Az ellenzők viszont gondoskodtak róla, hogy a hirdetési szerződéseket felbontsák. Hogyan fog hát eljutni ez az új kiadvány az igazságkereső emberekhez?

Az úgynevezett kolportőrök * jelentették a megoldást. A Sioni Őrtorony 1881-ben felhívást közölt, hogy 1000 prédikáló kerestetik, akik hajlandóak lennének teljes időben bibliai irodalmat terjeszteni. Noha a kolportőrök száma nem haladta meg a néhány százat, mégis széles körben elhintették az igazság magvait, írott formában. Nagyrészt nekik köszönhető, hogy 1897-re közel egymillió példány kelt el a Millenniumi hajnalból. A kolportőrök nagy része abból a csekély összegből élt, amelyet a Sioni Őrtorony-előfizetésekért és a könyvekért kapott.

Kik voltak ezek a félelmet nem ismerő kolportőrök? Néhányan tizenévesen kezdték ezt a szolgálatot, mások idősebbek voltak. Sok egyedülálló személy és gyermektelen házaspár csatlakozott a kolportőrök soraiba, sőt nem kevés család is. Az általános kolportőrök szinte egész nap munkálkodtak, a kisegítő kolportőrök pedig napi egy-két órát. Nem mindenkinek engedte meg az egészségi állapota vagy a körülményei, hogy végezze ezt a szolgálatot. Mindemellett az 1906-os kongresszuson elhangzott, hogy azoknak, akik végezni tudják, nem szükséges „nagyon tanultaknak vagy tehetségeseknek lenniük, vagy angyalok nyelvén szólniuk”.

Ezek a hétköznapi emberek rendkívüli munkát végeztek, majd minden kontinensen. Egy testvér úgy  becsülte, hogy hét év alatt 15 000 könyvet helyezett el. Mégis ezt mondta: „Nem azért lettem kolportőr, hogy könyvárus legyek, hanem inkább azért, hogy Jehováról és az igazságáról tanúskodjak.” Bárhova mentek is a kolportőrök, az igazság magvai ott szárba szöktek, és egymás után alakultak meg a Bibliakutatók csoportjai.

Az egyházi személyek kigúnyolták a kolportőröket, egyszerű, könyvekkel házaló személyeknek nevezték őket. Az 1892-es angol nyelvű Sioni Őrtorony ezt írta: „Kevesen tekintik [őket] az Úr igazi képviselőinek, vagy kevesen ismerik el azt a méltóságot, amelyet az Úr lát az alázatosságukban és önfeláldozásukban.” Való igaz, hogy a kolportőrök élete, ahogy egyikük megfogalmazta, „nem volt mindig leányálom”. A közlekedésük elsődleges kellékei a strapabíró cipőik és a kerékpárjaik voltak. Ahol a lakosok pénzszűkében voltak, a kolportőrök a könyvekért cserébe élelmet kaptak. Egy szántóföldön töltött nap után fáradt, de boldog prédikálók tértek sátraikba és bérelt szobáikba. Később „kolportőrkocsikban”, vagyis házi készítésű lakókocsikban * laktak, amivel sok időt és pénzt takarítottak meg.

Az 1893-as chichagói kongresszustól kezdve a program kolportőröknek szóló különleges ülésszakokat is magában foglalt. Ilyenkor élénk tapasztalatcsere zajlott, prédikálási módszereket beszéltek meg, és gyakorlati tanácsokat is kaptak. Russell testvér egyszer arra ösztönözte a keményen dolgozó prédikálókat, hogy fogyasszanak kiadós reggelit, délelőtt egy pohár tejet, és a forró napokon egy jéghideg üdítőt.

Azok a kolportőrök, akik prédikálótársat kerestek, sárga szalagot viseltek. A viszonylag új kolportőrök tapasztaltabbakhoz csatlakoztak. Nyilvánvalóan szükség volt ilyen képzésre. Például egy új kolportőr annyira izgult, hogy így kínálta fel a könyvet: „Ugye nincs szüksége ezekre?” Még jó, hogy az asszony, akitől ezt kérdezte, nem így gondolta, és később testvérnő lett.

Egy testvér így morfondírozott: „Továbbra is megtartsam a jól jövedelmező állásomat, és évente 1000 dollárt adományozzak a munkára, vagy legyek kolportőr?” Azt mondták neki, hogy az Úr mindkettőt értékelné, de ha közvetlenül az Úrnak szentelné az idejét, akkor nagyobb áldásokban részesülne. Mary Hinds úgy jellemezte a kolportőrmunkát, mint ami a „legjobb módja annak, hogy a legtöbb jót tegyük a lehető legtöbb emberrel”. A félénk Alberta Crosby kijelentette: „Napról napra jobban szeretem a kolportőrmunkát.”

A buzgó kolportőrök sok vér szerinti és szellemi leszármazottja még ma is hűnek bizonyul a szellemi örökségéhez. Ha még sosem volt kolportőr vagy úttörő a családodban, tudnál erőfeszítést tenni azért, hogy nálatok is hagyománnyá váljon ez a szolgálat? Te is napról napra jobban fogod szeretni a teljes idejű prédikálómunkát.

[Lábjegyzetek]

[Oldalidézet a 32. oldalon]

Nem szükséges „nagyon tanultaknak vagy tehetségeseknek lenniük, vagy angyalok nyelvén szólniuk”

[Kép a 31. oldalon]

A. W. Osei 1930 körül kolportőrként Ghánában

[Képek a 32. oldalon]

Felső kép: Edith Keen és Gertrude Morris kolportőrök, Anglia, 1918 körül; alsó kép: Stanley Cossaboom és Henry Nonkes az elterjesztett könyvek üres dobozaival, USA