EZ AZ egyik legkorábbi emlékem az édesapámról. Szerény férfi volt, aki keményen dolgozott. Mindig is nagyon erős volt az igazságérzete, így amikor 1953-ban először hallotta a Biblia üzenetét, azonnal megtetszett neki. Attól fogva mindent megtett, hogy átadja nekünk, gyerekeknek mindazt, amit megtanult. Édesanyám először vonakodott attól, hogy felhagyjon a katolikus hagyományokkal. Idővel viszont ő is elfogadta a Biblia igazságát.

A szüleimnek nem volt könnyű tanulmányozni velünk, hiszen anya szinte írástudatlan volt, apa pedig naphosszat keményen dolgozott a földeken. Néha olyan fáradt volt, hogy elbóbiskolt a tanulmányozáson. De az erőfeszítéseit végül siker koronázta. Én voltam a legidősebb, ezért segítettem a húgom és a két öcsém tanításában. Gyakran beszélgettünk arról, amit apa olyan szívesen emlegetett: Noé szerette a családját és engedelmes volt Istenhez. Nagyon szerettem ezt a történetet. Hamarosan az egész család eljárt az összejövetelekre. A Királyság-terem az Adriai-tenger olaszországi partján fekvő Roseto degli Abruzzi városában volt.

Még csak 11 éves voltam, amikor 1955-ben anyával a hegyeken túlra utaztunk, hogy Rómában részt tudjunk venni az első kongresszusunkon. Azóta is különösen szeretem ezeket a nagyszabású összejöveteleket.

Egy évvel később megkeresztelkedtem, és hamarosan elkezdtem a teljes idejű szolgálatot. 17 éves koromban különleges úttörőnek neveztek ki a Rómától délre fekvő Latina városába, mely mintegy 300 kilométerre volt az otthonomtól. Ez egy viszonylag új város volt, ezért senki nem aggódott amiatt, hogy mit fognak szólni a szomszédok. Az úttörőtársammal nagyon örültünk annak, hogy sok ember elfogadott bibliai témájú kiadványokat. Viszont honvágyam volt, hiszen olyan fiatal voltam még. Sokat segített nekem, ha arra gondoltam, hogy Jehova azt szeretné, hogy ott legyek, én pedig engedelmeskedni szerettem volna neki.

Később Milánóba neveztek ki, hogy segítsek az 1963-as „Örökkévaló jó hír” nemzetközi kongresszus előkészületi  munkálataiban. A kongresszus alatt önkéntesként dolgoztam, többek közt Paolo Picciolival, egy fiatal firenzei testvérrel. A második napon Paolo egy ösztönző előadást tartott az egyedülállóságról. Emlékszem, hogy erre gondoltam: „Ez a testvér sosem fog megnősülni.” Ennek ellenére elkezdtünk levelezni, és kiderült, hogy sok közös van bennünk. Ugyanazok voltak a céljaink, mindketten szerettük Jehovát, és szívünk vágya volt, hogy engedelmeskedjünk neki. 1965-ban összeházasodtunk.

Tíz évig voltam általános úttörő Firenzében. Lelkesítő volt látni, hogy a gyülekezetek egyre növekedtek, és különösen azt volt jó látni, ahogy a fiatalok szépen előrehaladnak. Paolóval nagyon élveztük, hogy együtt lehettünk ezekkel a fiatalokkal, és bibliai témákról beszélgethettünk velük. Paolo gyakran focizott is velük. Természetesen örültem, ha együtt lehettem a férjemmel, de azt is láttam, hogy ezeknek a fiataloknak és családoknak nagy szükségük van Paolo kedves törődésére, és arra, hogy időt szánjon rájuk.

Még ma is örömmel tölt el, ha visszagondolok arra a sok bibliatanulmányozásra, melyet vezettünk. Az egyik tanulmányozónk, Adriana két másik családnak is beszélt arról, amit tanult. Ezek a családok egy találkozót szerveztek, hogy egy pappal meg tudják vitatni az olyan egyházi tanokat, mint a háromság és a lélek halhatatlansága. Három egyházi vezető jött el. A magyarázataik zavarosak és ellentmondásosak voltak. A tanulmányozóink könnyedén felismerték ezt, amikor összehasonlították a mondottakat a Biblia világos tanításaival. Ez a találkozó fordulópont volt számukra. Idővel 15-en lettek Tanúk ezekből a családokból.

Természetesen ma másak a prédikálási módszereink. Akkoriban Paolo nagyon sokszor beszélgetett papokkal. Igazi „szakértője” lett az ilyen beszélgetéseknek. Emlékszem egy találkozóra, melyen a hallgatóság tagjai nem voltak Tanúk. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a papok előre megkértek néhány embert, hogy tegyenek fel olyan kérdéseket, melyekkel zavarba hozhatják Paolót. De nem úgy alakultak a dolgok, ahogy azt a papok eltervezték. Valaki megkérdezte, hogy helyénvaló-e, hogy az egyház már évszázadok óta beleavatkozik a politikába. A papok nem tudták, mit mondjanak. Hirtelen kialudtak a fények, és véget ért a találkozó. Évekkel később megtudtuk, hogy a papok előre kitervelték, hogy amennyiben nem úgy mennek a dolgok, ahogyan ők remélték, akkor valaki kapcsolja le a világítást.

Tíz éve voltunk házasok Paolóval, amikor felkértek minket, hogy szolgáljunk a körzetmunkában. Paolónak jó állása volt, így nem volt könnyű döntést hoznunk. De miután imával kísérve átgondoltuk a kérdést, elvállaltuk a megbízatást. Nagyon jó volt a vendéglátó családok társaságában lenni. Esténként gyakran együtt tanulmányoztunk velük, azután Paolo szívesen segített a gyerekeknek elkészíteni a házi feladatot, különösen, ha matematikáról volt szó. Paolo nagyon szeretett olvasni is, és mindig lelkesen beszélt azokról az érdekes és építő gondolatokról, amelyekről olvasott. Hétfőnként gyakran prédikáltunk olyan városokban, ahol nem voltak Tanúk, és meghívtuk őket az aznap estére tervezett előadásra.

Mindössze két éve szolgáltunk a körzetmunkában, amikor meghívtak minket a római Bételbe. Paolo jogi ügyekkel foglalkozott, én pedig a folyóiratosztályon szolgáltam. Nem volt könnyű megszokni ezt a változást, de elhatároztuk, hogy engedelmesek leszünk. Izgalmas volt látni, hogy egyre több és több feladatot lát el a fiókhivatalunk, és hogy hihetetlen mértékben növekedett a testvérek száma Olaszországban. Ebben az időben ismerték el jogilag Jehova Tanúit az országban. Nagyon boldogok voltunk ebben a megbízatásunkban.

Abban az időben, amikor a Bételben szolgáltunk, Olaszországban nagy figyelmet kapott a vérre vonatkozó bibliai álláspontunk. Az 1980-as évek elején egy jogi ügy nagy port kavart. Egy házaspárt, akik Tanúk voltak, hamisan azzal vádoltak, hogy ők felelősek a lányuk haláláért. A lányuk halálát valójában egy súlyos vérképzőrendszeri betegség okozta, melyet sokan örökölnek a mediterrán térségben. A Bétel-család tagjai segítettek a védőügyvédeknek. A Tanúk egy tájékoztatólapot és az Ébredjetek! különleges számát adták oda az embereknek, hogy lássák a tényeket, és megértsék, mit mond a Biblia a vérről. Azokban a hónapokban Paolo gyakran napi 16 órát is dolgozott megállás nélkül. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy támogassam.

Már 20 éve voltunk házasok, amikor egy meglepő fordulat állt be az életünkben. Felmerült bennem, hogy lehet, hogy terhes vagyok. Ekkor 41 éves voltam, Paolo pedig 49. Aznap, amikor elmondtam Paolónak, ő ezt írta a naplójába: „Ima: Ha ez igaz, segíts nekünk, hogy folytathassuk a teljes idejű szolgálatot, továbbra is buzgók legyünk az igazságban, és hogy jó példát mutassunk mint szülők. Mindenekelőtt kérlek, segíts, hogy legalább az 1 százalékát át tudjam ültetni a gyakorlatba annak, amit az elmúlt 30 évben az  emelvényről mondtam.” Úgy látom, Jehova meghallgatta az imáját, és az enyémet is.

Ilaria születése nagy változásokat hozott az életünkben. Őszintén szólva, voltak olyan pillanatok, amikor hasonlón mentünk keresztül, mint amiről a Példabeszédek 24:10 is ír: „Elcsüggedsz a nyomorúság napján? Szűkös lesz az erőd.” De támogattuk egymást, mivel tisztában voltunk vele, mennyire fontos a kölcsönös bátorítás.

Ilaria gyakran mondja, mennyire örül neki, hogy olyan szülők nevelték fel, akik buzgón részt vettek a teljes idejű szolgálatban. Soha nem érezte úgy, hogy elhanyagoljuk. Napközben én foglalkoztam vele. Este pedig, amikor Paolo hazaért, játszott Ilariával, és segített neki a házi feladatában. Még akkor is, ha emiatt hajnali kettőig vagy háromig fenn kellett maradnia, hogy befejezze a munkáját. Ilaria gyakran mondogatta: „Apa a legjobb barátom.”

Természetesen ahhoz, hogy segíteni tudjunk Ilariának a keresztény életúton járni, következetességre és olykor határozottságra volt szükség. Emlékszem, egyszer a barátnőjével játszott, de rosszul viselkedett. Elmagyaráztuk neki a Bibliából, hogy miért nem szabad így viselkednie. Bocsánatot is kellett kérnie a jelenlétünkben.

Ilaria azt mondja, hogy a szolgálat iránti szeretetünk segített neki, hogy ő is megszeresse azt. Most, hogy már ő is férjnél van, még jobban megérti, mennyire fontos, hogy engedelmeskedjen Jehovának, és kövesse a vezetését.

2008-ban Paolo megtudta, hogy rákos, de eleinte úgy tűnt, fel fog épülni. Paolo mindig buzdított engem. A lehető legjobb orvosi ellátást igyekeztünk megtalálni neki. Ilariával sokszor hosszasan imádkoztunk Jehovához, hogy segítsen erősnek maradni, bármi történjen is. Nagyon nehéz volt végignézni, ahogy ez az egykor oly erős és energikus férfi fokozatosan legyengül. Hihetetlenül fájt, amikor Paolo 2010-ben meghalt. De nagy vigaszt merítek abból, ha arra gondolok, hogy az együtt töltött 45 évünk alatt mennyi mindent vittünk véghez. A legjobbat adtuk Jehovának, és tudom, hogy soha nem felejti el a munkánkat. Már nagyon várom azt az időt, amikor valóra válnak a János 5:28, 29-ben leírt szavak, és Paolo feltámad.

Mélyen legbelül még ugyanaz a kislány vagyok, aki rajong Noé történetéért. Soha nem változott meg az elhatározásom. Bármit kér is tőlem Jehova, engedelmeskedni szeretnék neki. Biztos vagyok benne, hogy minden nehézség, áldozat és veszteség eltörpül azokhoz a csodálatos áldásokhoz képest, melyeket Isten ad nekünk. Magam tapasztaltam ezt, és elhihetitek nekem, megéri engedelmeskedni Jehovának.