Max Lloyd elmondása alapján

Paraguayban, Dél-Amerikában szolgáltam, amikor 1955-ben, az egyik éjjel egy dühös csőcselék vette körül a házat, ahol az egyik misszionáriustársammal éppen tartózkodtunk. Az emberek ezt kiabálták: „A mi istenünk egy vérszomjas isten, és a gringók vérét akarja!” De hogyan is kerültünk mi, gringók (idegenek) ide?

AMI engem illet, Ausztráliában nőttem fel, és Jehova ott kezdett el tanítani az akaratának cselekvésére. 1938-ban édesapám elfogadta az Ellenségek című könyvet egy Tanútól. A szüleim ekkor már elégedetlenek voltak a helyi papsággal, amely a Biblia egyes részeit mesének állította be. Körülbelül egy évvel később édesapám és édesanyám megkeresztelkedtek, így fejezve ki a Jehovának tett önátadásukat. Attól kezdve Jehova akaratának cselekvése lett a legfontosabb a családunk életében. A következő, aki megkeresztelkedett, a nővérem, Lesley volt, aki öt évvel volt idősebb nálam. Én 1940-ben, kilencéves koromban keresztelkedtem meg.

Nem sokkal azután, hogy kitört a második világháború, betiltották Jehova Tanúi Bibliára épülő kiadványainak nyomtatását és terjesztését Ausztráliában. Ezért már gyerekként megtanultam kizárólag a Biblia segítségével elmagyarázni, hogy mi a hitem alapja. Rendszeresen magammal vittem a Bibliámat az iskolába, hogy abból bizonyítsam, miért nem tisztelgek a zászló előtt, és miért nem támogatom a nemzetek háborús törekvéseit (2Móz 20:4, 5; Máté 4:10; Ján 17:16; 1Ján 5:21).

Az iskolában megbélyegeztek, azt állították, hogy német kém vagyok, ezért sokan kerültek engem. Akkoriban filmeket vetítettek az iskolában. A filmvetítés előtt mindenkitől megkövetelték, hogy álljon fel és énekelje el a nemzeti himnuszt. Amikor ülve maradtam, két-három fiú ott termett, és a hajamat cibálva próbáltak felállítani. Végül kicsaptak az iskolából, mivel ragaszkodtam a Biblián alapuló hitnézeteimhez. Ám sikerült elintézni, hogy otthon folytassam az iskolai tanulmányaimat.

EGY CÉL, AMELYET VÉGÜL ELÉRTEM

Célul tűztem ki, hogy amikor betöltöm a 14. életévemet, elkezdem a teljes idejű szolgálatot mint úttörő. Ezért nagyon csalódott voltam, amikor a szüleim azt mondták, hogy először munkát kell találnom, és dolgoznom kell. Ragaszkodtak hozzá, hogy fizessek a szállásért és az élelemért otthon, de megígérték, hogy ha 18 éves leszek, elkezdhetek úttörőzni. Emiatt állandó vita tárgya lett a pénz, amit kerestem. Én úgy érveltem, hogy a keresetemet az úttörőzésre szeretném félretenni, de a szüleim mégiscsak elkérték azt.

 Aztán elérkezett az ideje, hogy elkezdjem az úttörőszolgálatot. A szüleim leültek velem beszélgetni, elmondták, hogy a tőlem kapott pénzt mindig betették egy bankszámlára. Majd az összes pénzemet visszaadták, hogy tudjak ruhákat és más szükséges dolgokat venni az úttörőszolgálathoz. Így megtanították, hogy nekem kell gondoskodnom magamról, és ne másoktól várjam el ezt. Visszatekintve, rendkívül értékesnek bizonyult ez a lecke.

Míg Lesley és én felnőttünk, gyakran szálltak meg az otthonunkban úttörők, akikkel örömmel vettünk részt a szolgálatban. A hétvégéinket azzal töltöttük, hogy házról házra és utcán tanúskodtunk, valamint bibliatanulmányozásokat vezettünk. Akkoriban a gyülekezeti hírnökök elé helyezett cél a havi 60 óra elérése volt. Anya szinte mindig teljesítette ezt, s ezzel jó példát mutatott Lesley-nek és nekem.

ÚTTÖRŐZÉS TASMANIÁBAN

Az első megbízatásom úttörőként az Ausztráliához tartozó Tasmania szigetre szólt, ahol csatlakoztam a nővéremhez és a férjéhez. Ám ők rövid időn belül elmentek onnan, hogy részt vehessenek a Gileád Iskola 15. osztályán. Nagyon szégyenlős voltam, és korábban sosem voltam távol az otthonomtól. Néhányan arra számítottak, hogy legfeljebb három hónapig fogok ott maradni. Ennek ellenére egy éven belül, 1950-ben kineveztek csoportszolgának (most vének testületének koordinátora). Később különleges úttörőnek neveztek ki, és egy másik fiatal testvér lett a társam.

A megbízatásunk egy elszigetelt bányavárosba szólt, ahol az emberek rézbányászattal foglalkoztak. Egyetlen Tanú sem lakott ott. Késő délután érkeztünk meg busszal. Az első éjszakát egy régi hotelben töltöttük. A következő nap, amint házról házra tanúskodtunk, megkérdeztük a lakókat, hogy tudnak-e ajánlani egy kiadó szobát. A nap vége felé egy személy említette, hogy a presbiteriánus templom melletti paplak üres, és mondta, hogy beszéljünk a diakónussal. Ő barátságos volt, és megengedte, hogy ott lakjunk. Furcsa volt mindennap a paplakból indulni prédikálni.

A terület gyümölcsöző volt. Jó beszélgetéseink voltak, és sok bibliatanulmányozást kezdtünk. Amikor a fővárosi egyházi hatóságok megtudták ezt, és hallottak arról is, hogy Jehova Tanúi költöztek be a paplakba, követelték, hogy a diakónus azonnal rakjon ki minket. Ismét szállás nélkül maradtunk.

A következő nap egészen délutánig prédikáltunk, majd keresni kezdtük, hogy hol töltsük az éjszakát. A sportstadion lelátója volt a legjobb, amit találtunk. Itt elrejtettük a bőröndjeinket, és folytattuk a szolgálatot. Már sötétedett, de elhatároztuk, hogy még bekopogunk néhány házba, hogy teljesen befejezzük azt az utcát, amelyikben prédikáltunk. Az egyik helyen egy férfi szállást ajánlott fel egy kis kétszobás házban, mely a telke végében volt.

 KÖRZETMUNKA ÉS GILEÁD

Körülbelül nyolc hónapja voltam ebben a megbízatásban, amikor meghívást kaptam az ausztráliai fiókhivataltól, hogy legyek körzetfelvigyázó. Igencsak megdöbbentem, hiszen csak 20 éves voltam ekkor. Néhány hét képzés után elkezdtem rendszeresen látogatni a gyülekezeteket, hogy buzdítsam őket. A nálam idősebbek – vagyis szinte mindenki – nem néztek le a fiatalkorom miatt, hanem tisztelték a munkát, amelyet végeztem.

Igazán változatos volt egyik gyülekezetből a másikba eljutni. Az egyik héten busszal utaztam, a másik héten villamossal, azután autóval, vagy egy motor hátsó ülésén, egy bőrönddel és egy prédikálótáskával egyensúlyozva. Igazi öröm volt megszállni a testvéreknél. Az egyik csoportszolga nagyon szerette volna, hogy nála lakjak, noha az otthona még nem volt teljesen kész. Azon a héten a fürdőkádban ágyaztak meg nekem. Mégis mennyire felüdítő volt szellemileg az a hét!

1953-ban egy újabb meglepetés ért, amikor jelentkezési lapot kaptam a Gileád Iskola 22. osztályára. De az örömöm aggodalommal párosult. Miután a nővérem és a férje 1950. július 30-án végeztek a Gileádon, Pakisztán lett a megbízatási helyük. Még egy év sem telt el, mikor Lesley megbetegedett, majd meghalt. Azon töprengtem, vajon a szüleim mit fognak érezni, ha nem sokkal a történtek után én is elmegyek a világ egy másik pontjára. De ők ezt mondták: „Menj, és szolgáld Jehovát ott, ahova irányít.” Akkor láttam utoljára édesapámat. Az 1950-es évek végén meghalt.

Nem sokkal később már egy hajó fedélzetén voltam öt másik ausztrál testvérrel. New Yorkba utaztunk, az út hat hétig tartott. Az úton olvastuk a Bibliát, tanulmányoztunk, és tanúskodtunk az utasoknak. Mielőtt a South Lansingben található iskolába mentünk, részt vettünk az 1953 júliusában megtartott nemzetközi kongresszuson a Yankee Stadionban. A jelenlévők csúcslétszáma 165 829 volt!

Az osztályunkban 120 tanuló volt, akik a föld minden tájáról érkeztek. Csak a diplomaosztás napján tudtuk meg, hogy hol fogunk szolgálni. Amilyen gyorsan csak tudtunk, rohantunk a Gileád könyvtárába, hogy információt szerezzünk arról az országról, ahova a megbízatásunk szólt. Megtudtam, hogy az én megbízatási helyem, Paraguay, egy olyan ország, melynek történelmét politikai forradalmak jellemzik. Röviddel azután, hogy megérkeztem a területre, egy reggel megkérdeztem a többi misszionáriust, hogy milyen ünnepség volt az éjjel. Ők mosolyogva ezt felelték: „Ízelítőt kaptál a forradalomból. Nézz csak ki a bejárati ajtón!” Katonák voltak minden sarkon.

EGY MEGRÁZÓ TAPASZTALAT

Egy alkalommal elkísértem a körzetfelvigyázót, hogy meglátogassunk egy elszigetelt gyülekezetet, és levetítsük Az új világ társadalma tevékenység közben című filmet. Nyolc-kilenc órát utaztunk, először vonattal, majd lovas kocsival, végül pedig  ökrös szekérrel. Vittünk magunkkal egy áramfejlesztőt és egy vetítőgépet. Miután végre elértük az úti célunkat, a következő napot azzal töltöttük, hogy bejártuk a farmokat, és mindenkit meghívtunk az aznap esti filmvetítésre. Mintegy 15 személy jött el.

Körülbelül 20 perce mehetett a film, amikor szóltak, hogy amilyen gyorsan csak tudunk, menjünk be a házba. Fogtuk a vetítőt, és követtük az utasítást. Ekkor történt az, hogy a bevezetőben említett férfiak elkezdtek kiabálni, lövöldözni, és ezt ismételgették: „A mi istenünk egy vérszomjas isten, és a gringók vérét akarja!” Itt csak két gringo volt, és az egyik én voltam. Akik a filmvetítésre jöttek, megakadályozták a csőcseléket, hogy betörjenek a házba. De az ellenségeink visszatértek hajnali három körül, lövöldöztek és fogadkoztak, hogy még aznap visszakergetnek minket a városba.

A testvérek felvették a kapcsolatot a seriffel, aki délután hozott két lovat, hogy elvigyen minket a városba. Útközben, amikor egy bokros részhez értünk, vagy egy olyan helyhez, ahol több fa is volt, a seriff elővette a fegyverét, és előrement, hogy átvizsgálja a terepet. Rájöttem, hogy milyen hasznos egy ló, amikor az ember szeretne eljutni valahova. Ezért később én is vettem egyet.

MÉG TÖBB MISSZIONÁRIUS ÉRKEZIK

A prédikálómunka továbbra is nagyon eredményes volt, annak ellenére, hogy a vallásvezetők folyamatosan ellenezték a munkánkat. 1955-ben öt új misszionárius érkezett. Köztük volt egy fiatal kanadai testvérnő is, Elsie Swanson, aki a Gileád 25. osztályában végzett. Egy ideig együtt szolgáltunk a fiókhivatalban, majd egy másik városba küldték őt. Jehova szolgálatának szentelte az életét, igaz nem sok segítséget kapott a szüleitől ehhez, akik sohasem fogadták el az igazságot. 1957. december 31-én Elsie és én összeházasodtunk, és kettesben laktunk egy misszionáriusotthonban, Paraguay déli részén.

Az otthonunkban nem volt vezetékes víz, viszont volt egy kutunk az udvaron. A házban nem volt zuhanyzó és vécé, mint ahogy mosógép és hűtő sem. Naponta vásároltunk élelmiszereket, hogy ne romoljanak meg. De az egyszerű élet és a testvérekkel való szeretetteljes kapcsolat a gyülekezetben nagyon boldoggá tette házasságunknak ezt az időszakát.

1963-ban meglátogattuk édesanyámat Ausztráliában. Nem sokkal ezután szívrohamot kapott, feltehetőleg azért, mert nagyon izgatott lett, amikor  tíz év után ismét láthatta a fiát. Ahogy közeledett az idő, hogy visszatérjünk Paraguayba, életünk egyik legnehezebb döntésével néztünk szembe. Hagyjuk ott édesanyámat egy kórházban, remélve, hogy valaki majd gondját viseli, és térjünk vissza a paraguayi megbízatásunkba, melyet annyira szeretünk? Miután sokat imádkoztunk, Elsie és én úgy döntöttünk, hogy maradunk, és mi gondoskodunk róla. Folytatni tudtuk a teljes idejű szolgálatot, és ápoltuk édesanyámat, míg meg nem halt 1966-ban.

Kiváltságomban állt éveken át a körzet- és a kerületmunkában szolgálni Ausztráliában, és a véneknek tartott Királyság-szolgálati iskolán oktatni. Aztán egy újabb változás következett az életünkben. Kineveztek, hogy szolgáljak az első ausztráliai fiókbizottságban. Majd amikor egy új fiókhivatal építésébe kezdtünk, az építőbizottság elnökének neveztek ki. A sok tapasztalt és együttműködő munkás segítségével egy gyönyörű fiókhivatalt építettünk.

Ezután a szolgálati osztályra kerültem, amelynek az a feladata, hogy a prédikálómunkát felvigyázza egy országban. Abban a kiváltságban is részesültem, hogy zónafelvigyázóként más fiókhivatalokat látogathattam meg világszerte, hogy segítsem és buzdítsam az ott szolgáló testvéreket. Igazán hiterősítő volt a számomra, amikor néhány országban olyanokkal találkoztam, akik éveket, sőt akár évtizedeket töltöttek börtönökben és koncentrációs táborokban, amiatt, hogy hűségesen engedelmeskedtek Jehovának.

JELENLEGI MEGBÍZATÁSUNK

Miután visszatértünk egy kimerítő zónaútról 2001-ben, egy levél várt otthon, amelyben meghívtak, hogy menjünk Brooklynba, és szolgáljak az újonnan alakult egyesült államokbeli fiókbizottságban. Elsie-vel imádkoztunk és átgondoltuk a meghívást, majd boldogan elfogadtuk a kinevezést. Most már több mint 11 éve Brooklynban vagyunk.

Nagyon boldog vagyok, hogy olyan feleségem van, aki örömmel tesz meg mindent, amit Jehova kér. Elsie és én már a 80-as éveink elején járunk, és még mindig viszonylag jó egészségnek örvendünk. Örömmel tekintünk előre Jehova örökké tartó oktatására, és azokra a gazdag áldásokra, melyekben mindenki részesülhet majd, aki kitart az akaratának cselekvésében.

[Oldalidézet a 19. oldalon]

Az egyik héten busszal utaztam, a másik héten villamossal, azután autóval, vagy egy motor hátsó ülésén, egy bőrönddel és egy prédikálótáskával egyensúlyozva

[Oldalidézet a 21. oldalon]

Örömmel tekintünk előre Jehova örökké tartó oktatására

[Képek a 18. oldalon]

Balra: A körzetmunkában Ausztráliában

Jobbra: A szüleimmel

[Kép a 20. oldalon]

Az esküvőnk napján, 1957. december 31-én